Álom a jelenben 2

Álom a zombikról – 2024. április

---

Bacsa Róbert álma

„Egy messzi helyen voltam, valamit csináltunk.

Legyek, bogarak másztak egy lány fejére, ezért odamentem és elhessegettem. Valami légycsapóval próbáltam elzavarni és lecsapni a zavaró bogarakat. 

Ezután jöttek különféle autók, amikre fel lehetett szállni. Egy pár pillanat után sikerült egy autóra felszállnom, de ez a világba vitt, világi emberek közé, akiknek menő autójuk volt, házuk es kütyükkel voltak tele. Furcsa volt az egész helyet, nem tetszett.

Majd egy kisebb helyiségben voltam, talán egy katonai teherszállító volt,

ami katonáknak lett berendezve, ahol aludtak. Rossz előérzetem volt, azt éreztem, hogy az alvó emberek zombikká alakulnak amig alszanak. Majd jött valaki es félrehajtotta a ponyvát es szólt, hogy menjek vele. Mondtam neki, hogy el kell mennem valahova, hogy segítsek ezeken az embereken, úgy éreztem hozhatok nekik gyógyszert. Kimentem és követtem egy másik ilyen járműhöz. Közben mondta, hogy már nincs idő, hogy meg legyenek mentve az alvó emberek. Erre egy katona őr felém jött, én meg próbáltam elbújni, hogy ne találjon meg. Nem sikerült. De épp, amikor meglátott, az előző járműből zombivá vált katonák jöttek ki es mindent megtámadtak, ami az útjukba került. Az engem üldöző katona őrt is, ő is elkezdett futni.

Majd valahogy ismerősök bukkantak fel, akikkel előre futottunk, az őr pedig utánunk. Próbált elkapni valamelyikünket, hogy ne csak ő egyedül legyen a zombik áldozata. Engem sikerült elkapnia, de leráztam és tovább futottam. A zombik beértek, én meg mondtam nekik valamit („mutatok nektek jobbat”) és ekkor hallgattak rám, nem támadtak meg. Még több civil ember jött, de őket azonnal megtámadták.

Majd eljutottunk egy helyre, ahol a zombik nehezen jutottak át, de az élő embereknek volt esélye. Kicsit rozoga hely volt, de fel kellett mászni, ami egy fényesebb magasabb szintre vezetett. Akár hogy mondtam az embereknek hogy jöjjetek, nem jöttek, lent maradtak és sorban a zombik áldozatául estek. Én föntről néztem az egészet. Voltak olyan emberek is, akik önszántukból kikötözték magukat, hogy a zombiknak eledelükké legyenek, hogy mások megmeneküljenek. Fenn az állványokon mentem, de lassan a zombik oda is felmásztak. Egyiket lelöktem, de a többi is feljött, és én meg futottam a gerendákon, hogy ne kopjanak el.

Magyarázat, gondolatok:

A lelkünkben (ami a lány feje szimbolizál) lévő bogarak, oda nem illő érzések és gondolatok, amelyek zavarnak bennünket a helyes érzelmi döntésekben. Egy másik magyarázat az lehet hogy a termeszét nem kéri az embert, kilöki magából, és elzavarja bogártámadással.

Az autók a földi lehetőségeket szimbolizálják, nem mindegy melyik autóra szállunk fel. A bogarak miatt rossz döntéseket hozhatunk meg, erre figyelmeztet az álom. Az álomban én rossz autóba szálltam.

A szellemileg halott embereket már nem lehet megmenteni, már nincs rá idő. Sőt azok rá fognak támadni az szellemileg élőkre, legyenek azok akár katonatársaik vagy civilek. A katona őr szimbolizálja a rendszerhű embereket.

Hiába, a világ ideje lejárt, késő segíteni a világban, mert a zombisodás elindult. Nincs idő elmenni gyógyírért sem. Istenen múlik, az hogy ki menekül meg: akit megvéd a zombiktól vagy épp hatalmat ad az embernek a zombik felett is.

Ember már nem csinálhat semmit az istenben vetett hitben járáson kívül.–

Kecskés István

---

És akkor tanuljunk álomfejtést.
Hogyan?
Olvassunk bele Pátkai Pál médiumtól az Álmok és a szimbólumok c. közleményébe

„Álmok és szimbólumok.

