Az első magyarországi spiritiszta egylet

Kivonatok Tarjányi Eszter (1962-2017) “Madách Aladár és a magyarországi spiritizmus” c tanulmányából (Palócföld 1992/5)

Az első magyarországi spiritiszta egylet

“… Az (ezernyolcszáz)ötvenes, hatvanas években a spiritizmusnak ez a még kezdetlegesebb formája elrejtőzködik a szűk baráti, családi körökben. 1873-ban azonban megalakul az első spiritiszta egylet, a Szellembúvárok Pesti Egylete, amely már nyilvánosan is gyakorolhatja a szellemidézést. Az alapítója Grünhut Adolf, a delejesen gyógyító orvos, fő médiuma pedig a családjával az. ausztriai Gonobitzban élő Vay Ödönné, született Wurmbrand Adelma, aki mindeddig a legsikeresebb magyar médium. Bár származása, anyanyelve is német, mégis a magyar spiritizmus meghatározó alakja, aki a Pesten élő Grünhuttal állandó kapcsolatot tartott fenn. Az egyesület egészen a századfordulóig német nyelvű, vagyis a szellemközleményeiket németül publikálják. Adelma is németül írja meg fő művét, a magyarországi spiritizmus bibliáját (Geist, Kraft, Stoff, Wien, 1870.) amit majd az ismert újságíróból megszállott spiritisztává lett Tóvölgyi Titusz fordít magyarra és lát el magyarázataival, mivel a Madách Imre által is olvasott Ludwig Büchner nagy visszhangot kiváltó (Kraft und Stoff) könyvére utaló, Szellem, erő, anyag nagyonis rászorult a magyarázatokra. Nehezen érthető, számmisztikára emlékeztető magyarázatokkal még zavarosabbá tett médiumi írás ez, amely a világ teremtését, a szellemek (“elsődök”) bukását írja le az újplatonikus tanokra emlékeztetve. A Vay családnak ez az ága úgy látszik mélyen érdeklődött a szellemidézés iránt. Vay Adelma sógora a szobrász Vay Miklós (de lehet, hogy apósa, a politikus) írta az első – a spiritizmust már spiritizmusként megnevező ismertetést (A spritizmus rövid ösmertetése, Sárospatak, 1870). – (Vay Miklós az após írta – a szerk.)

Az 1870-es években vált a spiritizmus szélesebb körben is ismertté. Az egylet első 1873-tól megjelenő periodikája, a Reflexionen aus der Geisterwelt népszerűvé tehette tanaikat. Olvashatott tehát az olvasóközönség a spiritisztákról. Grünhut doktort pedig egyik botrányt, pert kiváltó esete miatt akár Jókai lapjából, A Honból is megismerhették (1873. október 20. és 21.). De nemcsak olvashattak, hanem képeket is láthattak. Madách Aladár is írt a szellemfényképek csodájáról. Grünhut Adolf visszaemlékezésében pedig le is közöl párat. Ekkoriban fedezték fel azt, hogy ha médiumot a transz közben lefényképezik, akkor az őt megszállt szellem is látható ködösen, elmosódottan, de mindenképpen bizonyítékként. Az, hogy aztán ebből mennyi volt a fényképész ügyessége, vagyis, hogy csalás-e – mint ahogy a híres antispiritiszta, az anekdotakincsgyűjtő Tóth Béla állította – vagy valóban egy újabb bizonyítéka a szellemek létének, az a történet szempontjából szinte mindegy. Egy biztos: a szellemfényképek is hozzájárultak ahhoz, hogy a spiritizmus hitele emelkedjen. A tan tekintélyének növekedését szolgálhatta az is, hogy kiderült, a magasabb körök, a bécsi udvar is kísérletezik a szellemekkel. Ferenc József is fogékony lehetett az okkult tudományokra, hiszen 1867-ben alkimista kísérletet támogatott két éven keresztül. Feleségének, Erzsébet királynénak a spiritiszta tanok iránti vonzódásáról is tudhattak.

Madách Aladár 1870-ben tett nagy európai körutat, tíz napig volt Angliában, ahol megismerkedhetett az angol szellembúvárlattal. Miután hazatért csendes életet élt, Alsósztregován gazdálkodott, néha feljárt Pestre, figyelte a spiritiszták hazai és külföldi szervezkedését.

