OLVASSUK EGYÜTT – 21

ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN

V. FEJEZET. Folytatás 5.

Ha becsületes ember lenne, elvesztette volna az életét.

Gyakran mondjátok, ha gonosz emberről van szó, aki valami veszélytől megszabadult: Ha becsületes , ember volna , elvesztette volna az életét. Bizony, mikor ezt mondjátok, van valami igaz benne, mert valóban gyakran történik, hogy Isten a szellemnek, ki még a haladás útján kevés tapasztalattal bír, hosszabb próbát ad, mint a jónak, aki érdemei megjutalmazásául kap lehetőleg rövidebb próbát. Mikor e szólásmóddal éltek, nem sejtitek, hogy Istent káromoltátok! Ha meg becsületes ember hal meg, akinek szomszédságában rossz ember lakik, siettek mondani: „Inkább ez halt volna meg!” És akkor is nagy tévedésben vagytok, mert az, aki távozik, feladatát befejezte, míg az, aki marad, talán még meg sem kezdte. Miért akarjátok, hogy: a rossznak ne legyen ideje azt befejezni, és hogy a másik a földi göröngyhöz tapadva maradjon? Mit mondanátok olyan fogolyról, akinek fogságideje lejárt, és mégis tovább tartanák a börtönben, míg a másikat szabadon bocsátanak, akit az nem illet még meg? Tudjátok meg tehát, hogy az igazi szabadság a test kötelékeinek feloldásában áll, és hogy míg a földön vagytok, fogságban vagytok. Szokjatok ahhoz, hogy ne ócsároljátok azt, amit nem értetek és higgyétek el, hogy Isten igazságos minden dologban. Gyakran 87 történik, hogy az, ami nektek rossznak látszik, jó; de képességeitek oly korlátoltak, hogy az egésznek összefüggését fel nem foghatjátok tompa érzékeitekkel. Igyekezzetek szűkkörű gondolkozásmódotokból kilépni, és amint emelkedni fogtok, az anyagi élet fontossága elenyészik szemeitek előtt, mert szellemi létezésiek végtelen hossza mellett az csak egy kis mellékkörülményként fog feltűnni, mert hisz a szellemi élet az egyedüli élet. (Fénélon, Sens, 1861.)

Az önokozta kínok

Az ember szüntelenül hajhássza a szerencsét, mely folyton eloson előle, mert zavartalan boldogság a földön nem létezik. Azonban e viszontagságok dacára, melyek az életben kikerülhetetlenül követik az embert, élvezhetne legalább részleges boldogságot, ha azt nem a múlékony, s így a változandóságnak kitett dolgokban keresné. Keresi pedig az anyagi élvezetekben ahelyett, hogy a lelkiekben keresné, amelyek az örökkévaló, égi örömök előízét képezik. Ahelyett, hogy szíve nyugalmát keresné, mely az egyedüli valódi boldogság itt alant, mohón vágyik mindaz után, ami azt fölizgatja és megzavarja, s különös dolog, úgy látszik, mintha szándékosan teremtene maga számára kínokat, melyeket érdekében állana kikerülni. Vajon vannak-e nagyobb kínok, mint az irigység és féltékenység kínjai? Irigy és féltékeny embernek nincs nyugta, folyton lázban van; amije nincsen, s amivel mások bírnak, álmatlanságot okoz neki, vetélytársainak a sikerei megfosztják józanságától. Igyekezete abban összpontosul, hogy port hintsen szomszédjai szemébe; öröme akkor a legnagyobb, ha hozzá hasonló esztelenekben a féltékenység dühét felkeltheti, mely a saját lelkét emészti. Szegény tudatlanok, akik nem gondolnak arra, hogy holnap talán itt kell hagyniuk mindazt a vesszőparipát, amely után való vágyakozásuk életüket megmérgezte! Nem is ő rajok vonatkoznak azok a szavak, melyeket Jézus mondott: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”, mert az ő gondjaik nem azok közül valók, melyek az égben nyerik jutalmukat. Ellenben mennyi kint takarít meg az, aki megelégszik azzal, amije van, aki irigység nélkül látja azt, amije nincs, s aki nem igyekszik többnek feltűnni, mint amennyi. Mindig gazdag, mert azokra tekint, akik nála lejjebb vannak, ahelyett, hogy a felette állókra tekintene, s így mindig fog találni olyan embereket, akiknek még kevesebbjük van. Nyugodt, mert nem teremt maga számára képzelt szükségleteket És a nyugodtság az élet viharai közepette nem boldogság-e? (Fénelon, Lyon, 1860.)

