AZ ÓD FOGALMA 2.

AZ ÓDERŐ TÁVOLHATÁSA

A szellemtani irodalomban ezt a titokzatos „életerőt” a korai időktől ezzel a – ma már nem használatos – névvel említik. Az előző számainkban megkezdett ÓD témát báró Reichenbach – ebben a témakörben – ma is alapműnek számító könyve egy további fejezetével folytatjuk, amely ennek az erőnek a távolra hatásával foglalkozik.
A könyv nyelvezete ma már szokatlan, de a titokzatos „életerő” teljes feltárása ma is várat magára. A hivatalos tudományos szemlélet elutasítja a „szenzitívekkel”, az érzékeny, para-képességekkel rendelkezőkkel való vizsgálatot igénylő módszereket, ezzel kizárva érdeklődéséből a megszokott anyagi-fizikai jelenségeken túli jelenségeket, amelyeket jobb híján „para” jelenségeknek nevezünk. Ma azonban már nagyon sok olyan megfigyelés került szemünk elé, amelyek az anyagi világunk megszokott paraméterein túl mutatnak.
Becsüljük hát meg Reichenbach korai kutatási programját, amelyben az ód-erő hatásait vizsgálva olyan eredményekhez jutott, amelyek jelentőségét mai tudásunkkal értékelhetünk.
Az eredeti, helyenként rövidített szöveget az áttekinthetőség érdekében – szokásunkhoz híven – alcímekkel tagoltuk. Meghagytuk azonban a szerző által alkalmazott személyes hangvételt, amellyel a kísérleteiben is résztvevő érdeklődő társát vezeti be azok eredményeibe. Ez a közvetlenség erénye az ismeretterjesztő célzatú leírásnak.

Az életerő mindent áthat

Most már ismeri ön a legfontosabb od forrásokat , annyira legalább, amennyire eddig nekem azokat feltalálnom sikerült. A kristályok, a Nap és a Hold, a mágnesek, növények, állatok és emberek, a kemizmus az erjedéssel és rothadással együtt, a hang, a vízfolyás által okozott surlódás, a hő, az elektromosság, és végül az egész fizikai világ fokozatos mértékben – mind olyan különös érezhető és látható jelenségekkel járnak, amelyeket az ismert dinamidok egyikéhez sem sorolhatunk. Ezek azonban bizonyos módon egymással összefüggnek és ezért különálló fizikai diszciplínaként kezelendők.
A lényegüket alkotó princípiumot néhány tulajdonságában vizsgálat tárgyává óhajtjuk tenni

