ETIKAI SPIRITIZMUS 4. Az igazi szeretet: áldozat

AZ IGAZI SZERETET: ÁLDOZAT

Minden vallásban ismert fogalom az áldozat.

Az emberi lélekben ugyanis le van fektetve bizonyos érzés, amely a szeretetnek, ragaszkodásnak olyan formában ad kifejezést, amely arra kötelezi magát, hogy önmagából valamit adjon.

A szeretet törvénye olyan törvény, mint a lélegzés törvénye:

a tüdő felveszi a kellő mennyiséget a légkörből, kiválasztja belőle mindazokat a kellékeket, amelyekre a testnek szüksége van, ami pedig fölösleges, azt kibocsátja magából. A szeretet működése is ilyen. A szeretet lélegzése fenntartó szükséglete a léleknek. A szeretet kíván felvenni a másikból valamit, és kíván önmagából leadni valamit, hogy ezáltal közös atmoszféra, közös érzésvilág fejlődjék ki, melyben mindkét fél megtalálhatja a maga lelkének szükséges kellékeit.
Mivel azonban az emberek, ha felfelé törekszenek is, de természetüknél fogva nagyon romlottak, ennélfogva mindig úgy szerették volna, hogy továbbra is az ő romlott természetüknek élhessenek, azonban az Isten kegyelmét és szeretetét, a Hozzá való közelséget és az ebből folyó áldást is szerették volna kierőszakolni. Azért az áldozat külső formáját, a betűt megtartották, de a lényeget mellőzték, mert ahhoz már az kellett volna, hogy a lelkük is átalakuljon.
Aki elérte a maga emberi kifejlődését, vagyis betöltötte a törvényt, amennyire azt a lélek emberileg képes betölteni, annak az Isten törvényébe kell belépnie. Annak nem fizikai áldozatokat, hanem lelki, érzésbéli áldozatokat kell felmutatnia. Aki azonban elérte azt a fejlettségi fokot, amikor át kell lépnie az Isten törvényébe, annak már az ellenségéért is imádkoznia kell, azzal is jót kell cselekednie, mert a szeretetnek nagyobbnak kell lennie önmagánál; önmagát kell feláldoznia a szeretet oltárán, hogy ne a bűnre hajló fizikai én éljen benne, hanem éljen benne a szeretet, amely mindent helyreállít, mindent betölt. Ez az isteni szeretet. Mert a Krisztus áldozatában el kell égnie, meg kell semmisülnie, keresztre kell feszíttetnie a személyes énnek, hogy az isteni én élhessen az egyénben.

A Krisztus igéjében élő ember nem a földi embert reprezentálja többé,

hanem azt az eszmét, amelyben neki fel kell áldoznia magát. Ez az eszme pedig azt kívánja, hogy az „én” minden egyes alkalommal, minden egyes ütközésnél a szeretet oltárán hamvadjon el, hogy az isteneszme legyen élő és uralkodó hatalommá, hogy a szeretet oltárán elhamvadt „egyéni én” helyébe az „Isten gyermeke” támadjon fel.
Az embernek, fejlődése során, fokról-fokra áldozatokat kell bemutatnia Istennek. De ameddig az ember még abból sem tud adni, amit az Isten adott neki, s nem tud szívvel áldozni, addig még nagyon kicsiny és jelentéktelen az ő hite és az Istenhez való ragaszkodása, amely őt a boldogsághoz vezeti. Mert aki a rosszat nem viszonozza rosszal, nem áll bosszút, hanem a jót cselekszi a rossz helyett; nem kívánja el a másét, hanem megelégedik azzal, amit neki Isten adott, nem tekinti magát feljebbvalónak senkinél, vagy jogosultabbnak a jóra, a dicsőségre, hanem hordozza a keresztet béketűréssel, Istenbe vetett hittel; és szeretettel bánik mindazokkal, akiket a sors a közelébe rendelt, az ilyenek megértették az Isten szeretetét. Ezért az ő áldozatuk és béketűrésük Isten előtt a legkedvesebb, és a leghatalmasabb oldó- és bontószere a bűnnek.