Amikor a legutolsó alkalommal szóltam hozzátok, nagy, végtelenségekre terjedő területeken vezettelek végig benneteket a képzelet szárnyain. Ma éppen ellenkezőleg: egy nagyon szűk és keskeny ösvényre akarlak vezetni titeket, ahová nem hozhattok magatokkal semmi egyebet, mint csak a ti világosság után sóvárgó szellemeteket.
Mielőtt hát velem erre az útra elindulnátok, le kell raknotok mindent, amit sokszor ide is magatokkal hurcoltok: le kell raknotok emberi gondjaitokat, amelyek a ti otthonotokban terhelnek benneteket, el kell felejtenetek a tegnap kellemetlenségét és a holnap aggodalmát. Le kell raknotok magatokról az emberi kritika nehéz köpönyegét és azokat az emberi mérőeszközöket, amelyekkel olykor az e világból átszűrődő igazságokat centiméterrel és milliméterrel igyekeztek lemérni. Le kell raknotok a hiúságot és önértékelést; le kell raknotok a neheztelést, sőt még a szeretetnek azt a formáját is, amelyet önző szeretetnek neveznek. Mert ennek a keskeny útnak mindkét odalán feneketlen mélységek tátonganak, és valakik ezen a keskeny úton felesleges dolgokat hurcolnak magukkal, könnyen leszédülnek, és nem juthatnak el a szoros kapuhoz, ahová én most titeket kalauzolni kívánlak. Mindez tehát azt jelenti, hogy szellemeknek kell lennetek, mert „keskeny az út és szoros a kapu, és kevesen vannak, akik azt megtalálják” éppen azért, mert mint emberek keresik azt, és nem mint szellemek.

*

Ez a szűk kapu két világot választ el egymástól: azt a világot, amelyből mi beszélünk hozzátok és azt a világot, amelyben ti rójátok utatokat, és töltitek napjaitokat; már pedig ez a két világ merőben különböző egymástól..

Kétségtelenül nem könnyű dolog az anyagba ágyazott embernek a maga rögzített formákhoz szokott gondolkozásával egy olyan világba belehelyezkedni, amelyben a tér, idő és anyag nem létező fogalmak; nehéz dolog a tér, idő és anyag mértékével lemérni akarni olyan világ dolgait, tartalmát, értékét, amely világ az eszmék, a gondolatok és az érzések világa.
Hogy milyen végtelenül nagy a „közbevetés” a két világ közt, arról a bibliai gazdag és a szegény Lázár példabeszéde megragadó igazsággal és drámai erővel szól, hogy „innen oda nem mehetnek, sem onnan ide nem jöhetnek”. Hogy mennyire különböző ez a két világ, eléggé bizonyítja az, hogy amikor innen a testetlen lények világából átköltözik a szellem a tárgyi, az anyagi világba, hosszú évek folynak le, míg megszokja azokat a fogalmakat, amelyek a tér-idő-anyag világában használatosak.

Évekig tart, míg megtanulja a szellem azokat a viszonylatokat,

amelyekhez addig szokva nem volt. És amikor a gyermek már beszélni tud, az ő szelleme, az ő lelke még mindig annyira idegen a neki új, anyagi világban, hogy meg akarja fogni a kezével a végtelen távolban lévő tárgyakat, s összetéveszti a tegnapot a holnappal.
Nem a tájékozatlanság ennek az oka, hanem az, hogy a lélek még nem aklimatizálódott az új fogalmi világhoz, még a téridő-anyag-mentes világ emléke van rajta.
Azután felnő, és mindjobban és jobban beleszokik az új állapotba; mind jobban és jobban eltávolodik ettől a kaputól — amelyben mi most állunk — és annyira megszokja az anyagi világ körülményeit, annyira a magáéivá teszi annak érdekeit, annyira polgárává válik ennek az előtte addig idegen világnak, hogy nemcsak elfelejti a régi világ viszonylatait, de meg is tagadja, sőt hovatovább gúnnyal hallgatja, ha valaki erről a világról szól neki.
Pedig ez a világ, a mi világunk, amelyből nyomon kísérjük a lelki törekvéseiteket, telve van azzal a kívánsággal és törekvéssel, hogy a maga igazságával benyomuljon a tér-időanyag világába, hogy a maga igazságát keresztülsugározza ezen a szűk résen azokba a lelkekbe, akik az anyagban fogva
vannak.

Mi sóvárgunk az után, hogy abból, amit az Isten kegyelme nekünk nyújtott, minél többet adjunk azoknak, akik még a földön vannak.

Hogy ez milyen végtelenül nehéz dolog, hogy milyen végtelenül nehéz megértetni az anyagi világban élő emberrel az anyagtalan világ világosságát, törvényeit és igazságait, annak beszédes bizonyságai az álmok, az a különös állapot, amelyben az anyagban élő lélek időről időre erre a mesgyére állíttatik, hogy ebből a fluidi világból merítsen, hogy ebből az erőtartályból erőt és világosságot vigyen magával az ő nappali énjébe, az ő tárgyi világába.
Milyen nehéz az embernek megítélnie az azok mögött a jelenségek mögött rejlő igazságokat, amelyek az álmok révén mint szimbólumok kerülnek az ő nappali tudatába!!

