ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN
IV. Sokrates és Pláton a keresztény és a spiritista eszmék előfutárai, akik megkészítik az utat – 1.
Tévedés lenne azt hinni, hogy mivel Jézusnak ismernie kellett az esszéni felekezetet, tehát tőlük merítette tanát is, és hogyha más környezetben élt volna, más elveket vallott volna. A nagy eszmék sohasem törnek elő egyszerre; az igazságon alapuló eszméknek mindig előfutárai vannak, akik megkészítik az útját annak, akit Isten a kellő időben elküld, hogy összeszedje, rendezze és kiegészítse a szétszórt részleteket, s egy egészet alkosson azokból. Így az eszme nem keletkezvén hírtelen, megjelenésekor már befogadásra kész szellemekre talál. Ekként a kereszténység előnyomai is már Jézus és az esszéniek előtt több századdal mutatkoztak és Sokrates és Platón tekinthetők előfutáraiul.
Éppen úgy, mint Krisztus, Sokrates sem írt semmit, legalábbis semminemű iratot sem hagyott hátra, s ő is a vádlottak padján halt meg, mint a fanatizmus áldozata, mert a fennálló vallást megtámadta, s a tényleges erényt a formális álszenteskedés és a tettetés fölé helyezte, szóval, mivel a vallási előítéletek ellen küzdött. Jézust, amint tudjuk, a farizeusok azzal vádolták, hogy tanaival a népet megrontja; hasonlóképpen Sokratest is korának farizeusai – mert hisz ilyenek minden korszakban voltak – azzal vádolták, hogy rontja az ifjúságot, amikor nekik Isten egységéről, a lélek halhatatlanságáról és a jövő életről beszél. Amint Jézus tanát csak tanítványainak írásaiból, éppúgy Sokrates tanát is csak tanítványának, Platónnak feljegyzéseiből ismerjük.
Sokrates és Platon tanításának foglalata.
Azt hisszük, hogy hasznos munkát végzünk, ha itt Sokrates tanának legfőbb pontjait összefoglaljuk annak kimutatására, mennyire egybehangzanak azok a krisztusi tannal. Akik ezt a párhuzamot a krisztusi eszme profanizálásának tekintik, és azt gondolják, hogy nem is lehet hasonlóság egy pogánynak és Krisztusnak tana között, azoknak azt feleljük, hogy Sokrates tana nem pogány tan, mert hisz éppen a pogányság legyőzése volt a célja. Másrészt pedig Krisztusnak sokkal tökéletesebb és tisztább tana az összehasonlítással semmit sem veszíthet, és Krisztus isteni küldetésének nagyságát nem lehet kisebbé tenni. Egyébként ez történelem, amit nem lehet elhallgatni. Az ember elérte azt a pontot, ahol a világosság magától is kivilágít a véka alól s megérett arra, hogy szembenézzen az igazsággal s annál rosszabb azokra nézve, akik nem merik kinyitni a szemeiket. Eljött az idő, hogy a dolgokat immár széltében-hosszában vizsgáljuk meg, nem pedig, mint eddig, szekták és kasztok nyomorúságos és szűklátókörű érdekeinek szempontjából.
Ezek a citátumok egyébként azt is igazolják, hogy mivel Sokrates és Platón a krisztusi eszme előfutárai voltak, tanaikban egyszersmind a spiritizmus főelvei is föltalálhatók.
I. Az ember testet öltött lélek.
Testesülése előtt az igazság, a jóság és a szépség ősalakjaival egyesülve élt; testesülésekor tőlük elválik, de amikor múltja emlékét visszaidézi, többé-kevésbé elfogja őt a vágy, hogy hozzájuk visszatérjen.
Lehetetlen világosabb különbséget tenni a testi és a szellemi princípium között. A lélek megelőző létezéséről is van szó, és annak homályos sejtelméről, valamint amaz ösztönről, mellyel egy másik világ felé vágyakozik. A testi halál utáni továbbélésről és arról, hogy a lélek a szellemvilágból a testi világba tér, és hogy a földi halál után újból a szellemvilágba tér vissza. Itt van továbbá a szellemek bukásának a magva is.
II. A lélek homályban van és tévelyeg,
míg a test által figyeli meg a tárgyakat. Mámorban van, mintha ittas volna, mert olyan dolgokhoz van kötve, amelyek természetüknél fogva változékonyak. Míg ellenben mihelyt saját szellemébe merül el, a tiszta, halhatatlan, örökkévaló felé emelkedik, s mivel szelleme ugyanolyan természetű, annál is marad, ameddig csak lehet, s akkor tévedései eltűnnek, mert azzal egyesül, aki változhatatlan.