A hasonlók vonzása törvény,

míg az ellentétesek összeköttetése az egyik részről mindig áldozat és ajándék a másik részére. Áldozat azért, mert a léleknek az a természete, hogy a saját érzésének a visszhangját óhajtja; az ellentétes részről jövő visszacsendülés pedig idegen és a lélek természetében csalódást okozó.
A megváltó szeretet nem hatja még át őket olyan mélyen, hogy áldozatokat tudnának hozni azokért, akik az igazságot megbántják. Ez oknál fogva rájuk nézve sokszor megpróbáltatást jelent a földi élet.
Az embert romlott természete mindig arra ösztönözte, hogy más fáradságának a gyümölcsét is a maga tárházába rakja, a köznek pedig sohasem akart áldozatot hozni. Ilyen a legtöbb földi ember természete. Ebből következik, hogy ha javulásról van szó, elvárja, hogy azt más kezdje el; más szabja magát az Igazsághoz. Azért az ilyen ember mindig csalódni fog, mert csalódásának forrása a saját természetében rejlik. Azért ettől semmi más meg nem szabadíthatja, csak az Igazság ismerete. A javulás bizony nehéz. Sokszor a durva bűnökből egész könnyen meggyógyul a lélek, míg a jelentéktelennek látszó bűnök súlyos következményeket eredményeznek.

Az életben nagyon sok dolog van a földön, amit nem lehet igazsággal megoldani,

hanem csak a szeretet önmegtagadó áldozatával. Azt azonban nem lehet és nem szabad senkinek sem megkövetelnie, hogy érette hozzanak áldozatot, mert ha az áldozatot követeléssel erőszakolták ki, akkor az súlyos vádként fog nehezedni arra a lélekre, aki kikövetelte azt. Az áldozatot még akkor is csak a legnagyobb hálával szabad elfogadni, ha azt szívesen, szeretetből hozták. Bár minden áldozattétel be van véve az engesztelés törvényébe – mert a fejlődés csakis áldozatok által juthat előbbre –, de csak a szeretetből hozott áldozat hat oldólag és bontólag a világ bűneinek megkötöttségére.

Aki az áldozatot megköveteli, súlyos lelki terhet szed magára vele.

A szeretet áldozata tiszta és szent, mert Önmagát égeti el a szeretet oltárán, csak hogy a nagy égi érzés csorbát ne szenvedjen.
Az áldozathozatal nagy és szent titkok mélységét tárja fel a szellem előtt, mert emberileg megmagyarázhatatlan igazságokhoz viszi közelebb. Azért a szeretet sokkal nagyobb az igazságnál, bár lényegében egy vele.
Az Isten Lelkétől áthatott lélek egyenletes melegséggel veszi körül szeretete tárgyát, és körültekintő gondossággal törekszik kielégíteni annak érzéseit, vágyait. Mert az igazi szeretet akkor boldog, ha boldogíthat. Amikor a lélek eljutott erre a fokozatra, akkor az élet áldozatot követel tőle. Csak az adhat valamit, akinek van. Akik Isten felé törekszenek, kisebb-nagyobb áldozatot hoznak a szeretet oltárára, és küldetést vállalnak a földön az igazról és jóról igen homályos tudású szellemek csoportjában.

Önmegtagadás és lemondás nélkül egy lépést sem juthat előre senki.

Miután lépten-nyomon összeütközések vannak, ennélfogva mindig áldozatot kell hozni a gyengébbért, a homályosabb értelműért, a szeretetben elmaradottért, az önzőért. A jóra törekvő lélek megaláztatásnak, gyanúsításnak, rosszakaratnak és csalódásnak van kitéve a földön. És mégis ez a munkálkodó élet termi a legboldogítóbb emlékeket a szellem részére.
Ezt nem érti meg, aki még a világ igazsága szerint keresi és találja meg az élet célját. Ezt csak az érti, aki eljutott a szeretetnek arra a fokára, ahol már magunkról megfeledkezve, a bennünk rejlő jó a végtelen jó forrásával kapcsolódva az örök boldogság kifogyhatatlan tárházát látja megnyílni maga előtt. Aki még nem tud áldozatot hozni, az nem ismeri az Istent; és az nem is lehet boldog.

