ETIKAI SPIRITIZMUS 10. – A MEGBOCSÁTÁSRÓL, A KÖNYÖRÜLETRŐL

A MEGBOCSÁTÁSRÓL, A KÖNYÖRÜLETRŐL

       

Az ember elkülöníti magát a többi embertestvérétől, és törvénytelen természetével azt hiszi, hogy Isten is ezt teszi vele. Az ember nem óhajtja, nem segíti mások előrejutását, boldogulását, csak a saját kívánságainak igyekszik érvényt szerezni. Amíg az ember a maga érdekeit munkálja, addig a másokét megbántja; amíg a maga igazságát tűzön-vízen át védelmezi, addig mások igazságát elnyomja, megsemmisíti: amíg a maga boldogságát – minden kínálkozó alkalmat felhasználva – siet megszerezni, addig másét minden meggondolás nélkül feláldozza. Ez az önzés teremti meg mindazokat a szenvedéseket, bántalmakat, amelyek a földi életét sokszor elviselhetetlenné teszik. Az ember nem szereti embertársát, nem ismeri el annak jogait a boldogsághoz, és ha szemben találja magát mindazokkal a bűnökkel és hibákkal, amelyekkel ő is úgy meg van terhelve, mint a felebarátja, már engesztelhetetlen harag és bosszú érzése keletkezik a lelkében, ami a gyűlöletben nyer kifejezést.

Az ember lelkét tökéletlen igazságérzete és helytelen ítélete viszi az ellentétes érzésekbe, mert bűnös, tökéletlen értelme nem látja helyesen a dolgok lényegét. Elítél, büntet, bosszút áll képzelt vagy tényleges sérelmeiért, és semmiféle szenvedtetést nem talál elég nagynak, hogy azzal magát kielégítse.

Mint te magadat

        Isten az egységes törvényben úgy fektette le az igazságot, hogy „mint te magadat”, tehát mindenkinek olyan ítélő törvénytől függ a sorsa, olyan ítélettel mér neki is a törvény, amilyen ítélettel ő ítél mások felett. Minden embertársad testvéred; és a te ellenségednek éppen úgy Atyja a teremtő Isten, mint neked. Semmivel sincs több jogod semmihez, mint embertársadnak; egy parányival sem elfogadóbb Isten a te vélt igazságoddal szemben, mint a te ellenségedével vagy barátodéval szemben. Isten előtt nincs kivételes igazság, olyan, ami az egyiknek a hasznára, a másiknak a kárára volna. Ezért nem kötözheted embertársadat a bűnhöz és annak következményeihez anélkül, hogy magad is kötözve ne maradnál. Nem átkozhatod felebarátodat anélkül, hogy magadra is ne szállna abból; nem kívánhatsz rosszat anélkül, hogy az rajtad is be ne teljesedne; és nem büntetheted felebarátodat anélkül, hogy te is ne szenvednél vele együtt. Mert Istené az ítélet, az igazság: csak Ő kötözhet, Ő oldozhat fel a bűnből, Ő szabadíthat meg a kárhozatból. Az ember bocsásson meg embertársának, ha vétkezett ellene, mert az isteni szeretet kegyelmébe veszi mind a kettőt: úgy a vétkezőt, mint a szenvedőt. Az egyiket megdorgálja, hogy többé ne vétkezzék, a másiknak meggyógyítja a szívét, hogy el ne vérezzék, és vezeti mindegyiket a haladás és fejlődés útján felfelé Ő hozzá.

Csak egy igazság van: a szeretet igazsága    

Ezért mindenkinek meg kell ismernie az igazság megdönthetetlenségét és részekre való oszthatatlanságát, mert csak egy igazság van: a szeretet igazsága. Aki egyszer ez ellen vétkezett, az nem követelheti, hogy a szeretet csak azért hozzon mindig és folyton áldozatot, hogy a vétkező tovább megmaradhasson bűneiben, és tovább rombolhasson és árthasson, mert az úgy esik jól a tévelygésben és bűnben meggyökeresedett léleknek. Mindennek megvan az ideje és határa. A határon túl nem mehet senki, mert ha már túlment azon, akkor már a másik törvényhez tartozik. A kegyelem határain túl a következmények valósága állja útját a bűnökben elmerült szertelen léleknek.

     Nagyon tökéletlen lélek az, aki igazságtalanul fájó sebet üt valakinek a lelkében, akár szavaival vagy cselekedeteivel teszi ezt, aki valakit megkárosít, vagy igazságtalanul bánt, megaláz, mert ezek mélyen beleszúrnak a lélekbe és nem gyógyulnak könnyen. A gyengébb, a kiszolgáltatott nem vág vissza hasonlóval, mert nincs rá lehetősége, tehát tűri a bántalmakat, de nem azzal a belenyugvással, mint aki tudja, hogy érdem szerint jár az neki, hanem azzal a benső lázongással, amely már az igazság törvényét sietteti, hogy mihamarabb térítse észre a bűnöst.

