OLVASSUK EGYÜTT – 23

ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN

V. FEJEZET. Befejezés 7.

Szabad-e megrövidíteni az életét oly betegnek, aki a felgyógyulás minden reménye nélkül szenved?

Egy ember épp végvonaglásában van, s kegyetlen szenvedések gyötrik. Nyilvánvaló, hogy állapota reménytelen. Meg van-e engedve őt olyankor a még hátra lévő néhány pillanat kínjaitól megkímélni s a véget siettetni?

Ugyan ki adott nektek jogot, hogy Isten szándékaira befolyást gyakoroljatok? Nem vezethet-e Ő egy embert a sir széléig, hogy onnét újból visszavezesse, abból a célból, hogy ezáltal magába szálljon és más gondolkodásmódra jusson? Akármennyire végét járja is a haldokló, senki sem mondhatja meg egész biztossággal, hogy utolsó órája elérkezett. Vajon a tudomány soha sem csalatkozott-e előrelátásaiban?
Jól tudom, hogy: vannak esetek, amelyek jogosan reményteleneknek nevezhetők; de ha egyes esetekben nincs is alapos remény az életnek és az egészségnek visszanyerésére, vajon nincs e számtalan példa arra, hogy abban a pillanatban, amikor a betegnek utolsó leheletét várják, ez újra feléled, és néhány perc alatt visszanyeri képességeit? Íme, ez a kegyelmi óra, amely talán a legnagyobb fontossággal bír reá nézve, mert ti nem ismeritek azokat a gondolatokat, melyek az ő szellemét a test agóniája alatt átcikázhatták, s nem tudhatjátok, hogy a bűnbánat egy szikrája milyen kínoktól kímélheti őt meg.
A materialista, aki csak a testet látja és a lélekről tudni nem akar, ezeket a dolgokat nem értheti; de a szellembúvár, a spiritiszta, aki tudja, hogy mi történik a síron túl, ismeri az utolsó gondolat becsét. Enyhítsétek testvéreitek végszenvedését, amennyire csak képesek vagytok, de őrizkedjetek attól, hogy valakinek az életét akár csak egy perccel is megrövidítsétek, mert ez az egy perc sok könnytől kímélheti őt meg a jövőben. (Szent Lajos. Paris, 1860.)

Bűn-e a megunt életnek a csatamezőn való feláldozása?

Az, aki megunta az életét, de maga nem akarja azt magától eldobni, vétkezik-e, ha a halált a csatamezőn keresi azzal a gondolattal, hogy halála hasznos leend?
Akár maga okozta a halált, akár más által keresi azt, a cél mindig az élet megrövidítése és ennek következtében ez is csak szándékos öngyilkosság, ha ő maga tettleg nem is követte azt el. Az a gondolat, hogy halála hasznos leend, tévelygés és csak ürügy, mellyel szépíteni akarja cselekedetét, és mentegetni önmaga előtt. Ha komoly szándékában volna szolgálni hazáját, élni igyekeznék, hogy védelmezze azt és nem meghalni, mert ha egyszer meghalt, hazájának többé semmit sem használhat. Az igazi odaadás abban áll, hogy az ember nem fél a haláltól mikor arról van szó, hogy hasznossá tegye magát, vagy ha a veszélyekkel még élete veszélyeztetésével is szembeszáll, ha t. i. ezáltal előre halad, s arra szükség van; de az előre kieszelt szándék , mellyel a halált keresi veszélynek tevén ki magát, még ha szolgálatot tesz is vele, a cselekedet érdemét megsemmisíti. (Szent Lajos. Paris, 1860.)

Aki feláldozza életét másért.

Valaki fenyegető veszélynek teszi ki magát, hogy másnak az életét megmentse, tudván előre, hogy ő maga elvész; ez is öngyilkosság számba megy?

Ha nincs meg benne az a szándék, hogy a halált keresse, az ilyen eset nem öngyilkosságnak, hanem inkább odaadásnak és önmegtagadásnak nevezhető, ha mindjárt biztos is volna arról, hogy elvész. De ugyan ki lehet egészen biztos arról? Ki mondja meg, vajon a Gondviselés nem tartogat-e számára olyan nem remélt módot, amellyel megmenti a kritikus pillanatban? Avagy, Isten nem mentheti-e meg azt is, aki az ágyú torka előtt áll? Gyakran kívánhatja Ő az ember megpróbáltatását és bizalmát a végső határig fokozni, s azután valamely váratlan körülmény által elhárítja a végzetes csapást. (Szent Lajos. Paris, 1860.)

A türelemmel elviselt szenvedések másoknak is hasznára vannak.

Akik szenvedéseiket megadással és Isten akaratában való megnyugvással fogadják jövő boldogságuk érdekében, vajon csak önmaguknak dolgoznak-e, vagy pedig másoknak is hasznára vannak-e az ő szenvedéseik?