A léleknek ez az állapota: b ö l c s e s s é g . A földi ember, aki a dolgokat alulról, közönséges, anyagi szempontból tekinti, csalódásban ringatja magát. Az igazságos megítélés érdekében magasabb, szellemi szempontból kell a dolgokat tekintenünk. Az igazi bölcsnek bizonyos tekintetben el kell választania a lelket a testtől, hogy szellemi szemekkel láthasson. Erre tanít a spiritizmus.
III. Mindaddig, amíg testben élünk s lelkünk alá van merülve a romlandóságba,
sohasem érhetjük el vágyaink tárgyát: az igazságot. Valóban testünk szükségképpen ezer akadályt gördít elénk, amellyel törődnünk kell; mi több, kívánságokkal, vágyakkal, aggodalmakkal, ezer agyrémmel és badarsággal tölt el bennünket annyira, hogy a vele összekötött lélek egy pillanatra sem lehet bölcs. De ha lehetetlen, hogy a lélek valamit tisztán megismerhessen, míg a testtel össze van kötve: két dolog közül egynek igaznak kell lennie, t. i., hogy vagy sohasem ismerhető meg az igazság, vagy pedig csak a halál után.
Reméljük tehát, hogy ha majd a test balgaságaitól felszabadulunk, és szintén szabaddá lett emberekkel beszélhetünk, önmagunk által megismerhetjük a dolgok lényegét. Ezért a bölcseket a halál nem éri készületlenül, és ez egyáltalán nem tűnik fel előttük félelmetesnek.
Íme, az elv, mely szerint a szellem képességeit a testi, szervek közvetítése korlátozza, míg a halál felszabadítja azokat. Itt azonban csak az előhaladottabb, tisztább szellemekről van szó; mindez nem áll a tisztátalan, alantas szellemekre nézve.
IV. A lélek tisztátlan állapotban lesújtva érzi magát,
újból a látható világ felé vonzódik, és borzalommal viselkedik minden iránt, ami láthatatlan és anyagtalan; s akkor – azt mondják – síremlékek és hantok körül bolyong, ahol néha ilyen sötét fantomokat láttak is. Ilyeneknek kell lenniük a földi testet elhagyott, de egészen meg nem tisztult lelkeknek, akik az anyagiasságból még valamit megtartottak, annyira, hogy még emberi szem is észreveheti őket. Ezek nem a jók, hanem a rosszak lelkei, akik kénytelenek bolyongani azokon a helyeken, ahová őket első életük terhe vonja, és ahol addig bolyonganak, amíg őket anyagi alakhoz ragaszkodó vágyuk a testbe nem vezeti vissza; és akkor kétségkívül ugyanoly erkölcsöket vesznek fel, mint aminőket előbbi életükben megkedveltek.
Nemcsak az újra testelöltés elve van itt világosan kifejezve, hanem még az anyagi behatás alatt álló lelkek állapota is, és pedig éppúgy, mint azt a spiritizmus szellemnyilatkozatokban kimutatja. Megállapítja továbbá azt a tényt, hogy a reinkarnáció a lélek tisztátalanságának a következménye, míg a tisztult szellemek mentesek tőle. A spiritizmus sem mond mást, csak annyit tesz hozzá, hogy a szellem, aki tévelygései közben megismerésre jutott és a jóra határozta el magát, minden új testet öltésbe kevesebb hibával és több erénnyel lép be, és mindig világosabb intuíciójával azoknak az eszméknek, amelyekkel előző életében bírt, úgy hogy minden egyes élet egy-egy határkövet képez intellektuális és morális előhaladása útján.
V. A földi életünkben minket kísérő nemtő (daimon) halálunk után oly helyre vezet bennünket,
ahol mindazok gyülekeznek, akiknek Hadesbe kell menniük, hogy ott felettük ítéljenek.
A kellő időn keresztül Hadesben tartózkodott lelkek viszszavezettetnek ez életre, számtalan és különböző hosszúságú periódusokra.
Ez az őrangyalok vagy őrszellemek tana, amelyben szó van az egymás után következő és rövidebb vagy hosszabb bolygási időköz által megszakított reinkarnációkról is.
VI. A daimonok betöltik az ég és a föld közötti térséget,
s oly kapcsot képeznek, mely a nagy mindenséget önmagával egyesíti. Az istenség nem áll egyenes összeköttetésben az emberrel, csak daimonok közbenjárulásával közlekedik vele, éspedig vagy éber, vagy álomállapotban.