Az érzéseket nem tudja meg nem történtté tenni

     Alig van olyan az életben, amit az ember helyre tudna hozni, ezért, ha valamit ki akar javítani, ha tízszeresen adja is vissza, az érzéseket nem tudja meg nem történtté tenni. Azért a lélekben ott marad az átélt fájdalomnak a nyoma, és félelemérzés, bizalmatlanság, óvatosság bástyázza körül a megtérővel szemben is a lelket.

   A bűnökké fajult és megátalkodottsággá kövesedett bűn következményei halálos kimenetelűek.

Csak a teljes megalázkodó, engedelmességgel, belátással és megbánással juthat az ember előre, hogy a megbocsátás ajándékát elnyerhesse, akár feltételesen is. Ez nagy dolog és senki ezt jog szerint nem követelheti, mert aki vétkezett, annak nincs semmiféle joga, csak kegyelemből kapja, amit kap.

    Istennek a bűnös lélek iránt megnyilatkozó legelső kegyelmi ajándéka a bűnbocsánat.

Isten bűnbocsánatot ígér mindazoknak, kik megtérni szándékoznak, akiknek felébred a lelkében a vágy aziránt, hogy jobbakká, igazabbakká legyenek.

Az igazság törvénye kötözi a bűnös lelkét a bűnhöz

Azt mondja az Úr: „Valakiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; akiknek pedig megtartjátok, megtartatnak”, mert az igazság törvénye kötözi a bűnös lelkét a bűnhöz, aki nem akarja befogadni Krisztust, aki nem akarja szolgálni az igazság Lelkét, aki bár áhítozik bűnbocsánatra, de megtérni nem akar, nem hajlandó elhagyni bűneit, fogyatékosságait, sőt tetszeleg bennük.

     A lelki tisztulás és javulás útjára lépni nem akar, s nem hajtja meg a fejét a reá kirótt engesztelő törvény előtt. Ezeken nem lehet segíteni, ezeket nem lehet feloldozni, mert még csak, mint emberek fogadják el, de a lelkük nem fogadja el Isten felkínált bűnbocsánatát, mert Isten felkínált bűnbocsánata a megtéréshez, a megtisztulásra való törekvéshez van kötve. Isten előlegezi a bűnbocsánatot, de az embernek nem lehet és nem szabad visszaélnie ezzel az előlegezett bűnbocsánattal. Éppen azért ezeknek a bűnei nem oldoztathatnak fel, mert az ilyenek csak, mint emberek fogadják el a bűnbocsánatot, de a lelküket nem adják át az ő Uruknak és Teremtőjüknek, aki a testté lett Igén keresztül szól hozzájuk, hanem a lelküket megtartják önmaguknak, és még azt a kegyelmet is a mulandó élet örömeinek, céljainak, törekvéseinek szolgálatába állítják, amit Istentől előlegezett ajándékképpen kaptak.

     Az ember nem veheti meg a Szentlélek ajándékát, sem böjtöléssel, sem nagy cselekedetekkel, vagy sok imádkozással; még akkor sem veheti meg, ha égő áldozat gyanánt áldozza fel önmagát — ha „az ember” akar. Az embernek, amikor az Isten törvényébe lépett és elfogadta a bűnbocsánat ajándékát, egyszer s mindenkorra lekötelezettnek kell éreznie magát Isten kegyelmével szemben; nem lehet többé akarnia, csak engedelmeskednie, bizakodnia és várnia Isten ajándékaira, hogy Isten felvegye őt kegyelmébe és irgalmába, s amikor Isten felvette őt, kitöltse az ő Lelkét a testen keresztül is rá. Azért az ember önmagától nem tehet semmit, csak akkor, ha Isten Lelke indítja arra, hogy cselekedjék.

