OLVASSUK EGYÜTT – 10

ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN

S Z E L L EMN Y I L A T K O Z A TO K

Új korszak.

Isten egyetlen, és Mózes az a szellem, akit isten azzal a hivatással küldött, hogy őt ne csak a zsidók, hanem a pogány népek előtt is megismertesse. A héber nép eszköz volt, melyet Isten felhasznált, hogy kinyilatkoztatását Mózes és a próféták által megtegye, és e nép viszontagságai arra szolgálnak, hogy megnyissák az emberek szemét s ama fátyolra rámutassanak, mely az istenséget az emberek előtt elfödte. A Mózes által adott isteni parancsok a legteljesebb keresztény erkölcs csiráját hordták magukban. A bibliamagyarázatok az értelmet azonban némileg megszorították, mert ha emez isteni parancsokat teljes tisztaságukban közölték volna a néppel, ez nem fogta volna fel azokat. Mindamellett a közölt tízparancsolat is mint fénylő homlokzat, mint világító torony áll, hogy az emberiség megteendő útját megvilágosítsa. Az erkölcsöt, amelyet Mózes tanított, a haladás állapotához mérte, aminőben azok a népek voltak, amelyeket hivatva volt alakítani és ezek a félig vad népek akkori lelki fejlettségükkel nem értették volna meg azt, hogy Istent másképpen is imádhat35 ják, mint engesztelő égő áldozatokkal, és sehogy sem fogták volna fel, hogy az ellenségnek is meg kell bocsátani. Ítélőképességük anyagi szempontból jelentékeny volt ugyan, sőt a tudományok és művészetek terén is, de erkölcsi tekintetben nagyon hátra voltak még, és nem lettek volna képesek tisztán szellemi vallás befolyására megtérni.

Tehát nekik olyan félig anyagias tanra volt szükségük, aminőt az akkori héber vallás nyújtott. Az engesztelő áldozat érzékükre, az Isten fogalma szellemükre hatott.

Krisztus volt tanítója a legtisztább és legfenségesebb erkölcsöknek, az evangéliumi keresztény erkölcsnek, amelynek a világot megújítania, az embereket egymáshoz hoznia és testvérekké tennie kell. Amelynek hivatása, hogy minden emberi szívben a könyörületességet és a felebaráti szeretetet kivirágoztassa, és az emberek között egyetértést teremtsen. Olyan erkölcstan ez, amely hivatva van a földet átalakítani és a mainál magasztosabb szellemek lakhelyévé tenni. Ez a haladás törvénye, amelynek a természet alája van rendelve, hogy betöltse azt, a spiritizmus pedig Istennek az az eszköze, mely az emberiség előhaladását szolgálja. Elérkezett az idő, amikor az erkölcsi eszméknek ki kell fejlődniük, hogy a haladást, mely Isten tervében rejlik, előidézzék. Ugyanazt az utat kell megtenniük, amelyet a szabadság eszméi megtettek, amelyek előfutáraik voltak. De nem kell azt hinni, hogy ez a fejlődés küzdelmek nélkül fog történni, nem. Hogy megérjenek, megrázkódásokra és vitatkozásokra van szükségük, hogy magukra vonják a tömegek figyelmét. Ha azután a figyelem feléjük fordul, az erkölcs szépsége és szentsége megragadja a lelkeket, és ők vonzódni fognak e tudományhoz, mely nekik a jövő élet kulcsát megadja, s számukra az örök boldogság kapuit megnyitja. Mózes nyitotta meg az utat, Jézus folytatta művét és a spiritizmus befejezendi azt. (Egy izraelita szellem. Mühlhausen, 1861.)

