Utóhang a Húsvét Üzenetéről
Az előzőekben vitatkoztunk álmokról, elmélyedtünk a Húsvét hetében, de Kecskés Istvánnak volt egy érdekes utalása, aminek utána kellett néznem, mivelhogy soha nem hallottam róla –
Ho’oponopono…
Milyen érdekes, hogy az álmok pillanatnyi megértésének érintésén keresztül eljutottunk a Húsvétig. Ami a Feltámadás ünnepe, a megbocsátásé, a megváltásé.
A Húsvét ránk köszöntött és gondolatokra kényszerített (engem legalábbis.)
Mit is írt István a Elmélkedések és tapasztalok az álmokról – 2. posztban?
„Évekig gyakoroltam azt, hogy minden probléma, baj, baleset esetén lelkiismeretvizsgálatot tartok és imádkozom. Ennek hatására kezdtem el az álmokban is spontánul imádkozni. Ennek az imának az a lényege, hogy magamban keresem azt a rosszat, amit tapasztalok – felteszem úgy is a kérdést, hogy mikor tettem ezt másokkal. Ha jön megértés, ha nem, bocsánatot kérek Istentől a tapasztalt rosszért, mintha én is tettem volna. Utána szeretettel fordulok az ügy felé, a velem szemben rosszakaró felé, mert tudom, hogy nekem van rá szükségem, mint megtapasztalás, nekem kell megoldani, feloldani. (Ho’oponopono – aki ismeri)”
Ugye milyen egyszerű?
Elkövetem a bűnt, lelkiismeretem szerint megbánom, bocsánatot kérek, majd bűnbocsánatot kapok. Ez a Ho’oponopono… Nem rossz de csak kezdetnek.
Röviden megfogalmazva a Ho’oponopono: bűn – bűnbánat – bűnbocsánat.
De mit olvasunk a Névtelen Szellemtől?
„Megbánás nélkül nincs bocsánat, bocsánat nélkül nincs engesztelés, engesztelődés nélkül nincs tisztulás, tisztulás nélkül nincs megigazulás, megigazulás nélkül nincs megszentelődés.”
(Mikor a lélek ünnepel/Húsvét)
Megszentelődés… Ez azért egy kicsivel hosszabb mint a hawaii módszer. Esetleg beletelhet néhány földi életbe is… Vagy akár pár ezer évbe…
Majd így folytatja:
„Én a földi ember lelki szemei elé a bűnbánatot állítom oda, mint első mozzanatot, mint a felébredt szellemnek az összehasonlításból eredő első megállapítását. Mert hiszen az igazság megismerésével a földi ember lelkében szükségképpen fel kell ébrednie az összehasonlításnak az Isten végtelen jósága és igazsága, és a saját fogyatékossága, tévelygése és tökéletlensége közt. És akkor szükségképpen fel kell eszmélnie arra a tudatra, hogy ezt az óriási távolságot valamivel át kell hidalni, össze kell valamivel kapcsolni. Isten szerette e világot, szerette az ő bűnbe esett gyermekeit, mielőtt még azok bármiféle felismeréshez vagy beismeréshez juthattak volna. Isten az ő kikutathatatlan, megmérhetetlen, mélységes, titokzatos nagy szeretetével mindent megtett, hogy amikor a bűnből felébredő lélek egy kicsit tájékozódni kezd, ott találjon mindent maga előtt készen. Így a földi embernek nincs más kötelessége, csak kinyújtani a kezét ezek után az Isten által adott ajándékok után, hogy ezeket a magáéinak nevezhesse. Mi hát az, ami az embert mégis olyan óriási távolságra űzi Istennek ajándékaitól? Mi az, ami elválasztja attól, hogy magáéinak mondhassa mindezeket a nagy értékeket, amelyeket Ő a felébredő ember számára készen tart? Az emberi lélek tévelygése, bűnös természete, tévedésre való hajlandósága, ferde okoskodása és homályos látása az, amely miatt nem tudja felismerni, ami igaz, ami jó, ami az ő üdvösségére való. Bűnös természetéből kifolyólag a tévelygés útját választja, és így messze elkerüli azokat a lehetőségeket, amelyeknek révén összeköttetést szerezhetne azokkal a kegyelmi ajándékokkal, amelyek számára készen állnak. Az embernek tévelygésre való hajlandósága és bűnös természete az az óriási akadály, az az áthidalhatatlan mélység és messzeség, ami távol tartja az embert Istentől és a boldogságtól.”
De megoldást is ad:
„Az embernek csak a szívében elrejtett alázatossággal lehet ezekhez a mennyei nagy értékekhez közelítenie; csak az alázatosság az, ami mindent legyőz, csak az alázatosság az, aminek segítségével a tévelygés szelleme legyőzhető. Ismét csak ide vezetlek titeket az alázatossághoz.”
„Alázatosság nélkül nincs beismerés, alázatosság nélkül nem lehet igaz bűnbánat sem az ember lelkében.”
„A bűnbánat pedig nem más, mint az emberi lélekben az igazság megismerése folytán megkezdődött erjedés, amely erjedés kemény küzdelmet hoz létre az ember belső világában. Mert hiszen meg kell küzdenie a gőggel, meg kell küzdenie az önzéssel, a szeretetlenséggel, a testiséggel. Meg kell küzdenie a tévelygés hazug szellemével, amelyeknek mindegyike sűrű szövevényként összefonódva mintegy búvóhelyet alkot, ahová a bűnös lélek elmenekülhet az igazság világossága elől. Mert hiszen nem áll az emberi léleknek rendelkezésére sehol semmiféle hely, ahová elmenekülhessen, mint csak a saját maga által alkotott labirintvilág.”
Az eszmék, a különböző világmegváltó ‘izmusok’ melyektől nem tudunk menekülni.
