"Az Evangéliumi Spiritizmus, a Szentlélek kijelentése. Letisztult keresztény hit és erkölcsbölcselet, valamint lélektan: a bűn felismerésének és a bűntől való szabadulásnak mélylélektana. Nagy, értékes, és tiszta világosság, mert magas világok ismereteit, Isten akaratát és Isten törvényeit közli és mutatja meg e szerencsétlen bűnben élő világnak, észérvekkel is alátámasztva a megtérés szükségességét."
Péter apostolról
Péter apostolról

Péter apostolról

Péter apostolról – Látomás és erkölcsbölcselet

Szécsényi Lajos kérésére – márminthogy tegyük közzé Péter apostol tragédiáját Jézus megtagadásával kapcsolatban örömmel teszek eleget. Különösen, mert begépelve megküldte Emmerich Katalin ide vonatkozó látomását. Mellétéve A Névtelen szellem közleményei I. Péterrel kapcsolatos tanítását is.

“És monda néki Jézus: Bizony mondom néked, hogy ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas kétszer szólana, háromszor tagadsz meg engem.” (Márk 14,30; Luk 22,34; Ján 13,38)

Emmerich Anna Katalin látomása

Péter tagadása

Péter most kisietett az első udvaron át a külső udvarba, hogy figyelmeztesse a falon túl látott ismerősöket. Sírt, és oly nagy aggodalom és szomorúság töltötte el Jézus miatt, hogy alig gondolt a tagadására. A külső udvarban sokan voltak, Jézus barátai is, akiket nem engedtek beljebb menni, Pétert azonban kiengedték. Ezek az emberek felmásztak a falakra, hogy halljanak valamit és Péter számos tanítványt talált itt, akiket az aggódás a Hinnom-völgy barlangjaiból ide hozott. Odajöttek Péterhez, és könnyek között kérdezték, Ő azonban annyira zavart volt, és annyira félt, hogy észreveszik, hogy csak néhány szóval tanácsolta nekik, hogy távozzanak innen, mert veszélyben vannak. Ezzel elfordult tőlük, és szomorúan járt körbe, azok pedig elsiettek a városba. (…)
Péternek azonban nem volt nyugta, és a Jézus iránti szeretet visszavitte a házat körülvevő belső udvarba, és ismét beengedték, mert mint korábban is, Nikodémus és Arimateai József biztosította ezt számára. De most még nem tért vissza a bírósági terem előudvarába, hanem elfordult a ház mellett jobbra, a bírói székek mögötti köralakú terem bejárata felé, ahova most Jézust vonszolta a csapat. Péter óvatosan közeledett, és bár érezte, hogy gyanakodva figyelik, aggódása Jézusért arra vitte, hogy átfurakodott a mindenféle fickók által megszállt ajtón mely a megcsúfolásra nyílt. A szalmával megkoronázott Jézust épp akkor hurcolták körbe, és Jézus nagyon komolyan és intően rápillantott Péterre, és Péter a fájdalomtól teljesen összetört. De mivel még mindig a félelemmel küzdött és néhány körülállótól e szavakat hallatta:
„Ki ez a fickó?” – újra kiment az udvarba, és oly szomorú és az együttérzésről és aggódástól annyira megzavarodott volt, hogy csak botladozva tudott menni. Mivel pedig látta, hogy figyelik, visszament az átriumba, odament a tűzhöz, és jó darabig ott ült, míg néhányan, akik odakint látták, és észrevették zavarodottságát, újra körülvették, és Jézussal és az övéivel ők is csúfolni kezdték. Egyikük mondta:
„Bizony, te is az övéihez tartozol, galileai vagy, a beszéded elárul téged”.