Isten kimeríthetetlen kegyelme megengedte egyszer az emberiségnek, hogy meglássa, miként hasítja ketté a világosság a sötétséget: Krisztus királyságának ideje volt ez. A fényes világosság után visszatért a sötétség: e világ az igazság és a sötétség váltakozása után ismét veszendőbe ment. Akkor, hasonlatosképpen az ótestamentum prófétáihoz, a szellemek kezdettek beszélni hozzátok, és figyelmeztetni benneteket: a világ alapjaiban megrendült, vihar közeleg, mennydörögni fog, zárkózzatok be! A spiritizmus Isten akaratából van, mert ugyanazon az alapon nyugszik, mint a természettörvények, s higgyétek el nekem, hogy minden, ami Isten rendelésén alapszik, nagy és hasznos célt szolgál. Világotok veszni indult; tudományotok, amely az erkölcsi világrend rovására fejlődött ki, s tisztára csak anyagi jólétetek érdekeit szolgálja: a sötétség szellemeinek eszközévé lett. Pedig tudjátok, hogy a szívnek és a szeretetnek együtt kell haladnia a tudománnyal. Íme, Krisztus országa tizenkilenc század után, annyi vértanú kiontott vére dacára, mai napig sem érkezett el. Krisztus gyermekei, térjetek vissza Mesteretekhez, aki meg akar menteni benneteket! Minden könnyű annak, aki hisz és szeret, mert azt a szeretet kimondhatatlan örömmel tölti el. Igen, gyermekeim, a világ megrendült; a jó szellemek eleget mondják ezt nektek; hajoljatok meg a vihar előszele előtt inkább, hogysem a vihar elsodorjon benneteket, azaz készüljetek és ne legyetek hasonlók a balga szüzekhez, akiket készületlenül talált a vőlegény. A készülő forradalom inkább erkölcsi, mint anyagi; nagy szellemek, Isten küldöttei sugalmazzák hiteteket, hogy ti buzgó és megvilágosított munkások, hallassátok gyenge hangotokat; mert porszemek vagytok, de porszemek nélkül hegyek sem lehetnének. Ezeknek a szavaknak: „mi kicsinyek vagyunk” – ne legyen túlzott jelentősége előttetek. Mindenkinek megvan a maga rendeltetése, a maga munkája. Vajon a hangya nem építie föl a maga államának épületét és szabad szemmel nem – 37 látható állatkák nem építettek-e kontinenseket?! Az új keresztes hadjárat megkezdődött az egyetemes békének apostolai, modern szent Bernátok, tekintsetek és haladjatok előre: a világ törvénye a haladás! (Fénelon, Poitiers, 1861.)

II. FEJEZET.

Az én országom nem e világból való.

A jövő élet. – Jézus királysága. – A szempont. Szellemnyilatkozat: Földi királyság. Ekkor Pilátus a törvényházba ment be és Szólt Jézushoz: „Te vagy-e a zsidók királya? ” Jézus felelt: „Az én országom nem e világbó1 való; ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim megvívnának, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. Ámde az én országom nem innen való.” Monda erre neki Pilátus: „Tehát mégis király vagy te?!” Felelt Jézus’: „Te mondod, hogy én király vagyok. Azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Aki az igazság kö vetője, hallgat az én szavamra.” (Ján. XVÍIL 33; 36, 37.)

A jövő élet

E szavai által Jézus világosan jelzi a jövő életet és azt minden körülmények közt mint az emberiség határkövét mut atja be, amelyet az embernek már e földön mély meggondolás tárgyává kell tennie. Minden szabálya erre a főelvre vonatkozik. Jövő élet nélkül valóban az ő legtöbb erkölcsi szabályának nem volna létjoga; ezért van, hogy akik a jövő életben nem hisznek, azt gondolják, hogy Ő csak a jelen életről beszélt, s ezért nem értik, és gyerekesnek találják szavait.
Ez az alaptétel Krisztus tanítása gerincének tekinthető, ezért áll e mű egyik legelső fejezetének élén, mint amit mindennek folyton szem előtt kellene tartania; csak ez képes a földi életnek különböző anomáliáit igazolni és a z Isten igazságosságával összeegyeztetni.