„Az eszméknek, gondolatoknak, érzéseknek mindmegannyi kivájt barlangjai, ahová mindazok a gondolatok és érzések elmenekülhetnek, amelyeket a megismerés világosságán keresztül az igazság küld kutatva az ember lelke felé. Ki ne érezte volna még a lelkében azt a dorgáló, rosszalló intést, amely így beszélt hozzá: „most nem helyesen cselekedtél, most nem az igazság szelleme szerint jártál el, most megint szembe helyezkedtél Isten igazságával, most nem cselekedtél Isten akarata szerint. Most megbántottad a szeretetet, most megbántottad Isten törvényét, most félremagyaráztad az igazságot, hogy az neked legyen kedvező. S hogy a te igazságod, a te kedvenc gondolatod elmenekülhessen valahová, a lelkedben egy barlangot készítettél, ahová duzzogva visszavonulhass az igazság kutató és kereső világossága elől”?!”
A lelkiismeret elől azonban végképp nincs menekvés.
„Ameddig az emberi lélekben ezek a barlangok nincsenek lerombolva, ameddig ezek a téves igazságok nincsenek felégetve, ameddig az ember védi a maga igazságát, és mentegeti magát az isteni igazság előtt, addig nem ért közel ahhoz a mindent feloldó, mindent felbontó hatalomhoz, mert elrejtőzködött ezekben a barlangokban Isten szeme elől. Hogy meg ne láthassa, hogy felelősségre ne vonhassa az Isten Szelleme, az Igazság szelleme, azért alkot magának az ember a saját lelkében hazugságokból ilyen rejtekhelyeket, és az én odamenekül, ott időzik, ott várja az elkövetkezőket; időközönként ott szövi magának a lepleket, amelyekkel a saját gyengeségeit, bűneit, hibáit és gyarlóságait takargatja. Minél fejlettebb a lélek, minél többet tud, minél nagyobb a világossága, annál csillogóbb lepleket tud a maga részére szőni, mert hiszen beleszövi abba az igazság ismeretének szálait is. Ezekkel a csillogó leplekkel takargatja azután a maga hibáit Istennel, embertársaival és szellemtestvéreivel szemben.”
Az ellentét bizony egy percig nem pihen.
„Félő, hogy a ma emberei közül igen sokan így járnak, akik a szájukra veszik Krisztus nevét és az ő nevében cselekednek hamisságokat és gonoszságokat!” (…)
„…a gátakat kell lerombolnia az embernek a lelkében; mindazt, amit az ellentét épített fel, mindazt, amit a hazugság szőtt, mindazt, amit a testiség alkotott. Mert hiszen mi volna más, ami az embert az embertől, a lelket a lélektől elválasztja, mint a testiség képzete, amely határokat szab, külön törvényt alkot, úgy, hogy egyik ember a másik embernek nem testvére többé,…” (…)
„A gyűlölet, a félreértés, a szeretetlenség, az indulat, a bosszú megteremti és felépíti az emberi lélekben azokat a következményeket, amelyeket azután életről-életre alig-alig képes az ember lehordani, elfogyasztani, alig képes a könnyeivel elmosni és vérével feláztatni.”
„Te vagy az, aki megértheted Istent, te vagy az aki a lelkedben hordozhatod a boldogságnak olyan óriási mennyiségét, hogy el sem fér a lelkedben, hanem ki kell öntened az egész világra! Te vagy az, akinek a lelkébe Isten mindazokat a lehetőségeket belehelyezte, amelyekkel az egész világot átformálhatod, újjáteremtheted, és a sivár, szomorúsággal terhelt földből a boldogság hazáját építheted meg.” (…)
Tehát a megoldás, mivel: „…lépten-nyomon vétkeztek a szeretet ellen, és azt mondjátok: „meg kell bocsátani, mert a szeretet ezt írja elő”.
És aki ellen vétkeztek? Az hogyan bocsát meg?
„…lehet-e mindenkor megbocsátani? Az önmaga erejéből az ember soha meg nem bocsáthat, hanem csak azzal az Istentől való szeretettel, amelyet a lelkében érez, töltheti be azt a rést, azt a hiányt, amelyet az ellene vétkező ütött. Nos tehát, ha te vétkezel a te embertársad ellen, követelheted-e hivalkodóan, hogy neked meg kell bocsátania? Vajon egyáltalában követelheti-e egyik ember a másiktól, hogy az önmagából adjon oda valamit? Mert aki szeretetből megbocsát, (hiszen másképp nem is lehet), az önmagából ad valamit: a legnagyobbat, a legértékesebbet adja oda annak a hiánynak betöltésére, amelyet a vétkező ütött.”
Vagyis? A bocsánatkérést és a megbocsátást „közösen kell elvégezni”.
„Mert hiszen tudjátok, hogy ha egymás ellen valamit vétettetek, akkor egymás lelkében űrt vágtatok. Különösen, ha a szeretetet bántottátok meg, különösen, ha az igazság ellen cselekedtetek valamit, az olyan eltávolodás, az az összekötő kapcsolatnak olyan nagy megszakítása, amelyet megint eggyé tenni sok fáradság, sok munka. Sok fájdalommal lehet csak az ilyen szakadást kipótolni, összeforrasztani, és ezt a munkát az egyiknek, akitől a bocsánatot kérik, és a másiknak, aki a bocsánatot elnyerni szeretné, közösen kell elvégeznie, mert megbánás nélkül nincs bocsánat, bocsánat nélkül nincs engesztelés.”
Most már akkor így gondolkodhatunk a Húsvét ünnepéről…?
Idézetek: Mikor a lélek ünnepel – HÚSVÉT – ISTEN ÁLDOZATA KRISZTUSBAN – Eszter médium
Download this article as an e-book