Amikor Péter mentegetőzni akart, és el akart menni, eléje lépett Malkus egyik testvére, és mondta:
„Micsoda? Nem láttalak-e téged vele az olajfák hegyén, a kertben, nem te sebesítetted meg a testvérem fülét?”
Akkor Péter szorongattatásában szinte eszét vesztette, és hogy szabaduljon tőlük, a maga heves módján átkozódni és esküdözni kezdett, hogy ezt az embert egyáltalán nem ismeri, és kifutott az átriumból a házat körülvevő udvarba, ez volt az az idő, amikor a kakas újra kukorékolt, és Jézust a kerek teremből éppen most vezették le a terem alatti börtönbe, ezen az udvaron át. Az Úr azonban megfordult, és nagyon szomorúan és irgalommal rátekintett Péterre, és Péternek félelmetes erővel hasított a szívébe Jézus szava: „Mielőtt a kakas kétszer szól te háromszor tagadsz meg engem”
A bánat és az aggodalom kifárasztotta, az olajfák hegyén tett elbizakodott ígéretéről – hogy inkább meghal Mesterével, mintsem megtagadja – és Jézus súlyos figyelmeztetéséről teljesen megfeledkezett. De amikor Jézus rápillantott, a bűntudat összetörte. Vétett: bántalmazott, ártatlanul elitélt, némán és rettenetesen szenvedő Üdvözítőjét, aki őt annyiszor figyelmeztette; megbántotta, és mintha a bánat eszét vette volna, betakart fejjel ki sietett a ház külső udvarába, és sírt keservesen. Már nem félt attól, hogy megszólítják, mindenkinek elmondta volna hogy ki ő, és milyen nagy vétek bántja.
Ki mondhatná, hogy ilyen vészhelyzetben, szorongatás, félelem és zűrzavar közepette, a szeretet és félelem ilyen küzdelmében, kimerülten, álmatlanul és zaklatottan, ennek e keserves éjszakának fájdalmaitól félig magán kívül, ilyen gyermeki és ugyanakkor heves vérmérséklettel erősebb lett volna, mint Péter. Az Úr rá hagyta saját erőire, ezért lett ilyen erőtlen, mint mindenki, aki megfeledkezik e szavakról: „Imádkozzatok és virrasszatok, hogy kísértésbe ne essetek”.(…)
Amikor most a házat megkerülve bejutottak a külső udvarba, a szent asszonyokkal körülvett Mária, Jánossal együtt a következő udvarba vezető kapu alatt egy szögletbe húzódott, a lelke azonban elmondhatatlan fájdalommal Jézus mellett volt. A Szent Szűz nagyon szerette volna, ha kinyitják a kaput, és remélte, hogy János segítségével beljebb jut, mert érezte, hogy csak ez a kapu választja el a Fiától, Akit a második kakasszókor vezettek le a házból a börtönbe.
Amikor a kapu kitárult, a hazaindulók között maga elé tartott kézzel és eltakart fejjel Péter sodródott zokogva feléjük. A hold- és fáklyafénynél mindjárt felismerte Jánost és a Szent Szüzet, és ez most olyan volt számára, mintha a lelkiismerete jönne vele szemben, az anya alakjában, amelyet a Fia tekintete ébresztett fel. Jajj! Mit érzett Péter a lelkében, amikor Mária megszólította:
„Ó Simon! Mi van Jézussal, a Fiammal?” – Péter nem tudta elviselni Mária tekintetét a kezét tördelve oldalra fordult, és nem tudott megszólalni. Mária azonban nem hagyta magára, közeledett hozzá, és nagyon fájdalmasan mondta Neki:
– „Ó, Simon, Kéfás fia, nem válaszolsz nekem?” Akkor Péter a legmélyebb nyomorúságból kiáltotta:
– „Ó, Anyám, ne szólj hozzám, a fiad embertelenül szenved, ne szólj hozzám, halálra ítélték, és én háromszor szégyenletesen megtagadtam Őt.”

Emmerich Anna Katalin: A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése

PÉTER APOSTOLRÓL

“Író-óra előtt éppen azt a részt olvastuk a Szentírásból, ahol Péter megtagadja az Urat. Ezen elmélkedve, kérdést intéztünk a vezető szellemhez.