E szót: „daimon”, amelyből a „démon” származott, az ókorban nem használták olyan rossz értelemben, mint ma. Nem jelentett kizárólag rosszakaratú szellemet, hanem általában csak szellemet és megkülönböztették a magas szellemeket, akiket isteneknek neveztek és a kevésbé fejlett szellemeket, azaz a daimonokat, akik az emberekkel közlekedtek. –
A spiritizmus is azt tanítja, hogy a szellemek betöltik a tért, és hogy az Isten nem közlekedik közvetlenül az emberekkel, hanem szellemek közvetítésével, akikre rábízza akaratának közlését. Továbbá, hogy a szellemek úgy éber, mint álomállapotukban is közlekedhetnek az emberekkel. Ha a d a i m o n szót s z e l l e m szóval helyettesitjük, kész a spiritista tan, s ha helyette „angyal” szót teszünk, keresztény tan lesz belőle.
VII. A bölcs állandóan arra törekszik, (olyan bölcs, aminő Sokrates és Pláton volt),
hogy első sorban lelkéről gondoskodjék, és kevesebb figyelemmel legyen a csak pillanatig tartó földi, mint az örök életre. Ha a lélek halhatatlan, nem bölcs dolog-e úgy élni, hogy az örökkévalóságot tartsuk szem előtt?
A kereszténység és a spiritizmus ugyanezt tanítja.
VIII. Ha a lélek anyagtalan, ez után a láthatatlan és anyagtalan világba kell jutnia,
mint ahogy a test, amikor felbomlik, az anyagba tér vissza. Csak különbség teendő a tiszta és igazán anyagtalan lélek között, mely mint Isten, tudománynyal és eszmékkel táplálkozik, és oly lélek közt, melyet többékevésbé az anyagi tisztátlanság szennyez be, amely őt Istenhez való fölemelkedésében akadályozza és földi tartózkodása helyén visszatartja.
Látnivaló, hogy Sokrates és Pláton teljesen tisztában voltak azzal, hogy a lélek az anyagtól való mentességéhez képest különböző fokozatot foglalhat el, amely szoros összefüggésben van a tisztaság több-kevesebb mértékével. Amit ők intuíciójukból merítettek, azt a spiritizmus számtalan példával igazolja.
Szókratész ( i. e. 469 eleje – i. e. 399. február 15) átélte kora politikai válságait, a perzsa háborút, a Peloponnészoszi háborút, a vereséget a spártaiaktól. Látta, hogy a háború lezüllesztette a görög társadalmat. Ő mint ezeknek az eseményeknek részese és tanúja küzdött az erkölcsi megújulásért. De nemcsak tanította ezt, hanem hitt is benne, egyénisége és élete is tanítás volt. Még a komédiaíró Arisztophanész is azt írja róla, hogy „még az éhség sem alacsonyította le hízelgővé”.
Ahogy Cicero írta róla, „lehozta a filozófiát az égből a földre és bevitte a házba”
Nem alapított iskolát, hanem sétálva, beszélgetve vezette rá céltudatos módszerével hallgatóit az erkölcsi igazságok felismerésére. Ellenzői azzal vádolták, hogy rossz hatással van a fiatalokra. Saját írásos műve nem maradt fenn, elsősorban tanítványa, Platón Állam és Törvények dialógusaiból, Xenophón kortársa műveiből, illetve Arisztophanész és Arisztotelész írásaiból ismerjük.
A háborúk végeztével, a harminc zsarnok uralmának megdöntése után – koholt vádak alapján[9] – halálra ítélték Kr. e. 399-ben. Elutasította a száműzetést és kiitta a bürökpoharat.
Platón (Athén, Kr. e. 427-Athén, 347): filozófus. – 1. Élete. Életrajzi adatait részben leveleiből, részben Diogenész Laertiosz kv-éből merítjük. Neve eredetileg Arisztoklész, serdülő éveiben vsz. széles vállairól kapta a ~ nevet. Szülei Athén legelőkelőbb családjaival álltak rokonságban. Atyja, Ariszton Kodrosznak, Attika utolsó királyának, anyja, Periktione Szolón egyik rokonának volt leszármazottja s közeli rokona volt Kritiasznak, a demokráciát megelőző Harmincak tanácsa fejének. ~ már tanuló éveiben költői tehetséget árult el, s ez a hajlam gondolatvilága kialakulására nagy jelentőséggel volt. Első fil. ismereteit a Herakleitosz irányát szertelenül túlzó Kratülosztól szerezte, aki a későbbi ión természetbölcselők nézeteivel is megismertette. Sokkal nagyobb hatással volt rá →Szókratész, akihez kb. 20 éves korában szegődött. A tőle kapott mély és maradandó benyomást művei őrzik. Bár két alkalommal is foglalkozott a pol. életben való aktív részvétel gondolatával, Szókratész kivégeztetése végleg elvette kedvét a pol. szerepléstől, s lelkében érlelte a társad. reform szükségességének az eszméjét.
