AZ ÓD FOGALMA 1.

AZ ÓD – A MÁIG MEGFEJTETLEN ÉLETENERGIA

Régebbi posztokban foglalkoztunk az ÓD fogalmával, amelyet a szellemtanban a korai időktől ezzel e névvel említenek.
Az ód-erő az életerő. Az élet hatását és az életfolyamatokat a szellemmel összekapcsolt óderő idézi elő, amelyet ezért életerőnek is neveznek. Ez az erő az ód rezgésében nyilvánul meg. E háromrészes magyarázat az OD-ról a spiritualitas.hu honlapon jelent meg Tolnai György szerkesztésében, gondozásában

Reichenbach könyve

Az ódról első – sokak által idézett – alapműnek számító könyvet báró Reichenbach írta meg, amelyet magyarul először Tordai Vilmos 1913-ban adott ki a Rejtelmes Jelenségek Ismerettára sorozatban, majd 1923-ban a sikeres Okkultizmus Könyvei sorozatban is.
Aki a fogalmak fejlődése iránt is érdeklődik, annak csemege ez az írás, amelyben a szerző egyszerű hétköznapi példákkal világítja meg azt a – sok tekintetben ma is még – oly kevéssé ismert erőt. Ebből az írásból adunk közre összeállítást az ód-energiát jól érzékelő „szenzitívek”-ről.

A szenzitívek

Sohasem találkozott ön, tisztelt barátom, az életben olyan különös sajátságú emberekkel, akik határozott ellenszenvvel viseltettek minden iránt, ami sárga, különösen pedig a sárga szín iránt?
A finom citromsárga, a fénylő arany, a tüzes narancsszín kétségkívül kellemes látványt nyújtanak; mi lenne ezeken visszataszító? Ha ön ezektől az emberektől megkérdezi, melyik szín kellemes nekik, egy emberként fogják vallani: a kék. Az égboltozat azúr színe jóleső látvány; de ha az est aranykeretbe foglalja, a széppel kétségkívül valami még szebb párosul: a pompás. Ha választanom kellene, vajon szalmasárgára festett, vagy pedig világoskék szobában tölteném-e szívesebben napjaimat, valószínűleg a sárgát választanám; a sárga szín összes ellenségei, akiknek ezt megmondottam, kinevettek és sajnálkoztak ízlésem fölött.

Vonzódás és ellenszenv színek iránt

Megfordítom a kérdést és hallani szeretném öntől, vajon találkozott-e már emberrel, aki azt mondta volna, hogy utálja a kéket? Ugye, sohasem? Nincs ember, aki a kéktől bármikor is irtózott volna. Honnan van már most bizonyos embereknél ez a megegyezés a sárga iránti ellenszenvben és a kék iránti előszeretetben.
Tudjuk a színtanból, hogy a sárga és kék bizonyos vonatkozásban állnak; ezek komplementer-színek, amelyek bizonyos poláris ellentétet alkotnak. Lehetséges-e, hogy ebben még valami más is rejtőzzék, mint a látóképességünkre gyakorolt puszta hatás? Lehetséges-e itt még valami más ismeretlen, mélyebb különbség, mint az egyszerű optikai szín különbség, amelyet mindnyájan ismerünk?
És lehetséges-e, hogy ilyen különbség érzékelésében az emberek között is van különbség, még pedig olyképpen, hogy egyesek észrevenni képesek azt, amit mások nem tudnak felismerni? Lehetséges-e, hogy kétféle érzékű emberek vannak? Hiszen ez meglehetősen különös jelenség volna. Kíséreljük meg a kérdést tovább feszegetni.

A tükör

Lányok szívesen néznek a tükörbe. Sok férfi is van, aki tükörképében szívesen gyönyörködik. Ki is venné rossz néven tőlük, ha a tükörből Isten remekművének sikerült mása nevet rájuk, és bennük a rájuk váró diadalmámor érzetét kelti. Hisz van-e a világon magasztosabb és lélekemelőbb valami a tudatnál: szép vagyok És mégis lehetséges hát, hogy vannak leányok, asszonyok és férfiak, akik a tükröt kerülik? Akik elfordulnak tőle és saját tükörképüket nem tűrhetik? Valóban, vannak ilyenek. Vannak emberek – és nem éppen ritkán, – akikben a tükör valami különös szorongásérzetet kelt, mintha langyos, kellemetlen lehelet érintené őket, úgyhogy egy percig sem képesek nyugodtan tűrni.
A tükör nemcsak saját képüket veti vissza, hanem valami kimondhatatlanul kínos benyomást is vetít, egyiknél erősebben, másoknál gyengébben, megint másoknál már csak annyira érezhetően, hogy valami határozatlan ellenszenv marad hátra a tükörrel szemben. És mi ez tulajdonképp? Mi okozza? Miért érzik ezt az ellenszenvet csak bizonyos emberek, miért nem mindenki?