A spiritizmus elsődleges célja az erkölcsi tanítás

A botrányai miatt is egyre közismertebbé és talán érdekesebbé is váló –(Itt nem tudni mire gondol a szerző Tarjányi- a szerk.) – Vay Adelma és Grünhut doktor nevével jelzett – kezdeti spiritizmuson kívül már az 1870-es években megfigyelhető egy másfajta szellemtan gyökere, első kezdeménye is. Grünhuték a spiritizmus jelentőségét az erkölcsi tanításban látták és nem a szeánszok érdeklődést felcsigázó jelenségeiben. Ez utóbbit csak eszköznek tekintették, hogy a hitetleneket ezekkel a természetfölöttinek tűnő csodákkal győzzék meg a túlvilág létéről. A spiritizmus elsődleges célja szerintük az erkölcsi tanítás. A szellemidéző szeánszokat szerintük elsősorban a túlvilágról jött morális tanítások nyerésére szabad szervezni. Létezett azonban egy másik érdeklődés is. Grünhut visszaemlékezésében 1874-re teszi azt az időpontot, amikor észrevette, hogy az egyletben egy kis csoport különül el, amely egyedül a fizikai jelenségek iránt vonzódik és nem az önnemesítés, az etikai munka a célja. Feltehetően ebből a csoportból nőtt ki az az irányzat, amely 1897-ben – megelőzve a Szellembúvárok Pesti Egyletét – először jelentkezik magyar nyelvű szellemtani folyóirattal, a Rejtelmes Világgal, és amelynek legismertebb hazai képviselője Madách Aladár. Ez az irányzat Grünhuték spiritizmusától való megkülönböztetés érdekében magát spiritualizmusnak nevezte, amelyet Madách Aladár szellembúvárlatra kívánt magyarosítani.

Grünhuték mozgalma, az etikai spiritizmus

Bár Grünhuték mozgalma, az etikai spiritizmus sem mentes a kor pozitivista tudományosságától, a spiritualisták még inkább a tudományosságra, a szellemtani kísérletekre helyezték a hangsúlyt. Míg Grünhuték a francia, Allan Kardec nevével jelzett reinkarnációt feltételező spiritisztákért rajongtak, addig ez az újabb irányzat elvetette a reinkarnáció tanítását és az angol, tudományosabb, pszichikai kísérleteket folytató irányzat hívévé szegődött. Madách Aladár – megalakulásától – 1880-tól tagja volt a londoni Spiritualist Allience-nek és a magyarországi szellembúvárlati mozgalmat ismertető cikke meg is jelent az angol szellemidézők lapjában, a Light-ban.

A két irányzat közötti ellentét nem volt annyira éles, amennyire az összevetésből kitűnik, hiszen a spirilualisták is hangoztatták a szellembúvárlat etikai arculatát. A kétféle tanítás különbsége inkább csak Madách Aladár által fordított és kiegészített könyv toldalékában és önállóan írt könyvének a különböző iskolákat összehasonlító fejezetében, majd a századforduló idején a két irányzat folyóiratainak (Rejtelmes Világ – Égi Világosság) párbeszédében éleződik ki. Alfred Russel Wallace darwinista eszméket magáénak valló biológus volt. Madách az ő könyvét ültette magyarra és toldotta meg két fejezettel, A Kardecistákról és A Theozofistákról és Okkultistákról. Toldalékában ismerteti, ugyanakkor bírálja is ezeket a reinkarnáció gondolatát tartalmazó tanokat.

Grünhuték irányzatának, a spiritizmusnak első magyar nyelvű lapja – az Égi Világosság – csak 1898 végén jelenik meg, hogy aztán 1944-ig, az egyetlen folyamatosan jelentkező spiritiszta lap maradjon a kisebb és csak pár évig fennmaradó lapok mellett. A másik irányzat, a spiritualisták lapja – a Rejtelmes Világ – amelynek Madách Aladár háziszerzője volt, harmadik évfolyama után főszerkesztőjének, báró Mikos Jánosnak a halálával megszűnik. Több mint egy évig jelent meg a két lap egyszerre, mutatva a szellembúvárlati tanok népszerűségét, az olvasók erre való igényét. Párbeszédükben éleződik ki tanításuk közötti különbség.