Az igazi áldozat az, melyet úgy adunk, hogy nem számítunk eredményre,

vagyis a saját énünk részére nem várunk semmit, ami kedvező volna, hanem magáért a jóért tesszük a jót, hogy használjunk vele ott és annak, akinek arra a mi megítélésünk szerint szüksége van, Istentől várva a jónak előmenetelét.
A jó áldásosztó ereje sok homályt eloszlat, sok tévedés kiigazíttatik, sok bűn kiengesztelődik, és sok gonosz következmény elmarad, mert felbontotta a szeretet törvénye.
Amikor az ember megismerte az Úr szeretetében ezt a nagy és igaz érzést, amikor átjárta a lelkét ennek megolvasztó ereje, értelméről eloszlik a köd, szíve titkot rejtegető ajtajáról letisztul a rozsda, és megnyílik az Úr előtt. Eltörpül előtte a világ, minden hiú örömeivel, önző és tettetett szeretetével, és egyetlen érték marad a lélek számára, úgy a földi életben, mint az örökkévalóságban: az igaz szeretet. Mert megérzi, hogy minden más szeretet csak időleges és hiábavaló.
Az áldozat sosem az igazságnak kell, hiszen anélkül is ragyog, hanem a bűn, a tévelygés megsemmisítése érdekében. Áldozat nélkül az igazság nem tudna győzelemhez jutni. Az áldozat mindig fájdalmas lemondással jár; de a lemondás árán megszereztük azt, ami mindennél nagyobb: az azok felett való uralmat, amikről lemondtunk.

Az áldozat a test, a tűz az élet, ami megemészti.

Aki szívvel-lélekkel követi Krisztus tanait, annak áldozati oltára sosem üres, mert minden nappal, minden élettel egy-egy lelki hibát, egy-egy testi kívánságot, azaz önmagából egy részt tesz rá. Így lassan minden felemésztődik belőle, ami földi, és a lélek teljesen megszabadul a földi vágyaktól, bűnöktől.
Ez az áldozati oltár egyre szépül, tisztul és éjjel-nappal bőven lobog rajta a tűz. A felszálló illat az imádság, mellyel a szentek erősítik a gyengét, támogatják a roskadozót.
A Földön az igazság csak áldozat árán juthat előbbre; a jónak szünet nélkül áldoznia kell minden emberi kapcsolatban, minden munkakörben.
Minden eszme, mellyel az emberi lélek a jót és igazat akarja megközelíteni, áldozatot követel. Ez az áldozat adja az eszmének a továbbjutáshoz való lehetőséget a földön. Mert ha áldozat nincs, elhomályosodik, elerőtlenedik minden, mert a föld pora, füstje belepi, az anyagot szolgáló eszközzé válik. Minél inkább az anyagot segíti uralomra, annál ellenszenvesebbé, majd gyűlöletessé válik, és megbukik, elhal. Az áldozatok elmaradnak, mert csak olyan dolgok képesítik az embert áldozathozatalra, amelyek jobbik, felfelé törekvő énjében meggyújtják a lelkesedés tüzét.
Bár ezek az áldozatos lelkek sokat szenvednek a bűnök és bűnhődések világában, de áldozatos életük nyomán mégis némi megértés, és a jónak, igaznak bizonyos értékelése és elismerése az eredmény. Az igazi szeretet inkább lemond és áldozatot hoz, de nem tudja elviselni, hogy az ő akarata teljesedéséért szenvedést okozzon annak, akit szeret.

Az áldozat szellemi lényege tehát ez a kettős princípium:

az áldozó megfosztja önmagát valamitől, ami előtte kedves, lemond valamiről azért, hogy azt az erőszakos hatalmasságot szándékaiban megengesztelje, és elismeri, hogy ő a gyengébb, a kisebb, azaz megalázza magát.
Szellemi és lelki áldozatával az Úr Jézus Krisztus rámutatott az egyetlen igazi áldozati oltárra, amelyen áldozni lehet az Istennek: az emberi szívre.
“Az áldozati oltár a te szíved. Mindent, ami téged a földhöz köt, ami a te érzékeidnek kedves, ami a te külső emberedet elvonja Istentől, tégy arra az áldozati oltárra, és égesd el azt örökké égő áldozattal, és gerjessz azzal jó illatot a te Uradnak, Istenednek!”
Az áldozás erők elvonása a sátántól, és ezek áttisztítása és átutalása az Istenhez. Minden egyes ember, aki megtanul szívből áldozni, hatalmas ellenségévé válik a sátánnak, és meggyengíti az ő munkáját a földön. Minden ember, aki igazán áldoz, egy-egy munkása Istennek.