A zsidóknak a jövő életre vonatkozólag csak nagyon bizonytalan fogalmaik voltak; hittek angyalokban, akiket a teremtés kiváltságos lényeinek tekintettek, de azt nem tudták, hogy az emberek egyszer angyalokká válhatnak, s boldogságukban részesülhetnek. Szerintük az, aki Isten törvényeit megtartja, jutalmul földi javakat kap, előkelő állásba jut, és ellenségei felett győzedelmeskedik; a nyilvános szerencsétlenségeket és a legyőzetéseket mint engedetlenségük büntetéseit tekintették.
Mózes nem mondhatott többet a tudatlan pásztornépnek, amelyet mindenek előtt csak e világ dolgai érdekeltek. Azután Jézus jött, hogy felfedje előttük a túlvilágot, amelyben Isten igazságossága érvényesül. Ezt a világot ígéri azoknak, akik megtartják Isten parancsait, és ahol a jók megkapják jutalmukat. Ez az ország az ő királysága, ebben él Ő teljes dicsőségben, s ide tér vissza, ha elhagyja a földet.
Jézus azonban, aki kora embereinek állapotához formálta tanítását, még mindig nem tudott teljes világossággal eléjük jönni, mert ez elvakította volna őket anélkül, hogy fölvilágosítaná, mert nem értették volna meg. Ő a jövő életet bizonyos tekintetben mint alapelvet, mint a természet egyik törvényét mutatta be, amelyet senki sem kerülhet ki. A keresztények mindnyájan hisznek szükségképpen a jövő életben. De a fogalom, melyet sokan alkotnak róla, határozatlan, tökéletlen, és azért több tekintetben hamis is. Soknál ez csak hiedelem – föltétlen bizonyosság nélkül; innen vannak a kételyek, sőt a hitetlenség is.
A spiritizmus e tekintetben, mint sok másban is, Krisztus tanítását kiegészíti, mivel az emberek már érettek az igazság megértésére. A spiritizmus szerint a jövő élet már többé nemcsak egyszerű hitcikkely vagy feltevés, hanem tények által igazolt reális valóság, amelyet szemtanuk írnak le összes változataival és fázisaival, annyira, hogy nemcsak a kétkedés lehetetlen többé, de a legközönségesebb értelem is elképzelheti valódi alakjában úgy, amint el lehet képzelni egy országot, amelynek részletes leírását olvassuk. Nos, a jövő életnek ez a leírása annyira részletes, a benne élő boldog vagy boldogtalan lények állapota annyira ésszerű, hogy önkéntelenül azt kell mondanunk, hogy nem is lehet másképp és valóban ez az Isten igazságossága.

Jézus királysága.

Hogy Jézus királysága nem e világból való, ezt mindenki megérti; de Vajon nincs-e ezen a földön is királysága? A királyi cím nem jelent mindig időleges hatalomgyakorlást, hanem a közvélemény is megajándékozhatja ezzel a címmel azt, akit lángelméje állit az első helyre valamely eszmekörben, aki Uralja századát és befolyásolja az emberiség haladását. Ebben az értelemben szokták mondani: a bölcsészek, a művészek, a költők, írók, stb. királya vagy fejedelme. Vajon ez az egyéni érdemből született, az utókor által megszentelt királyság nem sokkal kiválóbb-e gyakran, mint az, amely koronát hord? Ez el nem pusztulhat, míg a földi királyság a forgandó szerencse játéka. Ezt mindig áldja, míg amazt gyakran átkozza a későbbi nemzedék. A földi királyság bevégződik az élettel, míg a szellemi királyság a halál után, sőt akkor még inkább Uralkodik. Ebben az értelemben véve nem hatalmasabb-e Jézus királysága minden hatalmasságnál? Ezért joggal mondhatta Pilátus előtt: „Király vagyok, de az én királyságom nem e világból való”

A szempont.