Az emberek álmodnak.

Az álmok néha mély benyomást hagynak hátra a lelkükben, de azután elfelejtik. Érthetetlen dolog, de napirendre térnek felette, mint ahogy általában az emberek csodák és titkok felett, amelyek percről percre, óráról órára a szemükbe szöknek. Könnyűszerrel térnek napirendre, és ha nem tudnak rájuk magyarázatot találni, legfölebb keresnek rá egy műszót, egy kifejezést és azzal a dolog lényegébe való behatolás fáradságától felmentetteknek érzik magukat. Erre a területre viszlek most benneteket, kedves testvéreim és — hogy úgy mondjam — csevegés formájában igyekszem szolgálatotokra lenni azzal, hogy a szellemi világnak, a tér-idő anyagmentes világnak az anyagi világ jelenségeibe belesajtolt titkairól tanítalak meg benneteket. A leplet fellebbentem — legalábbis addig a határig, ameddig arra titeket a ti igazi törekvésetek, a ti szellemi felszabadultságotok és eddig megszerzett képességeitek alkalmassá tesznek. Néhány álmot fogok nektek elmondani. Ezek az álmok megtörtént, átélt jelenségek voltak, nem költött dolgok, amit azért említek meg, hogy megtanuljatok az álomélményekkel, mint realitásokkal számolni. Ezekkel az a célom, hogy megmutassam
nektek, hogy nekünk és általában a szellemvilágnak milyen akadályokkal kell megküzdenünk, hogy az emberi tudatba bele tudjunk plántálni, bele tudjunk vésni egy-egy kis igazságot, egy-egy figyelmeztetést, egy-egy óvó, intő jelenséget, hogy azt, akinek üzenni, segíteni szeretnénk, valóban meg is
segíthessük.
Példának okáért valaki álmodik és álmának tárgya ez: megy egy úton, és útja magas, kopár, meredek hegyre visz fel. Minden erejét latba vetve kapaszkodik fel a meredek, csúszós, sziklás hegyen, tudva, hogy ha a csúcsra felér, azon túl verőfényes, sima pázsiton haladhat tovább, és ott kipihenheti azt a nagy fáradtságot, amellyel a hegy megmászása járt. Hiába azonban minden igyekezete, a hegy derekáig sem képes feljutni; verejtékkel gyöngyöző homlokkal, kétségbeesetten látja, hogy nincs mibe megkapaszkodnia, nem tud előbbre jutni, és nem tudja, mihez kezdjen. A nagy vergődésben és gyötrődésben felébred. Csuromvizesen ébred, annak bizonyságaképp, hogy az a szuggesztió, amellyel a gondolati, eszmei világban küzdött, hatását áthozta az ő anyagi, testi énjébe is, és abban változásokat idézett elő.

Az álom hosszabb-rövidebb időközökben, két-három évenként megismétlődik,

mindig teljesen ugyanazokkal a jelenségekkel. Hosszú idő múltán a hegy kezd összezsugorodni, már majdnem eléri a csúcsot, de azért még mindig dolgavégzetlenül ébred fel; míg végül egyszer, amikor megint ugyanebben az állapotban találja magát, a hegy már egészen alacsony és jelentéktelen kis dombbá zsugorodott össze, úgyhogy könnyűszerrel, néhány lépéssel felmászhat a tetejére. De akkor egyszerre észreveszi, hogy nincs is erre szükség, mert ott van egy könnyű, sima út, amit eddig nem vett észre, s amelyen nagyon kis kerülővel eljuthat a túlsó oldal verőfényes, pázsitos útjára.
Jelentéktelen dolognak látszik ez az álom, és mégis mélységes jelentőség van mögötte. A hegy, amely a föld színéből kimagaslik, a gőgöt példázza, a kopár sziklák a ridegség és keménység jelképezői, az erőlködés az önerőből való felemelkedésnek a szimbóluma. A törekvő szellem végül, hosszú évek meddő erőfeszítései és csalódásai után megértette ennek a világnak figyelmeztetését, és alábbhagyott az erőfeszítéssel, s akkor észrevette az utat, amely erőlködés nélkül vezeti őt az életnek tisztább, könnyebb, verőfényesebb oldalára.
Íme, milyen nehéz az anyagi képekből eszmei igazságokra következtetni, amíg a léleknek ezirányú fogékonysága nincs kifejlődve!
Mert mennyire más egy hegy, mint a kevélység fogalma, amennyivel más a szikla, mint az emberi természet hajlíthatatlansága és ridegsége!

Az Utolsó óra munkásai – Álmok és szimbólumok – Pátkai Pál médiumtól