Átömleszthetőség – a hatás átadása

A legelső tulajdonsága, amelyre rábukkanunk, az, hogy egyik testről a másikra átvezethető. Ez az átömleszthetőség. Egy test, amely forró vagy megvillanyozott, egy másikat, amellyel érintkezésbe kerül szintén megmelegít vagy megvillanyoz; erre azt mondjuk, hogy a dinamidok áttölthetők.
Hasonlókép viselkedik az od is. Ön látta, hogy egy pohár víz, a kristályok vagy mágnesek pólusaihoz tartva, vagy egy megdörzsölt üvegpálcával összekötve, vagy nap- és holdfénybe állítva, a kék vagy vörös szivárványszíneknek kitéve ódikus jelleget öltött.
Csakhogy ön bármely más tetszésszerinti testtel helyettesítheti a pohár vizet. Vegyen egy darabka fát, egy cérnagombolyagot, a zsebóráját, egy porceláncsészét, egy kis követ, egy darabka cukrot, mindegy, bármi esik is éppen a keze ügyébe, adja egy pillanatra egy szenzitív ember kezébe, azután tartsa rövid ideig, egynéhány percig valamely od-árasztó pólus elé és utána adja ismét a szenzitív kezébe: ez megváltozottnak fogja érezni, azt fogja mondani, hogy melegebb, vagy hidegebb lett.
És jegyezze meg jól, olyképpen fogja megváltozottnak érezni, amint az odforrás, amelynek a kísérleti tárgyakat kitette, reá hatott volna, és nem az ellentétes módon, amint hasonló esetekben a mágnesség a vasra hat. Nem történt tehát semmi más, csak az, hogy az od-árasztó pólus a hatáskörébe hozott indifferens tárgyat ugyanazzal az odikus állapottal telítette, amelytől ő maga túláradt.
Ez áramközlés, megtöltés, amit az indukciótól jól meg kell különböztetnünk. Az előbbi odikus hatás, az utóbbi idegen testekre gyakorolt különös magnetikus hatásmód. Az összes különböző vizespoharak, amiket ön különféle odforrásoknak kitéve látott, oddal teltek tehát meg, és a változás, mely bennük végbement, analóg azzal, amely egy pohár vízben bekövetkezik, ha megmelegítjük, vagy hűtjük; a víz ugyanaz, semmi kézzel-fogható nem került bele, csupán dinamisztikus elváltozás következett be, egy elváltozás, amely mindamellett az ízlési érzékre is hatott.
Ezt ön a világitó csóváknál is megfigyelheti. Vezessen egy vörösrézdrótot egyik végével a sötétkamarába, a másikat hagyja a napvilágon, és hozzon ennek a közelébe egymásután erős kristálypólust, mágnespólust, valamelyik kezét, vagy húzzon rajta egy ráspolyt végig, tegye egy pohárba, melyben pezsgőport old föl darabonként, tartsa széntűz fölé, vagy vigye az elektromos konduktor választószférájába, – mindez esetekben a szenzitív médium a sötétben a drótot világítónak fogja látni és végén szikrázva füstölgő lángocskát fog mindaddig észlelni, amíg ön a drótra való behatást meg nem szünteti.
A drótra áttöltött od azt nagyobb világosságra gerjeszti, a végéről a szenzitív szem számára láthatóan ki fog áradni és a levegőben széjjel fog oszlani.

Az élőlények ód-kibocsátása

Hasonló módon az ön egész testéből, ujjai hegyéből és lábujjaiból is od áramlik a levegőbe; és ez az eláramlás nem egyéb, mint valóságos ód-átömlés a levegőbe.
Egyike a legerősebb ilyen átömléseknek az élőlények lélegzése által következik be. A tüdőben tudvalevőleg igen élénk kémiai folyamat megy végbe, az od szabályszerűen mozgásba kerül és átömlik a leheletbe, amelyet aztán az ember erősen megtöltve kilélegzik.
Cecilie Bauer úrnő, egy bécsi vendéglős igen erős szervezetű, teljesen egészséges és amellett erősen szenzitív felesége, bizonyos félénkséggel mesélte nekem, hogy ha sötét éjszaka felébred és semmit sem képes maga körül felismerni, alvó férjét és gyermekét mintegy világítón mindig maga mellett látja, és mindkettő szájából minden egyes lélekzetvételnél világító párák szállnak fel. Ez az óddal megtöltött lehelet, amelyet csaknem az összes szenzitívek sötétben a saját szájukból is dohányfüstként kiáradni látnak.