Felelet:

Minden szép és igaz eszme az ellentét sötét árnyékát vonja maga után és éppen úgy, amint villámlás után még nagyobb sötétség látszik a tájon, az emberi lélekben is az Isten kegyelme, mint a villámlás, úgy világítja meg az utat előre.

Ilyenkor az ember egy-egy pillanatra mennyei világosságban látja maga előtt az utat, melyet követnie kell; e mennyei jelenés elmúltával pedig az embernek már csak a világosság emlékénél kell az utat megtennie előre, és így hamar megbotlik, sőt el is esik. Az ilyen elesés sokszor oly erővel történik, hogy fel sem bír kelni, míg a következő villámlás meg nem világítja az anyag sötét éjszakáját. Nagy dolog ez, gyermekem! Ilyen az ember zarándokútja felfelé. Szent ez az út, mert minél többet világít a villámlás, minél többet kell szenvednünk, annál szentebb, annál drágább lesz nekünk. Minél többet, rászorulunk a mennyei világosságra, minél mélyebb szakadékból segített ki minket az Úr kegyelme, annál alázatosabbak leszünk, és annál értékesebb nekünk az Úr segítsége. Azért az ember lelkének nincs semmiféle értéke önmagában, míg a zivataros sötét utat meg nem járta. Hitének nincs értéke, míg az Isten kegyelme minden lépésnél meg nem mutatja azokat a gonosz, előre elkészített vermeket, melyek a bűn következtében oly sűrűn váltakoznak az úton. A fennhéjázó emberi lélek, ki gőgjében hamar elhiszi magáról, hogy ő jó és igaz, míg ezekbe a vermekbe bele nem esik: nem hiszi el, hogy mily nyomorult az állapota annak, aki benne van. Elítél, büntet, bosszút áll képzelt igazságával, és úgy érzi, mintha szegény bűnös felebarátjánál ő maga Istenhez közelebb állana. A lobbanékony természet, a felettébb való bölcselkedés emberi gyengeségek; azért megengedi az Úr, hogy időnként azok is, akik néki kedvesek, beleessenek saját tökéletlenségük vermébe, hogy belássák felületes elméleteiknek tarthatatlanságát, képzelt igazságuknak egyoldalúságát.
Ilyenkor érik a lélek az üdvösségre s nem olyankor, mikor minden kedvez akár a földi, akár a szellemi dolgokban; olyankor, amikor legjobban akarjuk a jót, és mégsem sikerül, – vagy éppen rosszul. Ez az emberi lelket magába szállásra indítja, és ebben a magába szállásban a lélek bűntudata és vergődése közben éri őt a viharos éjszaka, és mikor legjobban érzi elhagyatottságát, tehetetlenségét, akkor villámszerűen éri a mennyei megvilágosodás. Ez a világosság megmutatja a segítséget és az utat előre, tovább.

Így volt ez Péterrel is.

Ember volt ő is, bár lelke telve volt sok megbeszélhetetlen széppel – hiszen az Úr mellett élt!
De az emberi gyengeség sem hiányzott. Csak az után a nagy tragédia után látott tisztán. Csak azután értette meg az egész titkot, miért kellett mindennek úgy lennie, ahogy lett, mert a nagy és erős villámok megszoktatták emberi szemét, hogy ne csak a távol-, hanem a közel levőket is figyelmesen megnézze.
Látott is sokat, nagyon sokat. Csak azután látta, milyen kicsiny az ember és milyen nagy, milyen hatalmas az Úr. E két távolság közé mennyi hiábavalóságot állít a bűn, a bukottság, s mekkorát kell kerülnie sokszor a léleknek, hogy legközelebbi célját elérje. Pedig ha erős hite volna, leronthatná a hatalmas sziklahegyet, és egyenesen oda érhetne. Az ember megretten: mily nagyok az árnyékok és mily sötéteknek, félelmeteseknek látszanak, míg valóknak hisszük, de szétfoszlik, összeomlik az árny a hitnek lehelete előtt, ha megközelítjük. Egy valóság van csak: ez az Isten. Istenben van az élet, a boldogság, a hatalom.
Ha Őbenne élünk, nincs semmi, ami Istenen kívül valóság lehetne számunkra.