A valódi szerencsétlenség

Szerencsétlenségről beszélnek az emberek. Mindenki érezte, és azt hiszi, hogy ismeri már a szerencsétlenség minden faját. Én pedig azt mondom nektek, hogy csaknem mindenki csalatkozik, mert a valódi szerencsétlenség nem az, amit az emberek, vagy az úgynevezett szerencsétlenek annak tartanak. Ők azt a nyomorban látják, a hideg tűzhelyben, fenyegető hitelezőkben, mosolygó angyaltól megfosztott bölcsőben, a könnyekben, a koporsóban, melyet fedetlen fővel és tört szívvel követnek az emberek. Az elárvulás szorultságában, a gőg levetkőzésében, mely bíborba akarna öltözködni, és amely meztelenségét alig képes rongyokba burkolni. Mindezt és még egyéb más dolgot is szerencsétlenségnek neveznek az emberek. Igen, mindez szerencsétlenség azoknak, akik csak a jelent látják, de az igazi szerencsétlenség inkább a dolog következményeiben van, mint magában a dologban. Mondjátok meg nekem, Vajon valamely pillanatnyilag igen szerencsés esemény, melynek gyászos következményei vannak, a valóságban nem sokkal szerencsétlenebb-e, mint az, amely kezdetben érzékeny kellemetlenséget szül, és jó eredménnyel végződik? Mondjátok meg nekem, Vajon a vihar, mely fáitokat összetördeli, de egészségessé teszi a levegőt, eltávolítván a vészes ragályt, mely halálotokat okozná, nem inkább szerencse-e, mint szerencsétlenség? Hogy valamely dolgot megítéljünk, annak a következményeit kell lát89 nunk. Így tehát, ha valamit szerencsének, vagy szerencsétlenségnek akarunk mondani az emberre nézve, ezen az életen túl kell tekintenünk, minthogy a következményeket ott lehet látni. Mert mindaz, amit az ember rövidlátóan szerencsétlenségnek nevez, megszűnik az élettel , és a jövő életben megtalálja kiegyenlítését. Én a szerencsétlenséget új alakjában mutatom be nektek, szép és virágos alakjában, mely után vágyakoztok elámított lelketek egész erejével. A szerencsétlenség a földi öröm, a gyönyör, a zajos élet, a hiú izgalom, hiuságotoknak könnyed kielégítése, amely elhallgattatja a lelkiismeretet, elnyomja a gondolkozás tevékenységét, és érzéketlenné teszi az embert jövője iránt. Szerencsétlenség a feledésnek ópiuma. Ez az, ami után áhítoztok!¹

Reméljetek ti, akik sírtok!

Reszkessetek ti, akik nevettek, mert testetek ki van elégítve! Istent nem lehet megcsalni, a sors elől nem lehet elmenekülni, és a próbák, ezek a nyomortól felbujtatott, és vérebeknél is könyörtelenebb hitelezők ott leselkednek rátok csalóka pihenésetek után, hogy egyszerre alámerítsenek az igazi szerencsétlenség agóniájába, ha lelketeket már elgyöngítettétek a közömbösség és az önzés által.
Hadd világosítson fel titeket tehát a spiritizmus és ez igazi világításnál mutassa be az igazságot és a csalódást, mely annyira el van torzítva vakságotok által. Cselekedjetek hát, mint vitéz katonák, kik nem kerülik a veszélyt, hanem jobbnak találják a merész csatát, mint a békét, mely sem dicsőséget, sem haladást nem hoz számukra. Mit törődik a katona, ha a háború zivatarában elveszti is fegyverzetét, poggyászát, vagy ruháit: hacsak győzőként és dicsőséggel kerül ki belőle! Mit törődik az, akinek hite van a jövőben, ha a földi élet harcterén hagyja is vagyonát és testi köpenyegét, hacsak lelke sugárzóan léphet be a mennyei birodalomba. (Delphine de Girardin, Paris, 1861.)

1 Egyik elhalt testvérünk röviden így fejezte ezt ki. „Egyetlen szerencsétlenség van csak, ez a bűn! (A kiadók)