Az érzékenyek megszenvedik a negatív ód-hatásokat

Gondoljon vissza első levelemre, amelyben azt állítottam, hogy szenzitív egyén a megtelt omnibuszban vagy vasúti kocsiban, ahol mások közé szorulva ül, az egynemű od hatása alatt igen kényelmetlenül érzi magát.
Már most a levegő szűk, zárt terében rövid idő alatt a sok emberi testrész, és az összes tüdők leheletétől teljesen megtelik óddal; a szenzitív egyén már egyetlen lélekzetnyit sem bír úgy lélegzeni, hogy éppannyira telített levegőt ne szívjon be, mint amilyen telitett levegőt elengedhetetlen szükségletképen ki kell lehelnie.
És most aztán képzelje magát a szegény megkínzott ember helyébe, ha az ablak kinyitását megtagadják tőle. Valóságos kínpadon ül, és senki sem ismeri el a kínlódását, ön azonban a jövőben az ilyenen mindig segíteni fog.
Éppen úgy világos lesz most ön előtt, miért nem bírja ki egy szenzitív egyén a nagyobb társaságokat, különösen oly helyiségekben, melynek a mennyezete nem nagyon magas. A levegő hamarosan megtelik oddal; a szenzitív egyén kezdi magát rosszul érezni, melege van, és ha nem tud elmenekülni, rosszkedvű, ingerlékeny és bosszús lesz a legcsekélyebb okra is. Mennél tovább kell maradnia, annál jobban növekszik kedvetlensége.
Ugyanígy vannak az ágyban fekvő szenzitívek is. Párnájuk, takarójuk és ágyuk megtelik saját od-kiáramlásaikkal. Ez hamarosan kellemetlenné válik és nyugtalanítja őket. Egész éjszaka ide-oda forognak, ledobják magukról a takarót, és csak ha meztelenül feküsznek, nyugodnak meg némileg.
Nagy szenzitivitású ember mindig nyugtalan lény, szó szerint mauvais coucheur, és már természeténél fogva annak kell lennie. Összes ruháit a maga odjával telíti, és ruhája különböző részeinek odtartalma ama testrészekével, amelyeket takarnak, természetesen egynemű.
A szenzitív egyén tehát nyugodt állapotban állandóan kényelmetlenül érzi magát és csak a mozgásban lel némi könnyebbséget azáltal, hogy az odot a levegőnek leadja. Ezért kevés ruhát tűr meg magán, és minden ruhát a testén állandóan sokall. Állandó hajlamot érez helyzet- és foglalkozás változtatásra.

Átvezetés, keresztül-vezetés

Az od nemcsak átvezethető más testekre, hanem azokon keresztül is vezethető. Ennek egyik bizonyítékát már érintettük akkor, amikor az ön médiuma pálcát tartott a napfénybe. A napfény odja (heliod) a pálcán át a kézbe került.
Állítson azonban mesterséges pálcát össze, fapálcához fémrudat, ehhez viaszgyertyát illesszen, és végül kössön hozzá egy selyemzsinórt; adja ezt a négyszeresen összerótt botot favégével a szenzitív médium balkezébe, és miután ez fél perc alatt megbarátkozott vele, fogja meg a selyemzsinórt jobbkeze ujjaival.
Néhány másodperc múlva tapasztalni fogja, hogy a pálca lehűl; ha ehelyett balkeze ujjait teszi oda, a pálca langyosan kellemetlenné fog válni. Helyezze a selyemzsinórt kristálypoharakra, az íriszbe, holdfénybe, pezsgőpor oldatába, kénre, mindenünnen az odforrásnak megfelelő hatásokat fogja tovább vezetni, ezek az összes vezető közegeken át a szenzitív kézbe át fognak ömleni.
Az ódnak nincs szigetelője!
Szabadon állíthat össze vezetőket üvegéből, selyemből, gyantából, és bármely tetszésszerinti idioelektromos testből, mind éppen oly jó odvezető lesz, mint a fémek. E dinamidnak nincs elszigetelője. Ebben van a legnagyobb nehézség, amely az odra vonatkozó minden megfigyelés útjában áll.

Elég, ha csak közelítünk

Emellett nem is szükséges, hogy a pálca, melynek vége a szenzitív kezében nyugszik, az odtestekkel tényleges érintkezésbe kerüljön; puszta közelítés is elegendő.
Adjon a médium kezébe üvegpálcát és ennek a másik végéhez közelítse ujjai hegyét, anélkül, hogy a pálcát megérintené. Nemsokára némileg homályosabban bár, de minőségileg ugyanazt a hatást fogja a pálcánál és a kéznél észlelni. Közelítsen ilyen pálcához egy kristálypólussal, kénnel, egy üveg erjedő musttal, és a szenzitív kéz azonnal a megfelelő visszahatást fogja mutatni.
Ez teljesen megegyezik ezeknek az odforrásoknak világító kisugárzásaival. Jó vezetők, mint a fémek, az üveg, a selyem minden erősebb megtöltéstől vagy átvezetéstől világítókká válnak, és világító ködburokba burkolóznak, akár tényleges érintés akár csak közelítés alakjában hatunk is rájuk.

E háromrészes magyarázat az OD-ról a spiritualitas.hu honlapon jelent meg Tolnai György szerkesztésében, gondozásában