OLVASSUK EGYÜTT – 22

ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN

V. FEJEZET. Folytatás 6.

Önként vállalt megpróbáltatások. Az igazi vezeklés.

Azt kérdezitek, vajon meg van-e engedve, hogy az ember önmaga enyhítsen a saját megpróbáltatásain? Ezt a kérdést így is lehet feltenni: Meg van-e engedve annak, aki fuldoklik, hogy meneküljön, annak, aki tövisbe lépett, hogy azt kihúzza, annak, aki beteg, hogy orvost hívjon? A megpróbáltatásoknak célja az, hogy velük az értelmet is gyakoroljuk, éppúgy, mint a türelmet és a lemondást. Az ember csak azért születhetik bizonyos szorult és bonyolult helyzetbe, hogy kényszerítve legyen keresni a módot, a mellyel a nehézségeket leküzdheti. Az érdem abban áll, ha zúgolódás nélkül viseljük el a bajok következményeit, amelyeket ki nem kerülhetünk; abban, hogyha kitartóak vagyunk a küzdelemben, és ha sikertelenség esetében nem esünk kétségbe; de nem abban, ha nemtörődömséggel hagyjuk folyni a dolgokat; ez inkább restség, mint erény.

Ez a kérdés természetesen egy másikat von maga után.

Minthogy Jézus azt mondta: „Boldogok, akik sírnak”. Van-e abban érdem, ha az ember a bajokat maga keresi, önakaratú szenvedések által súlyosbítván megpróbáltatásait? Erre világos feleletet adok. Igen, nagy érdem van ebben, ha a szenvedések és nélkülözések a felebarát javát célozzák, mert ez önfeláldozó könyörületesség; de abban semmi érdem sincsen, ha egyedül önmagunkat tartjuk szem előtt, mert ez önzés rajongásból.
Itt fontos különbség teendő: személyeteket illetőleg elégedjetek meg azokkal a megpróbáltatásokkal, amelyeket Isten reátok mér, és ne súlyosbítsátok a terhet, amely olykor úgyis nehéz; fogadjátok azokat zúgolódás nélkül és hittel: ez minden, amit Ő tőletek kíván. Ne gyengítsétek testeteket haszontalan nélkülözésekkel és céltalan kínzásokkal, mert minden erőtökre szükségetek van, hogy a földön végzendő föladatotokat elvégezhessétek.
Akarattal kínozni és gyötörni testeteket: ez Isten törvénye elleni cselekedet, aki módot ad nektek, hogy azt fenntartsátok és erősítsétek; szükség nélkül gyöngíteni azt valóságos öngyilkosság. Élni valamivel, de nem visszaélni: így szól a törvény; aki bár a legjobb dolgokkal is visszaél, azt kikerülhetetlenül elérik büntető következmények.

Másképpen áll a dolog

azokat a szenvedéseket illetőleg, melyekre valaki azért vállalkozik, hogy felebarátja baján enyhítsen.
Ha hideget, vagy éhséget szenvedtek el azért, hogy melegítsétek és tápláljátok azt, kinek arra szüksége van, és ha testetek ezáltal szenved is. Íme ez olyan áldozat, amelyet Isten megáld.

• Ti, akik elhagyjátok illatos szobáitokat azért, hogy a bűzös padlásszobába vigasztalást vigyetek;
• ti, akik bepiszkítjátok finom kezeiteket a sebesültek ápolása közben;
• ti, akik megfosztjátok magatokat az álomtól, hogy egy beteg ágyánál virrasszatok, akit semmi más nem köt hozzátok, mint az, hogy ő is testvéretek Istenben; végül
• ti, akik egészségeteket hozzátok áldozatul a jó cselekedetek gyakorlásában.

Íme, ez a ti vezeklésetek az áldás teljes vezeklés, mert a világ örömei nem szárították ki szíveteket, mert nem temetkeztetek a földi szerencse elerőtlenítő gyönyöreibe, hanem a szegény, örökségükből kizártaknak lettetek vigasztaló angyalaivá.
De ti, akik visszavonultok az életből azért, hogy csábjait kikerüljétek, és hogy magányban éljetek, mi hasznotok van ebből a földön? Hol van bátorságtok a megkísértésekben, hiszen ti kerülitek az összetűzést és elhagyjátok a csatateret. Ha vezeklést kívántok, gyakoroljátok azt 1elketeken, és ne a testeteken,

• sanyargassátok szellemeteket, és ne húsotokat,
• korbácsoljátok gőgötöket és fogadjátok a megalázásokat anélkül, hogy panaszkodnátok,
• törjétek meg a ti önszereteteteket, eddzétek magatokat a jogtalanság és rágalom fájdalma ellen, mely kínosabb, mint a testi fájdalom.