Eltérő az érzékenységünk

Ön sokat utazott, lehetetlen, hogy a gyorskocsiban, az omnibuszban, a vonaton ne találkozott volna emberekkel, akik a legtolakodóbb makacssággal ragaszkodtak ahhoz, hogy a kocsiablakokat kinyissák; lehetett vihar, léghuzat vagy jéghideg, nem törődtek azzal, hogy csúzos útitársaik is lehetnek, és viselkedésük tűrhetetlenné vált. Ön ezt valószínűleg neveletlenségnek minősíti. De kérem önt, függessze fel ítéletét rövid időre, legalább addig, amíg egynéhány levelem keze közt lesz.
Talán merít majd oly meggyőződést belőlük, hogy valamely szorosan együtt lévő társaság helyiségében még eddig ismeretlen dolgok történnek, amelyek elég erősek ahhoz, hogy a társaság egynémely tagjának elviselhetetlenekké váljanak, míg mások az egészből semmit sem vesznek észre.
Nincs senki az ön barátai közt, akinek az a különös bogara van, hogy asztalnál, színházban, társaságban, templomban nem akar mások között egy sorban ülni, hanem mindig a sarokülést követeli magának és mindig a sor szélén ül?
Valószínűleg látott már nőket, akik templomban gyakrabban rosszul lesznek, bár egyébként teljesen egészségesek. Még ha sarokülést is juttat nekik, akkor is el fogja őket a rosszullét; van eset, hogy ájultan kell őket a templomból kivinni. Ha megfigyeli: észre fogja venni, hogy mindig ugyanazon bizonyos személyek azok, akikkel ez megtörténik. Ezek teljesen képtelenek arra, hogy templom hajójában hosszabb ideig üljenek anélkül, hogy rosszullét ne fogja el őket, egyébként azonban egészséges emberék.

Ki hogyan tud aludni?

Orvosa azt fogja önnek mondani, hogy ha jól akar aludni, jobb oldalára kell feküdnie. Kérdezze meg egyszer, hogy miért? Ha becsületes orvos, adósa marad önnek a felelettel. Nem tudja az okot, de sokszori tapasztalásból tudja, hogy sok ember, ha bal oldalán fekszik, nem tud elaludni. Ezt ön sokszor hallotta, de, hogy ennék mi a belső oka, nem tudja. Ha kissé jobban megfigyeli, úgy észre kell vennie, hogy nem minden embernek kell jobb oldalán feküdnie, hogy elaludhasson, hogy sokan bal oldalukon is alszanak, sőt, hogy sokan vannak, akiknek egészen mindegy, vajon jobb vagy bal oldalukon alszanak-e el, és akiket nyugodt éjszakájuk egyaránt felüdít, akár jobb, akár bal fülükön alszanak.
De egyúttal azt is tapasztalhatja majd, hogy azok, akik nem tudnak bal, hanem csak jobb oldalukon aludni, csupán kisebb csoportja bizonyos oly természetű személyeknek, akikben ez a sajátság annyira gyökeret vert, hogy órák hosszat, sőt féléjszakákon át feküdhetnek bal oldalukon, és nem bírnak elaludni, de amint megfordulnak ágyukban, azonnal álomba merülnek. Ez ugyan különös jelenség, de mindenütt megfigyelhető.
Hány olyan ember van, aki nem képes undor nélkül pakfong, argentan, vagy kínaezüst kanállal enni, míg mások egyáltalában nem érzik, hogy ezek az eszközök a köznapi használatra szánt ezüsttől különböznek. Hány ember van, aki képtelen kávét, teát vagy csokoládét sárgarézedényből inni, míg mások az ilyesmit nem is veszik észre. Hány ember idegenkedik meleg, különösen pedig többször felfőtt, továbbá zsíros ételektől, édességektől és végtelen előnyben részesíti a hideg, egyszerű, különösen pedig a kevéssé savanykás ételeket. Nem kevesen vannak köztük, akik annyira szeretik a salátát, hogy minden más ételt feltétlenül odaadnának a salátáért. Mások viszont meg sem tudják érteni, miképp lehet oly határtalan élvezet a saláta.

