OLVASSUK EGYÜTT – 18

ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN

V. FEJEZET. Folytatás 2.

A megnyugvás indokolt volta.

E szavak által:

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”, hirdeti Jézus a megjutalmazást, amely azokra vár, akik lemondással szenvednek, s a megnyug-vást, amely a szenvedést, mint a gyógyulás előjátékát megszenteli.

Ezek a szavak így is adhatók vissza: Boldogoknak tarthatjátok magatokat, ha szenvedtek, mert itteni szenvedéseitek múltatok hibáinak lerovását képezik.

És ha e szenvedéseiteket türelmesen viselitek a földön, százados szenvedésektől kímélitek meg magatokat a jövő életben.

Boldogoknak tarthatjátok magatokat, hogy Isten kisebbíti rovásotokat, amikor megengedi nektek a jelenben a kiegyenlítést, ami nektek a jövőre nézve nyugalmat biztosit.

Az ember, aki szenved, olyan adóshoz hasonlít, aki nagy összeggel tartozik, és akinek hitelezője ezt mondja: „Ha ma kifizeted adósságod századrészét, a többit elengedem és szabad vagy; ha azonban ezt nem teszed, üldözni foglak, amíg csak az utolsó fillért is le nem fizeted.” Vajon nem tartaná-e magát szerencsésnek az adós, ha bár minden nélkülözés árán is megmenekülhetne adósságától annak századrésze árán? Ahelyett, hogy panaszkodnék hitelezőjére, nem tartozik-e neki inkább köszönettel?

Ily értelme van e szavaknak: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”. Boldogok ők, mert kiegyenlítik tartozásukat, és mert azután szabadok lesznek. De ha az ember egyik oldalról lefizet, másrészről meg adósságot csinál, soha sem menekül meg az adósságtól. Minden új vétség növeli az adósságot, mert nincs egyetlen hiba sem, akármilyen is volna, amely kényszerítő, kikerülhetetlen büntetést ne vonna maga után, ha ma nem, holnap, ha nem ebben az életben, akkor a jövőben. És hibák közé számítandó első sorban az, ha nem tudunk Isten akaratában megnyugodni. Mert ha a bajokon zúgolódunk, ha nem fogadjuk őket odaadással, és mint olyan dolgokat, melyeket megérdemeltünk, ha Istent igazságtalansággal vádoljuk: új adósságot csinálunk, amely tönkreteszi azt az előnyt, amit az ember a szenvedésből húzna. Ezért is újból kell majd kezdenie éppen úgy, mint mikor a hitelezőnek, aki sürgeti a lefizetést, eleget tesztek ugyan, de minden esetben megint újból kölcsönöztök tőle. Mikor az ember bevonul a szellemek honába, olyan, mint a munkás a bérfizetés napján. Az egyik csoportnak ezt mondja az Úr: „Itt van a napszámotok. A másiknak pedig, a föld szerencsegyerekeinek, akik tétlenségben éltek, akik az önszeretetbe és a világi örömökbe helyezték boldogságukat, azt mondja: „Nektek nem jár semmi, mert ti magkaptátok a béreteket a földön. Menjetek és kezdjétek újra feladatotokat.”

Az ember enyhítheti, vagy növelheti megpróbáltatásainak keserűségét aszerint, amint a földi életet tekinti. Jobban szenved, ha hosszabbnak látja a szenvedés tartamát, míg az, aki a szellemi élet szempontjából foglal állást, egy szempillantással áttekinti a testi életet, s úgy látja azt, mint pontot a végtelenségben. Meglátja rövid tartamát, és azzal vigasztalja magát, hogy a kínos pillanat hamar elmúlik, bízik a szerencsésebb közeli jövőben, s ez támogatja és bátorítja őt. És ahelyett, hogy panaszkodnék, hálát ad az Égnek azokért a fájdalmakért, amelyek előbbre viszik. Ellenben annak, aki csak a testi életet látja, ez végtelennek tűnik föl, és a fájdalom egész súlyával nehezedik reá. Ha így tekintjük életünket, annak az a következménye, hogy e világ dolgait kevésbé találjuk fontosaknak, hogy vágyainkat fékezzük, és megelégszünk helyzetünkkel anélkül, hogy másokét irigyelnénk, s hogy a megpróbáltatásunkra szolgáló visszásságok és csalódások erkölcsi életünkre való hatását mérsékeljük. Az ember belőle nyugodtságot és odaadást merít, amely éppoly hasznos a testi egészségre, mint a lélekre. Míg a féltékenység, az irigység és a dicsvágy által az ember önakaratúan kínozza magát, és rövid életének nyomorúságait és aggodalmait még ezzel is fokozza.

Öngyilkosság és őrültség.

A földi élet helyes fölfogásából és a jövőbe vetett hitből merített nyugodtság és megadás olyan derültséget ad a szellemnek, amely a legjobb óvszer az őrültség és öngyilkosság ellen. Annyi bizonyos, hogy az őrültségnek legtöbb esete olyan lelki megrázkódtatások következménye, amelyet az ember nem volt képes elviselni. Ha azonban az ember a világ dolgait úgy tekinti, mint ahogy a spiritizmus tanítja, közömbösséggel, sőt örömmel fogadja a bajokat és a csalódásokat, amelyek őt más körülmények között kétségbe ejtették volna: akkor az az erő, mely őt a megtörtént dolgok fölé helyezi, megvédi értelmét is a megrázkódtatásoktól, amelyek anélkül megrendítették volna.

