OLVASSUK EGYÜTT 31.

ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN

X. FEJEZET.

Boldogok az irgalmasok.

Bocsássatok meg, hogy Isten is megbocsásson nektek. – „Légy jóakarója a te ellenségednek.” – Melyik a legkedvesebb áldozat Isten előtt. – A szálka és a gerenda a szemekben. – „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” „Aki tiközületek bűn nélkül való, az dobja rá az első követ.” – Szellemnyilatkozatok: A bántalmak megbocsátása. – Az elnézés. – Szabad e mást rendreutasítani más hibáit megfigyelni, mások hibáit föltárni?

Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. (Máté V. 7.)
Ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket; megbocsátja nektek is a ti mennyei Atyátok; – ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket. (Máté VI. 14. 15.)
Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között; ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát. – Ekkor hozzámenvén Péter, monda: Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni és néki megbocsátanom, még hétszer is? – Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is. (Máté XVIIÍ. 15. 21. 22.)

A könyörületesség a szelídség teljessége; aki nem tud könyörületes lenni, az szelíd és békességes sem lehet. A könyörületesség a bántalmak megbocsátásában és elfelejtésében áll. A gyűlölet és haragtartás minden emelkedettség és nagyság nélkül való lélek jellemvonása, míg a bántalmak elfelejtése fejlettebb lélek tulajdonsága, amely; felülemelkedik a neki okozható sérelmeken.
Az előbbi állandóan aggodalmaskodó, gyanakvó, betegesen érzékenykedő és epés; az utóbbi szelíd, telve megbocsátással és szeretettel.
Jaj annak, aki ezt mondja: „Sohasem bocsátok meg” – mert ha az emberek nem ítélik is el, Isten bizonyára elítéli. Milyen jogon igényel bocsánatot a saját vétkeiért, ha ő nem bocsátja meg a másokéit? Jézus arra tanít bennünket, hogy a könyörületességnek nem szabad határt szabni, mikor azt mondja, hogy fele barátunknak nem csak hétszer, de hetvenhétszer is meg kell bocsátanunk.
A megbocsátásnak azonban két igen, különböző neme van. Az egyik nagy, nemes, igazán magasztos minden hátsó gondolat nélkül, amely még akkor is finoman kímélni tudja ellenfelének önszeretetét és érzékenységét, ha ez utóbbinak éppen nincs igaza; a másik, amely által a sértett fél, vagy aki annak tartja magát, a másiknak lealázó feltételeket szab, és a megbocsátás súlyát érezteti vele, tehát inkább felháborít, mint megnyugtat. Az ilyen, ha kezet nyújt is ellenfelének, nem jóakaratból teszi, hanem tüntetve, hogy mindenkinek mondhassa: íme nézzétek, milyen nagylelkű vagyok! Ilyen esetben lehetetlen, hogy a kibékülés őszinte legyen bármelyik részről is. Nem, ez nem nagylelkűség, ezzel az illető csak gőgjét akarja kielégíteni. Minden összeütközésnél csak az érdemelheti ki maga számára a részrehajlatlan emberek rokonszenvét, aki engedékenyebbnek mutatkozik, aki ön érdekeiről le tud mondani, és igazi szeretetről és nagylelkűségről tesz tanúságot.

„Légy jóakarója a te ellenségednek.”

Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, míg vele az úton vagy, hogy ellenséged valamiképpen a bíró kezébe ne adjon, és a bíró oda ne adjon a poroszló kezébe, és tömlöcbe ne vessen téged. Bizony mondom neked, ki nem jössz onnét, mígnem megfizetsz az utolsó fillérig. (Máté V. 25. 26.)