Az áldozás a bűn oldószere.

Akik ma áldozni tudnak, azokból később áldozatok lesznek, akik viszont nem tanulnak meg áldozni, vagyis önmagukat megtagadni a végsőkig, és a szeretetért, az Istenért, Krisztusért, másokért, akiket szeretnek, nem tudják feláldozni magukat, azok nem használhatók Isten kezében, mert azok még puhák, azok még lágyak a kemény munkára, ellenben a finom munkára nehézkesek és érdesek. Csak aki megtanult áldozni, azaz megtanulta önmagát legyőzni anélkül, hogy azt győzelemnek tekintené, aki megtanulta, hogy az áldozati oltárt folyton-folyvást táplálja, és lassan-lassan fájdalom nélkül rakja rá az örömöket, ahelyett, hogy azokat felhabzsolná, csak az ilyen az, aki ebben a mi világunkban egy magasabb életszintre, egy tisztább szférába emelkedhet, ahol a közvetítők révén már mindenkor meghallhatja az Isten szavát.
Az élet áldozat a Földön azoknak, akik már megértik az igaz és jó szépségét és boldogító voltát, és akik megízlelték azt az áldott életet, ami ebből és ennek nyomán fakad.

Azonban a világnak szüksége van ezekre az áldozatokra,

mert ezek tartják fenn a világot; ezek teszik elviselhetővé a földi életet. És ha az ilyen áldozatos léleknek a testbeöltözéssel csak egyet vagy kettőt is sikerül megmentenie az élet számára, már nem élt hiába.
Az áldozathozatal nem bűnhődés, nem büntetést vagy vezeklést jelent, hanem előbbre vivő fejlődést. Tanulni a jót, a rossznak, a helytelennek a kiküszöbölését az életből, a lélekből, hogy ne ronthassa el az életet, és ne okozzon fájdalmas kitérőket, hanem az emberiség egyenesen tudjon lépni előre a fejlődés útján. Minden meg nem érdemelt bántalom és ok nélküli szenvedés: áldozat az engesztelődés szent, titokzatos törvény.
A legnagyobb áldozat azonban az embernek lemondani önmaga igazságáról, önmaga akarásáról, az önmaga által kialakított és helyesnek tartott tévelygésről.
Mert aki nem kutatja magában az ilyesmit és nem adja oda az áldozati oltárra, az semmit sem jut előre az életek folyamán a külső cselekedetekkel, a külső forma megtartásával.
Az Úr áldozatát ember meg nem értheti, mert mindazok a dolgok, amelyek megragadják az ember figyelmét az Isten Fiának életében és halálában, rendszerint csak a külsők, mert az ember csak nagyon kis mértékben szellem, túlnyomórészben test és lélek.
A tökéletes irányba az áldozatkész szeretet vezet. Nem elvenni, hanem adni; nem uralkodni, hanem szolgálni. Nem a maga igazát keresni, hanem az igazságtalanságot tűrve igazság szerint cselekedni. Nem szenvedtetni, hanem szenvedni és enyhülést teremteni. A rosszért jóval fizetni, az átokért áldást mondani. Ez az az út, mely kivezeti az embert e siralom völgyéből, a tévedések sűrűségéből.
„A szolga nem nagyobb az ő uránál”, és ha a mi Urunk is szolgált, hogy így szerezze meg nekünk az üdvösséget, mi csak akkor leszünk igazán hasonlatosak Őhozzá, ha megtanulunk úgy szolgálni, ahogy Ő szolgált: áldozatos szeretettel.

Szemlézve a következő könyvekből: A kegyelem törvényvilága, A Névtelen Szellem közleményei, II-III., Zita: Krisztus az Úr és a boldogság világai, Elszórt Kalászok III., Az utolsó óra munkásaihoz I., Őrállóknak, Duáltörvény, Evangéliumi spiritizmus I-III., Titkos tanítások I-II.