OLVASSUK EGYÜTT – 6

ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN – 3/3.

III. Történelmi megjegyzések 3

F a r i z e u s o k

(héber P a r a s c h : oszlás, elkülönülés). A hagyomány a zsidó vallástudománynak lényeges részét képezte; ez különböző időben keletkezett írásmagyarázatok gyűjteményéből állott, amelyek aztán hitcikkekké váltak. Ez a tudósok között vég nélküli vitatkozások tárgya lett, melyek a lehető leggyakrabban egyes szóalakzatok egyszerű kérdéseire vonatkoztak, a középkor hitvitái módjára. E vitákból aztán különböző szekták keletkeztek, amelyek mindegyike meg volt győződve arról, hogy a tiszta igazság az ő részén van; s mint ahogy az csaknem mindig történni szokott, egymást szívből legyalázták.
Legbefolyásosabbak azok a farizeusok voltak, kiknek feje bizonyos Hillel nevű, Babylonból származó, tudós; zsidó volt, híres iskola alapítója, amelyben azt tanították, hogy a vallás tisztán csak a Szentíráshoz ragaszkodjék. Eredete 200-180-ra tehető Kr.e. A farizeusok, különböző korokban üldözéseknek
voltak kitéve, így Hyrcan alatt, aki a zsidók teljhatalmú főpapja és királya volt, azután Aristobulos és Alexander, Syria királya alatt. Ez később visszaadva javaikat és jogaikat, hatalmukat is visszaszerezték, s meg is tartották Jeruzsálem pusztulásáig, amikor (Kr. u. 70 körül) a zsidó nép szétszórásával nevük is eltűnt.

A farizeusok a vallási vitatkozásokban tevékeny részt vettek; mint a vallás külső ténykedéseinek és a szertartásoknak szolgái, őrei, buzgó vallásterjesztők és minden újításnak ellenségei voltak. Az elvek szigorú megtartásával hivalkodtak, de a tartózkodó jámborság látszata alatt feslett erkölcsűek, gőgösek és mindenekfölött Uralkodni vágyók voltak. A vallás inkább csak érvényesülési eszköz volt számukra, mint őszinte hit tárgya. Ők csak az erény látszatával kérkedtek, de ezáltal nagy befolyást gyakoroltak a népre, amelynek szemében szenteknek tűntek föl, azért nagy is volt a hatalmuk Jeruzsálemben.
Hitték, vagy legalább is hirdették a Gondviselést, a lélek halhatatlanságát, a bűnhődés örökkévalóságát és a halottak feltámadását. Jézus, ki mindenekfölött a szív egyszerűségét és jóságát méltányolta, ki a törvény szellemét, mely éltet, föléje helyezte a törvény betűjének, amely öl, egész földi küldetése alatt azon volt, hogy álszenteskedésüket leálcázza, és ennek következtében elkeseredett ellenségeket támasztott bennük maga ellen. Azért is összejátszottak a papi fejedelmekkel, hogy a népet ellene uszítsák, és őt elveszítsék.

Í r á s t u d ó k .

Ezt a nevet eredetileg a Juda királyok titkárainak és a zsidó hadsereg bizonyos felügyelőinek adták; később különösen azokra a tudósokra alkalmazták, akik Mózes törvényeit tanították, és azt a népnek magyarázták. A farizeusokkal különben egy véleményen voltak, kiknek elveit elfogadták, és az újítókkal szemben ellenszenvvel viseltettek. Jézus az előbbiekkel egyetemben rója meg őket.

Z s i n a g ó g i a .

(Görög synagogé: gyülekezet.) Júdeában csak egy templom volt, a Salamoné Jeruzsálemben, ahol az ünnepélyes szertartásokat tartották. A zsidók minden évben főbb ünnepek alkalmával odarándultak, így például a páska, a fölavatás és a sátor ünnepén. Ez ünnepek alkalmával Jézus is többször megjelent. A többi városoknak nem volt templomuk, de volt zsinagógájuk, azaz olyan épületük, hol a zsidók szabbat napján összegyülekeztek nyilvános imák végzésére a vének, az írástudók, vagy a törvényt ismerők vezetése alatt. Ott egyszersmind felolvasásokat is tartottak a szent könyvekből, melyeket magyaráztak és fejtegettek; ezeken mindenki részt vehetett; azért Jézus is tanított a zsinagógákban a szabbat napján, anélkül, hogy pap lett volna.
Jeruzsálem pusztulása és a zsidók szétszórása után a zsinagógák templomokul szolgáltak, hol vallási szertartásokat végeztek azok számára, akik az illető városokban laktak.