Ezek a szenvedések másoknak is hasznára lehetnek úgy anyagi, mint erkölcsi tekintetben. Anyagilag, ha munkájuk, nélkülözésük és önfeláldozásuk által hozzájárulnak felebarátaik anyagi jólétéhez; erkölcsileg pedig Isten akaratában való megnyugvásuk példája által. A szellemhit hathatósságának ez a példája alkalmas arra, hogy a boldogtalanokban megnyugvást keltsen, s megmentse azokat a kétségbeeséstől, s annak későbbi gyászos következményeitől. (Szent Lajos. Paris, 1860.)

VI. FEJEZET.

Krisztus, a vigasztaló.

A könnyű iga. – A megígért vigasztaló. – Szellemnyilatkozatok: A igazság szellemének szózata.

A könnyű Iga.

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugtatlak titeket. Vegyétek fel az én igámat reátok, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknek; mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. (Máté XI. 28. 29. 30.)

Minden szenvedésre: nyomorra, csalódásra, fizikai fájdalomra, szeretett kedveseink elvesztésére vigasztalást nyújt a jövőbe vetett hit s az Isten igazságosságába vetett bizalom, amelyre Krisztus jött megtanítani az embereket. Azokra ellenben, akik semmit sem várnak ez után az élet után, vagy akik kételkednek, a csapások egész súlyukkal nehezednek és semmi remény sem enyhíti azok keserűségét. Erre vonatkoznak Jézus szavai: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és én megnyugtatlak titeket.”
Jézus azonban feltételhez köti az Ő segedelmét és azt a boldogságot, amelyet a szomorodott szívűeknek ígér: ez a föltétel az általa tanított törvény, az Ő igája ennek a törvénynek betöltése; de ez az iga könnyű és ez a törvény szelíd, mivel a szeretetet és irgalmasságot teszi kötelességgé.

A megígért vigasztaló.

Ha engem szerettek, tartsátok meg az én parancsolataimat; én pedig kérem az Atyát és más vigasztalót küld néktek, hogy veletek maradjon mindörökké: az igazságnak szellemét, akit e világ be nem fogad, mert nem látja őt és nem ismeri őt, de ti ismeritek, mert bennetek lakik és bennetek marad. Ama vigasztaló Szentlélek pedig, akit az én Atyám az én nevemben küld hozzátok, mindenekre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazt, amit mondottam nektek. (János XIV. 15. 16. 17. 26.)

Jézus más vigasztalót ígér: az igazság szellemét, akit a világ még nem ismer, mert még nem érett azt fölfogni, akit az Atya elküld, hogy minden dologra megtanítson, s mindazt eszünkbe juttassa, amit Krisztus mondott. De ha az igazság szellemének azért kell később jönnie, hogy minden dologra megtanítson, és mindazt eszünkbe juttassa, amit Krisztus mondott, ez azt jelenti, hogy Krisztus nem mondott meg mindent, és hogy az emberek elfelejtették, vagy rosszul értették, amit mondott.
A spiritizmus megjelent a jelzett időben, hogy betöltse Krisztus ígéretét: az igazság szelleme vezérli munkáját. Figyelmezteti az embereket, hogy őrizzék meg hitüket, megtanít minden dolgokat, megmagyarázván mindazt, amit Krisztus parabolákban mondott. Krisztus azt mondotta: „Akinek van füle a hallásra, hallja”, – a spiritizmus pedig megnyitja a szemeket és füleket, mert képletek és allegóriák nélkül beszél, s fölemeli a fátyolt, amely bizonyos misztériumokat takar, végül a leghathatósabb vigasztalást nyújtja a föld szegényeinek s mindazoknak, akik szenvednek, kimutatván szenvedéseik igazságos okát és hasznos célját. Krisztus azt mondotta: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.”

De hogyan érezze magát boldognak az, aki szenved, ha nem tudja az okát, hogy miért szenved?

A spiritizmus megmutatja ezt az okot a régebbi életekben, és a föld rendeltetésében, ahol az ember a múltért bűnhődik, s megmutatja egyben a célt is, hogy a szenvedések olyanok, mint üdvös krízisek, amelyek után következik a gyógyulás és a tisztítóeszközök, amelyek biztosítják a jövő életek boldogságát. S az ember megérti, hogy megérdemelte a szenvedést és igazságosnak találja azt. Tudja, hogy ez a szenvedés haladását szolgálja, s zúgolódás nélkül fogadja, mint ahogy a munkás elfogadja a munkát, tudván, hogy azáltal érdemli ki a bérét. A spiritizmus rendíthetetlen hitet ad neki a jövőben és a gyötrő kétely nem tud többé lelkéhez férkőzni. Magasabb szempontból tekintve a dolgokat, a földi viszontagságok veszítenek fontosságukból és a ragyogó látkör, amely körülöleli s a boldogságnak az a távlata, amely reá vár, türelmet, megadást és bátorságot ad neki, amely elkíséri útjának végéig.
Így valósítja meg a spiritizmus azt, amit Jézus az általa ígért vigasztalóról mondott: a dolgok megismerését, amely megértteti az emberrel, hogy honnan jön, hová megy, és miért van e földön, az Istenbe vetett hitnek igazi elveit hívja életre és a hit és remény által vigasztalást nyújt.