A testi érintés

Vannak emberek, akik egyáltalában nem bírják ki, ha valaki a hátuk mögött áll; ezek kerülnek minden népcsődületet, minden embertömegét, minden vásárt. Másoknak elviselhetetlen, ha kezet nyújtanak nekik, és kiállhatatlan, ha odanyújtott kezüket hosszabban szorongatják; ilyenkor kivonják kezüket, sőt elrohannak Hány ember van, aki nem bírja ki a vaskályhából sugárzó meleget, míg a cserépkályhából áradót nagyon is szívesen élvezi.
Soroljak-e még fel több olyan különösséget, amely bizonyos emberek sajátja? És tulajdonképpen hogyan kell ezekről vélekednünk? Vajon elhanyagolt nevelésből származó képzelődések-e ezek, vagy talán egy s más helyi egészségzavarból magyarázható rossz szokások? Azok, akik a dolgot csak felületesen nézik, valószínűleg így gondolkoznak; és ez a látszat, sajnos, gyakran volt oka azoknak az igazságtalanságoknak, amelyek az ilyen érzékeny embereket érték.
Ha ezek a különös jelenségek egyenként lépnének fel, elszórtan, mint véletlenségek különféle helyzetekben levő különféle embereknél, akkor talán jogunk volna az egész kérdést lekicsinyelni. Egy különös körülmény azonban, amelyre eddig alig vetettek ügyet, más színben tünteti fel a dolgot. A megjelölt sajátságok nem egyenként fordulnak elő, hanem mindig társultan. Egy és ugyanazon egyénnél megtalálja ön, ha éppen kutatni akarja, e sajátságok legnagyobb részét, sőt gyakran valamennyit is, és sohasem csak egyedül egyet közülük.
A sárgagyűlölő kerüli a tükröt; a sarokülő kitárja a kocsiablakokat; a jobb oldalon alvó rosszul lesz a templomban; a sárgaréz- és pakfong utálók hideg, egyszerű ételeket szeretnek, nem eszik a zsíros dolgokat és az édességeket, rajonganak a salátáért stb. És mindez minden egyes esetben teljesen azonosan van meg ugyan annál a személynél, meg nem szakított sorban a sárga gyűlölettől kezdve egészen a cukorundorig, a kékrajongástól egészen a salátakedvelésig. Ezek a különösségek bizonyos szolidaritásban vannak; a tapasztalás azt mutatja, hogy ahol egy ilyen sajátság előfordul, ott rendszerint a többi is megvan.
Ebből világos, hogy ezek a sajátságok kétségbevonhatatlan összefüggésben állnak; és ha ez igy van, akkor ez csak oly réven lehetséges, hogy mind egy közös alapra vonatkoznak, közös rejtett forrásból fakadnak. Ha már most ez a forrás egyes emberekben megvan, másokból hiányzik, nyílvánvaló, hogy ezen szempontból kétféle ember van: közönséges ember, akiben semmi sincs meg mindebből az ingerlékenységből, és különösképpen ingerlékeny, aki minden legkisebb alkalomnál a fent meghatározott értelemben felizgul.

Fogadjuk el az érzékenységet

Ez utóbbiakat „szenzitívek”-nek nevezhetjük, mert gyakran valósággal a mimózánál is ingerlékenyebbek. Legbensőbb természetüknél fogva ilyenek, és természetüket sem megváltoztatni, sem önkényesen megfékezni nem tudják, és mindenütt, ahol különcségeiket bogaraknak vagy nevelet-lenségnek tartották, tulajdonképp igazságtalanok voltak velük szemben.
Úgyis sokat kell a maguk sehol el nem ismert külön érzésé miatt az ilyesmivel nem számoló társadalomtól szenvedniük, és kétségtelenül több kíméletet érdemelnének, mint amennyiben eddig részük volt. Számuk nem éppen csekély, és hamarosan látni fogjuk, hogy ezek a dolgok, melyekről ma önnek csak az első felületes képet kívántam elébe tárni, mennyire mélyen belevágnak az emberi társadalomba

Távolra is hat

Álljon egy szenzitívvel szemközt, és simítsa fél karhosszból mindkét kézzel végig: az illető úgy fogja érezni a simítást, mintha hűs lehelet futna rajta végig. Lépjen egy lépéssel hátrább, és ismételje meg a mozdulatot: az illető még mindig észlelni fogja a hűvösséget, de valamivel gyengébben. Lépjen két, három, négy lépéssel hátrább. A szenzitív egyén a simításokat mindig gyengébben, de azért még eléggé határozottan fogja érezni, sőt még akkor is fogja őket érezni, ha egész szobahossza választja el tőle. Távozzék fokozatosan még tovább a legközelebbi szobán át: a hatás most gyenge lesz, de azért még mindig észrevehető.
Egy közép szenzitív egyéntől ily módon 40-60 lábnyira is távozhat (1 láb=30 cm), amíg a simítás érzete bizonytalanná válik, és végül egészen elenyészik. Alulról felfelé irányuló simítás még tovább észlelhető, mint felülről lefelé irányuló. De voltak nagymértékben szenzitiv médiumaim, akiknél simításaimnak a hatása még 150 lábnyi távolságból sem szűnt meg, amely távolságnál, ha szobáimat sorba kinyitottam, nagyobb tér nem állott rendelkezésemre. Kristálypólusokat és erős mágneseket is épp oly messzire megéreztek, mégpedig azonnal, amint feléjük irányítottam őket.