S z a d d u c e u s o k:

zsidó felekezet, mely 248-ban keletkezett Kr. előtt; ezt a nevet kapta Sadoctól, aki megalapítója volt. – A szadduceusok sem a lélek halhatatlanságában, sem a feltámadásban, sem a jó vagy rossz angyalokban nem hittek.
Azonban hittek Istenben, de a halál után semmire sem várakozván, csak időleges jutalmazásuk reményében szolgálták őt, amire véleményük szerint az ő gondviselése kiterjed, azért is az érzékek kielégítése volt szemükben az élet legfőbb célja.
Ami az „írást” illeti, a régi törvény szövegéhez alkalmazkodtak, nem fogadván el sem a hagyományt, sem semminemű magyarázatot; a jó cselekedeteket és a törvények egyszerű és tiszta teljesítését többre becsülték, mint a vallás külső ténykedéseit.
Amint látjuk, ezek voltak annak a kornak a materialistái, deistái és szenzualistái. Ennek a felekezetnek csak kevés hívője volt, de közte több jelentékeny személyiség révén oly politikai pártot képezett, mely a farizeusokkal állandóan ellentétben állott.

E s s z e n i a i a k

(esszénusok) zsidó felekezet, mely Kr. e. 150 körül a makkabeusok idejében alakult, s amely felekezetnek papjai, kik kolostorfélékben laktak, bizonyos erkölcsi és vallásos társulatot képeztek. Szelíd erkölcseik és szigorú erényeik által tűntek ki, Isten és a felebarát iránti szeretetet, a lélek halhatatlanságát és a feltámadást hirdették. Nőtlenül éltek, a szolgaságot és a háborút kárhoztatták, javaikat összeadták, és földműveléssel foglalkoztak.
Az érzékies és a halhatatlanságot tagadó szadduceusokkal, valamint a rideg farizeusokkal ellentétben, kik csak a külső szertartásokat tartották meg szigorúan, és akiknek erénye csak látszólagos volt, nem vettek semminemű részt azokban a vitatkozásokban, amelyek e két felekezetet egymástól elválasztották. Életmódjuk és erkölcsi elveik hasonlítottak az első keresztényekéhez, s arra a gondolatra hoztak némelyeket, mintha Jézus nyilvános működése előtt ehhez a felekezethez tartozott volna. Annyi bizonyos, hogy azt ismerte, de semmi sem bizonyít amellett, hogy velük összeköttetésben állott volna, és minden, amit e tárgyra vonatkozólag írtak,3* merő találgatás.

T h e r a p e u t á k

(a görög therapeutaiból,_ thera-peuein = szolgálni, gondozni. Istennek szolgái, gyógyítói) zsidó szakadárok, Krisztus kortársai, kik különösen Alexandriában (Egyiptomban) alakultak meg. Sok tekintetben az esszéniaiakkal egyértelműek, s az ő elveiket fogadták is el; mint emezek is az összes erények gyakorlására szentelték magukat. Táplálékuk lehető legegyszerűbb volt; nőtlenségre, szemlélődésre, és remetei életmódra szentelve magukat, igazi vallási szerzetet képeztek.
Az alexandriai platonikus zsidó bölcsész Philo az első, aki „J é z u s h a 1 á 1 a”, melyet állítólag egy esszéniai testvér írt, teljesen apokrif s nyilvánvalóan bizonyos vélemény támogatására készült; különben is magán viseli modern származásának bélyegét. a therapeutákat említi, mint zsidó felekezetet. Eusebius, szent Jeromos és más egyházatyák keresztényeknek vélik őket. De akár zsidók, akár keresztények voltak, az bizonyos, hogy éppúgy, mint az esszéniaiak úgy a zsidó, mint a keresztény vallással közös jelleget árulnak el.