A megbocsátásnak, mint általában a jónak gyakorlása nem pusztán erkölcsi, hanem anyagi eredménnyel is jár. Tudjuk, hogy a halál nem szabadít meg minket ellenségeinktől, a boszszúálló szellemek gyakran a síron túl is üldözik gyűlöletükkel azokat, akikkel szemben bosszújukat megőrizték, miért is helytelenül szokták mondani: „csak a halál békíti ki őket.” A gonosz szellem kivárja, míg az, akit bántani akar, a test rabságába kerül, és kevésbé szabadulhat előle, hogy könnyebben kínozhassa, s érdekeiben vagy legkedvesebb érzelmeiben meg támadhassa. Ebben a tényben kell keresni az okát a megszállottságok legnagyobb részének, főképp azoknak, amelyek súlyosabb természetűek. Hiszen a megszállottak csaknem mindig régebbi bosszú áldozatai, amire kétségkívül viselkedésükkel szolgáltattak okot. Isten megengedi ezt, hogy az emberek önmaguk büntessék egymást elkövetett bűneikért, vagy, ha nem követték el, akkor azért, mert nem gyakoroltak elnézést és könyörületességet, mikor megbocsátaniuk kellett volna. Hiszen nagyon fontos dolog a jövő békesség érdekében minél előbb jóvátenni a felebarátaink ellen elkövetett igazságtalanságokat, megbocsátani ellenségeinknek, hogy még halálunk előtt eltüntessük a széthúzásnak minden tárgyát s a későbbi ellenszenvnek minden okát. Ezzel az eszközzel földi ellenségeinkből barátokat csinálhatunk a szellemvilágban. De mindenesetre tegyük meg a jó iránt való kötelességünket, és Isten nem hagyja el azt, aki a bosszúállásnak kitéve is megbocsát. Mikor Jézus azt ajánlja, hogy béküljünk ki ellenségeinkkel hamar, ezt nem pusztán abból a szándékból teszi, hogy a jelen élet ellentéteit enyhítsük, hanem hogy kikerüljük azoknak a jövő életben való folytatását. „Ki nem jössz onnét, mígnem megfizetsz az utolsó fillérig” – azaz, míg teljesen be nem töltöd Isten törvényét.

Melyik áldozat a legkedvesebb áldozat Isten előtt.

Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljővén, vidd fel a te ajándékodat. (Máté V. 23. 24.)

Mikor Jézus azt mondja: „Menj el előbb megbékülni a te atyádfiával, mielőtt áldozatodat az oltárra tennéd” – ebben arra tanít bennünket, hogy az Úr előtt a legkedvesebb áldozat a saját neheztelésünk feláldozása. Hogy mielőtt Előtte, bocsánatát kérendő, megjelennénk, előbb nekünk kell megbocsátanunk, s ha viszályunk van felebarátunkkal, azt előbb ki kell egyenlítenünk, mert egyedül akkor lesz kedves az áldozatunk, mint amely minden rossz gondolattól mentes szívből ered. Jézus anyagi formába öltöztette ezt a tanítást, mert a zsidók anyagi áldozatokat hoztak, Jézusnak tehát az ő szokásaikhoz kellett tanítását alkalmazni. Krisztus követője nem áldoz többé anyagiakkal, az áldozás immár szellemivé lett, de a fenti tanítás ereje csak növekedett, mert lelkét adja át Istennek, és ennek a léleknek teljesen megtisztítva kell lennie. Mikor belép az Úr templomába, kívül kell hagynia a gyűlölet és neheztelés minden érzését, a testvér iránt táplált minden rossz gondolatot, s csak akkor fogják imáját az angyalok az Örökkévalónak lábaihoz vinni. Ez az értelme Jézus eme szavainak: „Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, s elmenvén előbb békülj meg a te atyádfiával, ha kedves akarsz lenni az Úr előtt.”

A szálka és a gerenda a szemekben.

Mért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, mely a te szemedben van, nem veszed észre?
Avagy mimódon mondhatod a te atyádfiának: hadd vessem ki a szálkát a te szemedből, holott imé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és azután gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből! (Máté VII. 3. 4. 5.)

