A kisértés

Miért engedi Isten a kísértést?

Sokunkban felmerülhet a kérdés: Ha Isten mindenható, miért nem akadályozza meg a körülöttünk ólálkodó kísértő gonosz ténykedését, miért tesz ki bennünket ilyen veszedelemnek.

„Az ember szellemi fejlődésének egyik legfontosabb velejá­rója, hogy az általa megismert igazság ütközik a még benne lap­pangó, valamint a lát­ható és láthatatlan környezetéből „erősítést” kapó rosszal. Ez ütközés sorozatos választási ill. döntési helyzetet eredmé­nyez, melyben megméret­tetik a jóra való hajlandóság és küzdeni aka­rás. E megmérettetés célja saját magunk valódi megismerése, megerő­södés Isten igazságában. De ugyanígy célja a tanítás, példamutatás embertársaink és bennünket környező – testet öltésre készülő – szel­lemvilág számára, sőt a kísértő számára is! E folyamat természetes ré­szét képezi Isten nagyszerű üdvtervének, melynek végrehajtásában (ld. Jákob létrája) a teljes szellemvilág kiveszi részét. Így a rossz kísérti a nála jobbat (ezzel mintegy belé kapaszkodik).

Sikeres helyt­állás ese­tén a rossz veszít a rosszból, ezáltal feljebb emelkedik. A kísértésben helyt álló személy megerősödik, így szintén feljebb emelkedik. Bu­káskor mindketten veszítenek. Mindannyian kísértést szenvedünk, ugyanakkor (bármilyen jónak hisszük magunkat) kísért­jük a nálunk jobbakat – úgy a látható, mint a láthatatlan világban,- hiszen még tele vagyunk törvénytelen érzéssekkel, vágyakkal, hajla­mokkal.” (Keresztény hittan útkeresőknek)

Részlet az Evangéliumi Spiritizmus I. kötetből:

„Hogy az ember mennyire tökéletlen, kicsiny és gyar­ló, azt az isteni Gondviselés jól tudja, annyira, hogy még mielőtt az ember valamely fogyatékosságából kifolyólag bűnt követne el, előre tudja, hogy el fogja azt követni. Sőt módot és alkalmat nyújt neki a megkísértésben, hogy lelkének az a tökéletlen vágya, az a hibás természete ön­maga előtt is láthatóvá, felismerhetővé és érzékelhetővé váljék. Szükség van arra, hogy az ember így önmaga előtt újra meg újra megszégyenüljön, mert amennyire az em­ber a maga szellemi elvakultságában takargatja a gőgöt a lelkében, az első pillanatban kész minden cselekedetét jónak és igaznak minősíteni, és magát értékesebbnek tar­tani többi fogyatékos embertársánál, azaz hajlamos ma­gát mindig túlértékelni.

… Hogy te­hát önmagára ismerjen, hogy belássa gyarlóságát, ki­csinységét, rosszra való hajlandóságát, az Úr időről-időre megengedi, hogy a végzet olyan helyzetbe, olyan álla­potba sodorja bele az emberi lelket, ami reá éppen a leg­érzékenyebben hat, hogy botlásával vagy elbukásával a bűnnek és tévelygésnek ősanyja: a gőg feloldódjék a lel­kében és legalább azon a fájdalmas részen az ütközés ál­tal alázatosabbá váljék.

… Hiszen a lelkek azért öltözködnek testbe, hogy meg­kísértessenek, hogy megpróbáltatásokat élhessenek ke­resztül, hogy a megszerzett jót, az elismert igazat próbára tegye az idő, az alkalom, a körülmény, a végzet, a sors.”

Ágoston