A földi lét, az emberi élet tele van árnyakkal.

Ez az árny az Istentől való eltávolodás következménye, s minél jobban távolodunk, annál erősebben rabul ejti a lelket az árny, a tévedés. Valónak hisszük a földi életet, az élet örömét, fájdalmát. Veszteségeket érzünk, mert olyant hittünk miénknek, amitől távol vagyunk, és amihez közel érezzük magunkat, azt nem merjük megérinteni, mert az árny közénk áll. Amit lelkünkben óhajtunk, attól a test képzeletén át félünk. Amit bírni akarunk, azt elejtjük kezünkből, mert az árny reánk mered. Hazugokká válunk, pedig igazak akarunk lenni. Áldást szeretnénk mondani, és átokká válik az a nyelvünkön. Nem mi vagyunk azok, akiknek érezzük magunkat, mert mikor bátrak vagyunk, akkor is csak egy árnyék suhanjon el, és gyávákká lettünk. Bűneink, gyengeségeink azok, és mi ezek alatt nyögünk és valóságnak gondoljuk az árnyat, mely közénk áll. De az Úr szabadítása hatalmas és erős. Megmutatja az ő követőinek, hogy minden csak árnyék, mert lám, kilép a világ elé és eltűri a gúnyt, megvetést, az átkot. Eltűri a fájdalmat, a kínt, a szenvedést, a halált, mert Ő felülről jött, és hatalmas isteni lénye előtt az árnyak felbomlanak a halál birodalmában, és Ő átvonul azokon a félelmetes csarnokokon diadalmasan, sértetlenül; mert Ő az egyetlen, igaz valóság, és megszűnik az árnyéknak hatalma a fénylő világosság előtt. Ezt a világosságot ajándékozta nékünk gyarló emberi szellemeknek szeretetből, kegyelemből, hogy mi is győzedelmeskedjünk az árnyakon; ne féljünk tőlük, mert a fénynek nem árthat az árny. A hajdani Péter lelkén is átvonult az árnyék, a halál árnyéka, és megdermesztette emberi mivoltát. Hazuggá tette őt, míg lelkében a szeretet és az igazság, mint melegítő tűz égett. A halál árnyéka fogva tartotta azt a lelket, ki az életet oly könnyen vélte feláldozhatni a szeretet oltárán. Figyelmeztetés volt ez az Úrtól, hogy emberi mivoltában nem képes senki a jóra, hacsak az Úr erőt nem ad hozzá s gyengeségei fölé nem emeli. De később a Szentlélek világosságánál már megszűnt a halál félelmes árny lenni, s elfoszlott a rém, mert látta, hogy a halál éjszakája után dicsőséges reggel következik.

Megszűnt a test hatalma és vele az árnyék. Az Úr feltámadott!

A szellemi sötétség szétfoszlott és lett millió és millió léleknek szabadsága. A lélek megszabadult a félelemtől, és az Úr Szent Lelke munkálkodott a sötétség árnyai ellen. Pétert is hatalmas munkássá tette a világosság terjesztésében, úgyszintén titeket, e késői kor földi gyermekeit is részesekké tett e világosság terjesztésében. Épüljetek, erősödjetek benne és higgyétek el, hogy az a világosság ma éppen úgy ragyog reátok, gyermekeim, mint a feltámadás reggelén mireánk, mert ti is hivatalosak vagytok oda, ahol a győzedelmeseknek találkozniuk kell. Tehát nem kell félni az árnyaktól, Krisztus legyőzte a világnak hatalmát, és ti úgyszólván könnyebben, bátrabban léphettek be az árnyak világába, mert az Úr veletek van.”

A NÉVTELEN SZELLEM KÖZLEMÉNYEI I. – ERKÖLCSBÖLCSELET – Péter apostolról – Eszter médium útján

Download this article as an e-book

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Follow by Email
Facebook20
fb-share-icon