A határozott és precíz fogalom, melyet az ember a jövő életről magának alkot, megingathatatlan hitet ad a jövő iránt és ennek a hitnek az emberek erkölcsi életére mérhetetlen következményei vannak. Mert a szempontot, amelyből a földi életet tekintik, teljesen megváltoztatja. Aki arra a tudatra jön, hogy a szellemi élet végtelen, annak a testi élet csak átmenet, csak rövid állomásozás egy hálátlan országban; annak az élet bajai és viszontagságai csak mellékkörülmények, amelyeket türelemmel visel el, mert tudja, hogy rövid tartamúak, s boldogabb állapotnak kell követnie azokat. A halál nem rémületes előtte, azt többé a megsemmisülés kapujának nem tekinti, de a megszabadulásénak, amely a száműzött számára a boldogság és béke hazájának kapuját nyitja meg. Tudván azt, hogy csak ideiglenes és nem végleges helyen van, az élet gondjait nagyobb egykedvűséggel veszi, és ez lelki megnyugvást szerez neki, amely enyhíti a keserűséget.
Aki a jövő életben kételkedik, az összes gondolatait a földi életre tereli; bizonytalan lévén a jövő felől, mindent a jelennek áldoz; nem vévén észre a földi javaknál értékesebbeket, olyan mint egy gyermek, aki játékszerein kívül nem lát semmit, s hogy azokat magának megszerezze, minden lehetőt elkövet; amikor javai közül a legkisebbet is elveszíti, az fájdalmat s bút okoz neki. Elszámitás, csalódott remény, ki nem elégített dicsvágy, igazságtalanság, amelynek áldozatává lett, megsértett gőg és hiúság: mind megannyi kín, amely életét örökös szívszorongássá változtatja, s így úgyszólván önakaratúlag minden pillanatban valóságos gyötrelmeket szerez magának. Csak földi álláspontját tartván szem előtt, minden ami körülötte van, az őt támadó baj és mások jóléte nagyobb arányt ölt. Éppúgy, mint annak, aki egy város közepén van, a körülötte lévő dolgok nagyoknak látszanak, úgy az emberek, mint az épületek. De ha fölmegy a hegyre és lenéz: emberek és dolgok nagyon kicsinyeknek tűnnek fel előtte. Aki tehát a földi életet a jövő élet szempontjából tekinti, arra nézve az emberiség, mint a csillagok az égboltozaton, úgy vész el a nagy végtelenségben; az a nagyokat és kicsinyeket összekeveredve látja, mint hangyatömeget a zsombékon. Az látja, hogy proletárok és Uralkodók ugyanazon alkotásúak, és szánakozik azokon, kik mulandó dolgokon csüggvén, annyi gondot okoznak maguknak, hogy miként szerezzenek oly helyet, amely őket valamennyire előtérbe állítja, amely helyet csak rövid ideig foglalhatnak el. Íme a földi javakhoz való ragaszkodás mindig fordított viszonyban van a jövő élet hitével.
Ha mindenki kicsinyesnek találná a földi életet, – fogják mondani

és ha senki sem törődik a föld ügyeivel, minden veszélyeztetve volna itt. Nem, az ember ösztönszerűleg keresi a jólétet és még annak tudatában is, hogy csak rövid ideig maradhat egy helyen, jobb, vagy lehető legkevésbé rossz helyzetre vágyik.
Nincs ember, aki, mikor keze tüskére talál, vissza nem kapná azt, hogy magát meg ne szúrja. A jólét keresése kényszeríti tehát az embert arra, hogy minden dolgát megjavítsa. A haladás és önfenntartás törvénye ösztönzi őt erre, amely természeti törvény. A szükség, kedve és kötelességtudása által vezéreltetve dolgozik, és ebben a Gondviselés szándékait teljesíti, amely őt azért küldte a földre. Csak az, aki a jövőt szem előtt tartja, és a jelennek csak viszonylagos fontosságot tulajdonit, vígasztalódik könnyen a sors csapásai fölött, arra gondolván, amit a jövő hoz neki. Isten nem kárhoztatja a földi élvezeteket, csupán az azokkal való visszaélést, mert ez a lélek ártalmára szolgál. Ezzel a visszaéléssel szemben vannak felvértezve azok, akik Jézus eme szavaihoz alkalmazkodnak: „Az én országom nem e világból való . ” Aki a jövő élettel azonosítja magát, hasonló a gazdag emberhez, ki kis összeget felindulás nélkül vészit el, míg az, aki gondolatait a földi életre összpontosítja olyan, mint a szegény ember, aki mindent elveszít, amije van, és kétségbeesik.
A spiritizmus kiszélesíti a gondolatot, és új látkört nyit meg előtte; a jelen élet szűk és szegényes pillanata helyett az örök jövőre irányítja a tekintetet. Megmutatja, hogy ez az élet csak egyetlen láncszem a Teremtő bámulatos és tökéletes művében, megismertet a szolidaritással, amely ugyanazon lények összes egyéneit, ugyanazon világ összes lényeit, valamennyi világ teremtményeit összeköti egymással. S így szilárd alapra helyezi és kézzelfoghatóvá teszi az egyetemes testvériség elvét. Míg ellenben az a tan, amely szerint minden lélek együtt születik a testtel, valamennyi lényt idegenné tesz egymásra nézve. Az összes részeknek ez a szolidaritása egyszerre megmagyarázza, ami érthetetlennek látszik, ha nem egyetlen szempontból vizsgáljuk azt. Ezt az összhangot Krisztus idejében még nem voltak képesek megérteni az emberek s azért hagyta ennek kijelentését későbbi időre.

Folytatása következik