Esszénusok Ma is vannak követői.^[6] Magyarországon bejegyzett mai közösségük a Fény Gyermekei Magyar Esszénus Egyház.

Therapeuták Jerapeutai, vagyis gyógyítók, másként esseusok vagy essenusok, essaioi vagy esshnoi (az esseus szó aramaeai nyelven fürdőzőt jelent), egy a Kr. e.-i második évszázadban keletkezett zsidó szövetség, a mely nevét onnan nyerte, hogy tagjai gyakran végeztek rituális fürdőzést és előszeretettel foglalkoztak a betegek gyógyításával. A rendnek kb. négyezer tagja volt, a kik többnyire kisebb csoportokban éltek Palaestina, Syria meg Aegyptus falvaiban, de elszórtan nagyobb városokban is laktak, így Jeruzsálemben egy kapú is volt, a melynek ’Esshnwn pulh volt a neve. Míg a zsidók egy része, a phariseus párt, szigorúan, betűszerint követte a vallási törvényeket, a saduceus párt tagjai pedig a zsidóság politikai érdekeit a vallási törvények megtartása fölé helyezte, addig az esseus rend tagjai az egy istenbe vetett hit és a vallási alaptörvények megtartása mellett életüket az erkölcstan művelésének és az emberszeretet gyakorlásának szentelték. Alapelvük az emberek teljes egyenlősége és testvérisége volt. A rend tagjai vagyonközösségben éltek, egyforma fehér ruhában jártak, közösen étkeztek, a szeszes italok, sőt a hús élvezetétől is tartózkodtak, minden étkezés előtt megfürödtek, a házasság intézményét pedig elvetették, és nőkkel nem érintkeztek. A rendbe való felvételt a jelentkezőnek szigorú megpróbáltatása és három próbaév leteltével ünnepélyes fogadalom előzte meg; fölvételi szertartásaik annyira hasonlítanak a szabadkőművesek fölvételi eljárásához, hogy sokan az esseismusból származtatják a szabadkőművességet. Ethikai elveikből kifolyólag a th. a katonáskodást és kereskedést megvetették, a világi tudományok művelését is károsnak tartották; fő foglalkozásuk a földművelés volt, betegek gyógyításával is foglalkoztak és különösen gyógyító növényeket kerestek meg termeltek, de orvosi eljárásuk főleg theurgikus-mystikus jellegű volt. Sok időt szenteltek a vallásos elmélkedésnek meg a szent könyvek olvasásának és magyarázásának, de ez náluk egyes szók meg betűk értelmetlen cultusává fajult el, a mi azután a kbbala keletkezéséhez vezetett. Az esseismus eredete felől a vélemények eltérők. Némelyek kizárólag a zsidó élet folyományának tartják és hivatkoznak arra, hogy már Mózes 4-ik könyvének 6-ik fejezete az ú. n. nazireusokról vagyis oly zsidókról szól, a kik fogadalmat tettek, hogy bizonyos időn, esetleg egész életükön át szeszes italoktól tartózkodnak, hajukat le nem nyíratják, és holtak érintésével nem szennyezik be magukat. Kétségtelen azonban, hogy az esseizmus fejlődése görög befolyásra vezetendő vissza. Legáltalánosabb az a nézet, hogy az esseismus a neopythagoreismus hatása alatt keletkezett. A kereszténység elterjedésére viszont a th. készítették elő a talajt és a szerzetes rendek szabályzatainak lényeges pontjai nagyobbrészt az esseusoktól vétettek át. A th. történelmi szereplése a Kr. utáni első század vége felé megszünt. Philo, Omnis probus liber. Jos. Flav. b. Jud. 2, 8, 2–14. 5, 4, 2. és t. Plin. n. h. 5, 15. Lucius, Die Therapeuten u. ihre Stellung in d. Gesch. d. Askese, Strassburg, 1880. Wendland, Die Therapeuten, Liepzig, 1896.