Éppen úgy áll a dolog az öngyilkossággal is.

Ha eltekintünk azoktól az esetektől, amelyeket részegségben és őrültségben követnek el, és amelyeket öntudatlanoknak mondhatunk, annyi bizonyos, hogy akármilyen is legyen a különös indítóok, az öngyilkosság főoka mindig az elégedetlenség. De az, aki bizonyos afelől, hogy csak egy napig szerencsétlen, és hogy a következő napokon jobban fogja magát érezni, könnyen válik türelmessé, és nem esik kétségbe, mint az, aki nem látja szenvedéseinek végét. Mi is az emberi élet az újabb örökkévalósághoz viszonyítva, nem kevesebb-e, mint egy nap? De az, aki az örökkévalóságban nem hisz, aki abban a véleményben van, hogy földi életével mindennek vége, s ha őt bú és szerencsétlenség éri, ennek végét csak a haláltól várja. Nem remélvén semmit nagyon természetesnek, sőt nagyon észszerűnek találja megrövidíteni nyomorúságát öngyilkosság által.

A hitetlenség, a kételkedés a jövőben, egyszóval a materialista felfogás az öngyilkosság legfőbb oka, mely erkölcsi gyávaságot szül. És mikor az ember látja a tudomány embereit hivatkozni tudásuk tekintélyére, mint igyekeznek hallgatóik, vagy olvasóik előtt bebizonyítani, hogy semmi várnivalójuk sincs a halál után, nemde ez annyit tesz, mintha őket arra a következtetésre utalnák, hogy ha szerencsétlenek, okosabbat nem tehetnek, mint azt, ha magukat megölik. Mit mondhatnának a tudósok nekik, hogy őket ettől eltérítsék? Milyen kárpótlást nyújthatnának nekik? És minő reményt ígérhetnek nekik? Semmi mást, csak megsemmisülést, amiből azt kell következtetniük, hogy ha a megsemmisülés az egyedüli hősies orvosság, az egyedüli kilátás, többet ér, ha mindjárt elemésztik magukat, mint későbben, és így kevesebbet szenvednek.

A materialisztikus eszmék terjesztése az a méreg, amely sokakba az öngyilkosság gondolatát oltja be, és azoknak apostolai rettenetes felelősséget vonnak magukra. A spiritizmus tana szerint – kétkedésnek nem lévén többé helye, – az életfelfogás is megváltozik: a hivő tudja, hogy az élet a síron túl a végtelenségbe nyúlik, de egészen más föltételek mellett. Ebből származik a türelem és odaadás, amely egész természetes, hogy az embert az öngyilkosság gondolatától eltéríti, vagyis innen van az erkölcsi bátorság.

Erre vonatkozólag van a spiritizmusnak más argumentuma is, amely nem kevésbé való és talán még inkább döntő. Megmutatja magukat az öngyilkosokat, amint szerencsétlen helyzetükről jelentést jönnek tenni és bizonyítani, hogy büntetlenül senki sem sértheti meg az isteni törvényt, amely megtiltja az embernek, hogy életét megrövidítse. Vannak az öngyilkosok között, akiknek szenvedése, ha nem is örökös, csak időleges, mégis olyan mérvű, hogy bárkit is gondolkodóba ejt, mielőtt megkísérelné az innen való elmenetelt Isten hívása nélkül. A spiritistának az öngyilkosság gondolatának ellensúlyozására elegendő oka van: a jövő életben való bizonyosság, amelyben tudja, hogy annál boldogabb lesz, minél boldogtalanabb és önmegtagadóbb volt a földön. Az a bizonyosság, hogy megrövidítvén életét egészen más eredményre jut, mint aminőt remélt. Hogy megszabadult egyik bajtól csak azért, hogy beleessék egy másik nagyobb és sokkal borzasztóbb bajba. Az a bizonyosság, hogy csalódik, ha azt hiszi, hogy megölvén magát, előbb jut a mennybe, és hogy az öngyilkosság akadályt képez arra nézve, hogy a túlvilági életben azokkal találkozzék, akik szeretetének tárgyai, és akikkel találkozni akart. Mindezeknek arra a következtetésre kell őt vezetniük, hogy az öngyilkosság csak csalódásokat nyújtván, az a saját érdeke ellen való cselekedet. A spiritizmus által megakadályozott öngyilkosságok száma jelentékeny, és előrelátható, hogy amikor minden ember spiritistává válik, tudatos öngyilkosok nem is lesznek. Ha összehasonlítjuk a materialista és a spiritista tanok végkövetkeztetéseit, csak az öngyilkosság szempontjából is, arról győződünk meg, hogy az egyik öngyilkosságra vezeti az embert, a másik eltéríti attól, amit a tapasztalat is igazol.