Íme, ez az igazi vezeklés, melynek, sebeit egyedül számítják be nektek, mert bizonyosságot tesznek bátorságtokról és Isten akaratában való megnyugvástokról. (Egy őrangyal, Paris, 1863.)

*
Vajon kell-e felebarátunk megpróbáltatásainak véget vetnünk,
ha van hozzávaló képességünk, vagy Isten szándékai iránti tiszteletből
szabad folyást kell-e azoknak engednünk?

Már megmondtuk és gyakran ismételtük, hogy azért küldtek titeket a bűnhődés eme földére, hogy a nektek szánt megpróbáltatásokon keresztülmenjetek és hogy mindaz, ami veletek történik, előbbi léteitek kifolyása, adósságaitok kamata, melyet meg kell fizetnetek. De ez a gondolat némely embernél azt az eszmét szüli, hogy ennek a folyamatnak gátat kell vetnie, mert különben gyászos kimenetelű lehetne.
Mások meg azt hiszik, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor az ember bűnhődni a földre jő, szükséges, hogy a megpróbáltatások szabad folyást nyerjenek. Olyanok is vannak, akik nemcsak azt hiszik, hogy semmit sem kell tenni a bajok enyhítésére, de azt is, hogy ellenkezőleg hozzá kell járulni ahhoz, hogy súlyosbítás által előnyösebben kihasználhatók legyenek. Ez súlyos tévedés. Igen, a megpróbáltatásoknak azon az úton kell haladniuk, amelyet Isten kijelölt, de vajon ismeritek-e ezt az utat? Tudjátok-e, hogy mely pontig kell haladniuk, és azt, vajon nem mondta-e már ki a ti könyörületes Atyátok, ennek vagy annak a testvéreteknek szenvedésére azt, hogy: „Ne tovább!”

Tudjátok-e azt, hogy: a Gondviselés nem titeket választott ki a büntetés eszközéül, hogy a bűnösnek kínjait megnehezítsétek, hanem mintegy a vigasztalás balzsamául, melynek hivatása behegeszteni a sebeket, amelyet az örök igazság ejtett? Azért ne mondjátok, mikor látjátok a sújtott testvéreteket: „Íme, ez az isteni igazságosság, amelynek érvényesülnie kell”, hanem ellenkezőleg, inkább azt mondjátok: „Lássuk csak, mily módot ad a kezembe a könyörülő Atya, hogy enyhítsek testvérem szenvedésén? Lássuk csak, vajon lelki vigasztalásom, anyagi támaszom, tanácsaim nem lesznek-e képesek megsegíteni őt abban, hogy nagyobb erővel, türelemmel és lemondással legyen képes ezen a megpróbáltatáson keresztülesni?
Lássuk csak, vajon nincsen e hatalmamban, hogy ezt a szenvedést megszüntessem. Vajon talán mint kiengesztelés az én megpróbáltatásom-e, hogy éppen én szüntessem meg a bajt és változtassam át nyugalommá ?”

Segítsétek tehát mindig egymást a megpróbáltatásokban,

és ne tekintsétek magatokat soha a kínzás eszközeinek. Ennek a gondolatnak kell felindítania minden érzékeny szívet, különösen a spiritisztáét, mert a spiritistának inkább, mint bárki másnak kell felfognia az isteni jóság végtelenségét. A spiritisztának úgy kell gondolkoznia, hogy egész élete a szeretet és odaadás cselekedete legyen, és hogy akármit is tegyen az Úr határozatainak ellensúlyozására, igazságosságának azért szabad útja marad.
Félelem nélkül és minden igyekezetével hozzájárulhat tehát felebarátja keserűségeinek enyhítéséhez mindenki, mert csak Istentől függ ezek megszüntetése vagy meghosszabbítása, amint Ő legjobbnak látja.
Nem volna-e óriási gőg az ember részéről, ha azt hinné, hogy jogában áll úgyszólván megforgatni a tőrt a sebben, nagyobbítani a méregadagot annak a keblében, aki szenved, azzal az indokolással, hogy így kívánja az ő bűnhődése?! Óh tekintsétek magatokat mindig oly eszköznek, mely arra van hivatva, hogy a szenvedést megszüntesse. Összefoglalva mindent: mindnyájan azért vagytok a földön, hogy bűnhődjetek, de mindnyájatoknak kivétel nélkül kötelessége, hogy minden erőtökből igyekezzetek enyhíteni testvéreitek bűnhődését és megpróbáltatását a szeretet és a könyörületesség törvénye értelmében. (Bernardin őrszellem. Bordeaux, 1863.)