Az emberiségi egyik gyarlósága, hogy előbb látja meg a más hibáját, mint a magáét. Hogy ítélkezhessünk, előbb tükörbe kellene néznünk, hogy meglássuk magunkat; valamiképpen kihelyezkednünk önmagunkból, hogy mint idegen személyt szemlélhessük magunkat, azt kérdezvén: Vajon mit gondolnék másról, ha ugyanazt tenné, amit én cselekszem? Kétségtelenül a gőg az, ami elfödi előlünk saját hibáinkat: az erkölcsieket és a fizikaiakat egyaránt. Ez a gyarlóságunk éles ellentétben áll a szeretettel, mert az igazi szeretet szerény, egyszerű, elnéző.
Gőgös szeretet lehetetlenség, mert ez a két érzés ellentmond egymásnak. Vagy talán lehetséges lenne, hogy valaki, aki elég hiú a saját egyéniségének fontosságában, és képességeinek fensőbbségében hinni, egyúttal elég önmegtagadást tudna gyakorolni, kiemelvén másnak előnyeit, amelyek őt háttérbe szoríthatnák, önhibái helyett, amelyek amazt kiemelhetnék? Ha a gőg a legtöbb bűn atyja, akkor egyszersmind a legtöbb erény tagadása is. Ezt találjuk mint indítóokot a legtöbb cselekedetünk fenekén. Ezért int Jézus, hogy küzdjünk ellene, mint a haladás legfőbb akadálya ellen.

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” „Aki tiközületek bűn nélkül való, az dobja rá az első követ.”

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. (Máté VII. 1. 2.)
Az írástudók és farizeusok pedig egy asszonyt vivének hozzá, akit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, mondák neki: Mester, ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő. A törvényben pedig megparancsolta nekünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz?
Ezt pedig azért mondák, hogy megkísértsék őt, hogy legyen őt mivel vádolniuk. Jézus pedig lehajolván, az ujjával írt vala a földre. De mikor szorgalmazva kérdezek őt, felegyenesedve monda nekik: Aki tiközületek bűn nélkül való, az dobja rá az első követ. És újra lehajolván, írt vala a földre. Azok pedig ezt hallván, és a lelkiismeret által vádoltatván, egymás után kimenének, a vénektől kezdve mind az utolsóig, és egyedül Jézus maradt vala és az asszony a középén állva.
Mikor pedig Jézus felegyenesedék, és senkit sem láta az asszonyon kívül, monda néki: Asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatotte téged? Az pedig monda: Senki Uram! Jézus pedig monda néki: Én sem kárhoztatlak, eredj el és többé ne vétkezzél! (János VIII. 3-11.)

„Aki tiközületek bűn nélkül való, az dobja rá az első követ” – mondotta Jézus. Ezek a szavak kötelességünkké teszik az elnézést, mert nincs senki, akinek magának is nem lenne rá szüksége. Arra tanítanak továbbá, hogy nem szabad szigorúbban ítélkeznünk mások felett, mint magunk felett, s elítélnünk másokban azt, amit magunkban mentegetünk. Mielőtt másnak a hibáját gáncsolnék, nézzünk körül, hogy vajon ugyanaz a gáncs nem fog e visszahullni saját magunkra?
A más magaviselete elleni megrovásnak két indítóoka lehet: elnyomni a rosszat, vagy rossz hírbe hozni azt, akinek cselekedeteit bíráljuk. Ez utóbbi indítóoknak semmi mentsége sincs, mert ez rágalmazás és gonoszság. Az első azonban dicséretreméltó lehet, és bizonyos esetekben kötelesség; is, mivel a jót szolgálja, és enélkül a rossz sohasem nyomatnék el a társadalomban.
S nem kell e az embernek segítségére lennie felebarátjának a haladás útján? Mert nem kell betű szerint értelmezni ezt a parancsot: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél”, – mivel a betű öl, a szellem éltet.
Jézus nem tilthatta el a rossz megrovását, miután Ő maga mutatott nekünk benne példát, és Ő is erélyes szavakkal cselekedte azt. De azt akarta velünk megérttetni, hogy a megrovásra való jogot az illetőnek erkölcsi súlya adja meg; vétkezni abban, amit másban elítélünk: ez lemondás erről az erkölcsi súlyról és elvesztése a feddésre való jogosultságnak. Különben is a benső öntudat tiltakozik minden tekintély és önkéntes alárendelés ellen azzal szemben, aki bizonyos jogokkal felruházottan, megsérti azokat a törvényeket és szabályokat, amelyeket alkalmaznia kell. Nincs más törvényes hatalom Isten szemeiben, mint az, amely a jóról Krisztus által adott példára támaszkodik. Ez Jézus tanításának értelme.