ISTENKÍSÉRTÉS 4

Istenkísértés – a Névtelen Szellem megvilágításában

Ígéretünkhöz híven a harmadik szemszögből, a Névtelen Szellem szemszögéből világítjuk meg Jézusnak a sátán által való megkísértését. A téma terjedelme miatt azonban kényszerülünk több részre osztani a szöveget.

Titkos tanítások I. 4. Rész. Jézusnak a sátán által való megkísértése.

*

“A kísértés nem abban van az emberek és szellemek részére, amit tudnak, ami előttük világos és tisztán áll és értelmükkel áttekinthető, hanem amiben még nem vizsgáztak le, amiről tudásuk, vagy fogalmuk van ugyan, de ez a tudásuk még nem olyan rögzített és befejezett képesség, amellyel az ezirányú kísértés felett már úrrá lettek volna. Az ilyen dolgokból tehát vizsgázniuk kell, azaz megpróbáltatást kell kiállniuk, mert sok olyan dolog van, amiről az ember azt hiszi, hogy tudja, azonban a vele való küzdést még nem csinálta végig. Ilyenek az anyag erői, amelyek mindaddig kísértést jelentenek, amíg felettük a szellem diadalt nem aratott. 

Folytatás a BloGGG-ban

Krisztusnak már a földrejövetelével megkezdődött az áldozata,

amelyet Ő a föld bűnös gyermekeiért hozott. Nem csak a halál és a szenvedések jelentettek az ő részéről áldozatot, hanem a megszületés, a megszületés előtt különböző fluidokba való alámerülés is mind beletartozott az ő áldozatának keretébe. Mikor pedig az utolsó rétegbe öltözött, t.i. a test világába, akkor összekapcsolta magát az anyagi világ szellemének tudatával, amikor a testben mint ember ébredt fel, Őt éppúgy körülvették azok a fluidok és erők, mint bármely más embert s éppúgy elhomályosult  az ő isten-szellemi tudata, mint az alacsony szférákból a földön testetöltött szellemek emlékezete. 

Azonban a dolog természete szerint minél magasabbrendű a szellem, annál áthatóbb a világossága és ereje, és így az Úr testbeöltözésével azokat az erőket, azokat a homályosságokat, amelyek a földet körülvevő légkör törvényét és szellemi fokozatát képezik, máris átvilágította. De az utolsó legvastagabb réteget, azaz a testnek erőit már az embertestben kellett átvilágítania. 

Amint növekedett a test, aszerint ez a világosság is mind nagyobb diadalt aratott a homályosság felett. Isteni küldetésének legfelső tudatára azonban csak akkor jutott Ő Maga is, amikor az emberi test teljes fejlődését befejezte, t.i. amikor az idegszellem, az agy és az egész test teljesen kifejlődött és elfoglalhatta helyét a cselekvés világában. 

Nem csak itt e földön cselekedett Ő, nem csak itt fejtett ki hatásokat, hanem egyszersmind mindazokon az erőkön és természetrétegeken keresztül is hatásokat ért el, amelyeket felöltött Magára. S amint az ő szellemi világossága áttörte a tudattalanság ködét, aszerint vált urává az asztrálvilágnak, a mentálvilágnak s a visszaemlékezések világának (kauzálvilágnak), amely mint határvonal az embert elválasztja a szellemi élettől. 

Ő tudatában élt annak, hogy Ő szellem,

hogy Ő az ő erőivel hatást gyakorol mindezekre a világokra együttvéve. Így aztán részére ebben a felfokozott tudatban az asztrálvilág eseményei éppolyan reálisak voltak, mint a fizikai világéi; az asztrálvilágból éppúgy fogadott el hatásokat, mint a fizikai világból. S hogy Ő ezek felett a világok felett uralmat nyerjen, szükségesnek találta, hogy mint bárki más, az ő testének erőit teljesen a szellem uralma alá hajtsa s ennek közvetítésével ezekre a világokra hatást gyakorolhasson.

Mikor tehát az ő testi erőinek rendezésével tökéletesen elkészült, mikor átvilágította és áthatotta ezen keresztül az asztrálvilágot, akkor lépett ki hogy felvegye a harcot a világ természetével, a sátáni elvvel, amelynek megdöntésére vette fel a testet, hogy a test hatalmát egyszesmindenkorra megdöntse és helyébe a szellem hatalmát állítsa a földi ember elé, a földi ember világába, hogy ezeken keresztül irányíthassa azokat a szellemeket, akik hajlandók magukat az Isten Lelkéhez kapcsolni és az Isten Igéjét vezető elvül elfogadni; hogy ezen keresztül hathasson, újjáteremthessen, felemelhesse és megtisztíthassa a világot. Mert nem csak a szellemeket és embereket, hanem a világ természetét is meg kellett tisztítania. 

Mikor tehát ezt a nagy munkát Magára vette, Magára vette a világ lelkét, mint kötelességet, amellyel harcba kellett szállnia, hogy legyőzhesse azt. Ez a lélek ez a kötelesség vezette Őt a pusztába, ahol, mint meg van írva negyven napig böjtölt. Azáltal,  hogy megvonta testétől a táplálékot, -mint ahogyan általában mindennemű böjtölés felhasználja a test erőit és átemeli azokat az asztrálvilágba- ezeket az erőket Ő is átvitte az asztrálvilágba, azaz szuverén akaratának hatalma alá hajtotta. Mikor azután ez az idő eltelt, a test törvénye követelte a maga jogait, tehát megéhezett, azaz az éhségen keresztül szólt Hozzá e világ, ennek a világnak a természete, természettörvénye. 

Te Isten Fia vagy, hatalmadban áll, hogy ezek a kövek kenyerekké változzanak

Ez nem csak azt jelenti, hogy közönséges értelemben az éhség jelentkezett Nála, hanem a testnek legyengülése óriási horderejű jelentőséget nyert az emberi tudat előtt, ami e világ természettörvényében mint a halál riasztó aggodalma jelenik meg, hogy meg kell válnia a fizikai világtól. S ebben a pillanatban szólal meg a testen keresztül a sátán: “Te Isten Fia vagy, hatalmadban áll, hogy ezek a kövek kenyerekké változzanak és táplálhasd vele a testedet.” T.i. a tudatban úgy jelent meg ez az eszme, hogyha a test nem kapja meg a táplálékát, felmondja a szolgálatot s megsemmisítheti a nagy tervet, meghal és nem tudja véghezvinni a megváltás nagy munkáját. 

Azonban az isteni szellem erőt vett a természeti világ figyelmeztetése ellenében és így szólt:  “Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével.” azaz nem csak az tartja fenn az embert, amit fizikai testén keresztül mint táplálékot elhasznál, hanem lelkének az az ereje és törekvése, amellyel magát egy fokkal magasabbra akarja helyezni, tudatát világosabbá tenni. És ez az akarat győzedelmeskedik a fizikai test törvényén és úrrá teszi felette a lélek törvényét, amely az Isten igéjével táplálkozik. 

Ez a kísértés abban áll, hogy a sátán tanácsa szerint az ő isteni erejét a saját személyének, egyéni érdekének a szolgálatába kellett volna állítania s ezáltal nem cselekedett volna az örökkévaló isteni eszme értelmében, mert csodatevő erőit a saját céljára fordította volna. 

Krisztus azonban mindvégig áldozatot akart adni;

mindig csak adni és soha nem venni. És mert az Ő elve ez volt, azért volt ez a föld természetétől kísértés számba menő figyelmeztetés, hogy az ő isteni erőit a maga céljára használja fel.”

TIBOR és LAJOS