Madách Aladárt és Bánfi Jánost átveszi az Égi Világosság

Amikor aztán a Rejtelmes Világ megszűnt, írógárdájának legjavát, Madách Aladárt és Bánfi Jánost az Égi Világosság átveszi és spiritualista szellemű cikkeiket kis megjegyzéssel, vagy még gyakrabban anélkül, leközli. A két irányzat közötti vita ezzel lezárult. Valószínű, hogy azért, mert a spiritizmusnak ekkor – a századfordulón – komoly ellenfelekkel kellett szembenéznie. Hogy milyen nagyságú lehetett ez a mozgalom, arról tanúskodjanak Gárdonyi Józsefnek, Gárdonyi Géza fiának visszaemlékező sorai a millenium évéről: “alig akadt család, hol ne foglalkoztak volna a spiritizmussal. A túlvilági lelkekkel való kapcsolat erősen izgatta a fantáziát, s belesodort a szellemjátékba intelligens, komoly főket is, akik kezdettől hitetlenül léptek a bizakodók közé. Hogy micsoda embererdőt mozgatott meg a túlvilág földre csapott szellője, jelentőségében hova fokozódott, bizonysága Tóvölgyi Titusz lapja, az Égi Világosság, mely táborában annyi előfizetőt számlált, hogy a fővárosi szépirodalmi sajtó bármelyik havonta vagy hetente megjelenő terméke is szívesen cserélt volna vele”. Gárdonyi József még ha kissé túloz, akkor is jelentős lehetett ez a mozgalom, hiszen még a spiritisztaellenes Wolkenberg Alajos is kénytelen elismerni, hogy “kisebb város sincs ma Magyarországon, a hol ne hallottak volna a spiritizmusról, és hol tréfából, hol komolyan is ne próbálkoznának szellemidéző kísérletekkel”.

A szellemidézés nagy népszerűsége és az ezzel együtt jelentkező komolyabb támadások is hozzájárultak ahhoz, hogy a különböző szellembúvárlati irányzatok összefogjanak és inkább a köztük lévő hasonlóságot hangsúlyozzák a különbségek helyett. A századforduló környékén ugyanis a spiritisztáknak már komoly, felkészült ellenfelekkel kell felvenniük a harcot, ellentétben a korábbi, a tanokat sehogy sem vagy csak alig ismerő értetlen okvetetlenkedőkkel. 1902-től a spiritizmust jól ismerő, mérges tollú publicista, a magyar anekdotakincsgyűjtő, Tóth Bélával kellett csatázniuk, aki a Pesti Hírlap tárcarovatában támadta rendszeresen a spiritisztákat és a szellemidézésben hívő hiszékenyeket. 1903-ban pedig külön könyvet is kiadott a spiritizmus lejáratására. Tóth Béla úgy ismerte a szellemtant mint kevesen a legfelkészültebbek közül. Furcsa viszonyát – a se vele, se nélküle bizonytalanságát – a másik oldal jó szemmel észrevette. 1902-ben jelent meg egy rövid cikk az Égi Világosság hasábján Tóth Béla spiritiszta címmel, amelyben az ismeretlen szerző azt állította, hogy “retteg a spritizmustól, de nem tud tőle megszabadulni: sőt azt hiszem – így a szerző -, hogy mindig arról álmodik (…) Ő az, aki (…) emberek figyelmét fölkelti.” A cikk névtelen írója végül annak a reményének adott hangot, hogy Tóth Béla végül “mint megnyilatkozott spiritiszta fog meghalni”. Amikor aztán valóban meghalt, az Égi Világosság nekrológgal búcsúztatta el, sajnálkozván halálán,mivel “előbb-utóbb a mi táborunkba tartozott volna.”

Alig valamivel korábban – 1901-ben -, hogy nagyanyai ágon távoli rokona, Tóth Béla a spiritisztákat támadni kezdi, Madách Aladár szinte teleírja az Égi Világosság 1901. évfolyamát, 33 részből álló, utólag az Útban az eszményhez főcímmel jelölt esszéinek sorozatával. Ez az utolsó nagyobb terjedelmű munkája a szívbetegség és a halál előtt.”