Ki is sugározzuk

Kéz- és lábujjainkon, és összes tagjainkon belőlünk kiáradó láthatatlan és határtalan fénycsóvákat hurcolunk magunkkal, és azonkívül mint testi és élő lény állandóan fénylő légkörrel vagyunk körülvéve, amely mindenüvé velünk jön. Gyakran hallottam a sötétkamarában azt a megjegyzést, hogy a fejemet sugárkorona övezi, hogy glóriafénybe burkol. És nem sok kell hozzá, hogy a dicsfény mítoszát ebből a jelenségből vezethessük le, amelyet Keleten már évezredek előtt világítónak láttak az emberek.
Ez az odikus légkör, amely az összes embert körülveszi, és amely minden egyes emberből kiárad, nem mindenütt egészen egyenlő, hanem mindegyiké valamennyire más és más, amint például a szagok és az ízlési benyomások is különbözők, amint a fény színekre, a hang a hangsorba oszlik. Nőké kissé más, mint a férfiaké, fiúé más, mint öreg emberé, vérmes egyén odikus légköre más, mint a kolerikusaké, az egészségesé más, mint a betegé. Sőt, még a betegek közt is különböző hurut, skarlát, tífusz stb. alkalmával, és mind e különbségeket nagymértékben szenzitívek, sőt gyakran már a közép szenzitívek is felismerik és határozottan megjelölik.
Ebben rejlik annak a lehetősége is, hogy például betegek végletes szenzitivitás állapotában orvosuk közeledését már akkor megérzik, amikor az egészséges még nem veszi észre. Hogy egyes emberekkel szemben már az első találkozásnál leküzdhetetlen idegenkedést éreznek, mások iránt pedig teljesen megokolatlan rokonszenvet. Hogy vadállatok és kutyák zsákmányuk nyomát egy levélen, amelyre az rálépett, felismerni képesek, és több ilyen eset, amely csodálatosnak látszik, de csak addig látszik annak, amig a fizikai szálakat nem ismerjük, amelyekkel az ily esetek az anyagi világban törvényszerűen és egyszerűen összefüggnek.
Ön most azt a jelenséget, amelyet én „ód”-nak neveztem el, külső körvonalaiban ismeri. Ez a tudomány által már ismert dinamidokhoz analóg és hasonló energia. Megmérhetetlen, de érzékeinkkel felfogható természeti jelenségek egy külön csoportját alkotja, amelyre nézve eddig sem mértékünk, sem reagensünk más nincs, csak az emberi idegrendszer, és ez is csak a szenzitiv fogékonyság különös körülményei mellett.

Ma is az ember a legjobb műszer

Az ok, amiért a tudományos kutatás eddig nem vette észre, sőt egyenesen és csökönyösen visszautasította, egy általános, mindenkinek rendelkezésére álló odoszkóp és odometer hiányában rejlik. Ily eszközzel lehetséges lett volna az od létezését könnyen és meggyőzően, az egész világ előtt bebizonyítani.
Ha a természet az od felfogására külön érzékszervet adott volna az embernek, amint azt a fény és a hang felfogására tette, a tudás jóval magasabb fokán állnánk. E minden láthatóság révén módunkban állana az igazságot a hamisságtól minden összehasonlítás nélkül könnyen és biztosan megkülönböztetni, valóssággal bele tudnánk – amint mondani szokás – egymás szívébe látni. Talleyrand nem használhatná fel a beszédet arra, hogy gondolatait elrejtse, és mi ennek segítségével magasabb- és nemesebb rendű lénnyé válnánk.
Könnyen bebizonyítható, hogy odérzék birtokáéban tulajdonképp angyalok lennénk, és hogy csak ilyen képességre volna szükségünk ahhoz, hogy az erkölcsiségnek észerőink fokozása nélkül azonnal bizonyos magasabb fokára emelkedjünk.
A legfőbb bölcsesség, amely csak tévedő embereket akart, ezért tagadta meg tőlünk azt az érzéket, amely bennünket félistenekhez hasonlókká tett volna.