Önvizsgálódás, feltekintve Krisztusra

    Akik az Isten útján haladnak, szükséges, hogy önmagukba tekintsenek, szükséges, hogy napról-napra önvizsgálódást végezzenek, feltekintve Krisztusra, aki a tökéletes, az ideális, a mennyei Ember képét mutatta meg. Mindenkinek, aki feltekint Ő rá, azután önmagába tekint, szégyenkezve kell belátnia, hogy mennyi tökéletlenség, mennyi hiba, mennyi ferdeség és kinövés van a lelkén, amely semmiképpen sem teszi őt hasonlóvá az Eszményhez, pedig minden ember lelkének hasonlítania kell ahhoz az Eszményhez, akit Isten azért küldött ide, a bűnbe alámerült földre, hogy az emberi léleknek legyen egy Ideálja, akihez magát hozzámérje és kiképezhesse. Valahányszor az emberi lélek elégedetlenül zárja le ezt az összehasonlítást, mindannyiszor kérje az Úr elnézését, bocsánatát, segítségét, és az Úr mindannyiszor lehajol, végez valamit az emberi lelken. Sokat nem végezhet, mert a bűn úgy hozzánőtt az emberi lélekhez, hogy ha azt az Úr hirtelen el akarná távolítani, az kibírhatatlan fájdalmat okozna az emberi léleknek. Ő mindennap simít valamit, minden egyes összehasonlítás után végez valami újjáteremtő munkát a lelkekben. Míg végül annyira meggyógyítja, megerősíti, megtisztítja és átalakítja a lelkeket, hogy az út végénél ki kell alakulnia annak a hasonmásnak, azaz, ha nem is tökéletesen, de valamiképpen hasonlítania kell Ahhoz, aki azt mondta: „Arról ismerlek meg titeket, ha egymást szeretitek”.

„Arról ismerlek meg titeket, ha egymást szeretitek”.

Ez a szeretet az, ami a legtermékenyebb erőket fejleszti ki a lélekben; ez a szeretet az, amely megenyhíti az út fáradalmát. Ez a szeretet az, amely elfeledteti a fájdalmakat; ez a szeretet az, amely észrevétlenül újjáteremti az emberi lelket. De ha ez a szeretet gyenge, akkor nem lehet sem elnézni, sem megbocsátani, sem munkálkodni embertársaitok lelkén. Aki pedig munkálkodni akar, aki csakugyan követni akarja az ő Urát, annak éppúgy meg kell aláznia magát, mint ahogy ő megalázkodott érettünk; annak éppúgy fel kell áldoznia önmagát a szeretet oltárán, mint ahogy Ő feláldozta önmagát azokért, akik Benne hittek.

Tehát semmiképpen sem bocsáthattok meg olyannak, aki erre a bocsánatra nem szorult rá, mert még el sem kezdte a magába nézést, még fel sem ismerte, hogy micsoda az a bűn, amelyet elkövetett.

A bocsánat érzése oldó és bontó folyamat,

amely annak a lelkében, aki ellen a vétket elkövették, a részvét, a sajnálkozás, az irgalmasság és könyörületesség kifejezésében olvad fel és válik tökéletes bűnbocsánattá.

     Kimondani nagyon könnyű a megbocsátást, de az emberek dogmát csinálnak abból, hogy meg kell bocsátani, és bocsánatot kell kérni. Pedig a bocsánatkérés és a bocsánatadás a legnagyobb és legszentebb dolog, amely emberlélek és emberlélek között végbemegy. Azért, ha valaha vétettünk embertársaink ellen, a világ ellen, az igazság törvénye ellen: akkor minden igyekezettel, minden érzésünkkel azon kell lennünk, hogy mindezt kiengeszteljük.

    Az a bocsánatkérés, amelyre a büntetéstől való félelem kényszeríti a kétségbeesett bűnöst, még nem jelenti azt, hogy ő a bűnnel, mint olyannal, csakugyan szakítani is akar. Ha egy lélek belátja bűnösségét, hibás voltát, és akarna, szeretne megszabadulni a bűntől, de képtelennek érzi magát rá, mert gonosz természete, elfajult lelkierői nem engedik szabadon, hanem újra meg újra megcselekedtetik vele a gonoszt, ha az ilyen lélek kéri, hogy „bocsásd meg az ellened elkövetett hibámat”: a bennetek élő lélek, Isten Lelke kényszerít titeket, hogy megbocsássatok neki, mert látjátok, hogy lelki nyomorék, lelki gyengeségben szenved és képtelen felemelkedni. Tehát ilyen esetben anélkül, hogy bárki is erőszakkal kényszerítene, érzitek a lelketekben az indíttatást, hogy meg kell bocsátanotok, hogy ő a bűntől és a bűn következményétől megmenekedhessék.

    Akinek még kedves a bűn útja, aki még úgy érzi, hogy helyes és jó úton jár, amikor gonoszul cselekszik, s egyáltalán nem ébred fel a lelkében az a gondolat, az az érzés, hogy bocsánatra szorul: ti annak a vétkeit meg nem bocsáthatjátok. Ez természetes, mert az még magában hordozza bűneit és azok következményeit, tehát nem szabadíthatjátok meg őt bűneitől; és vétkezzék az illető akár ellenetek, akár a világ ellen, vagy Isten ellen, nem bocsáthatjátok meg a bűneit, mert a megbocsátás nem annyit jelent, hogy nem álltok bosszút rajta az igazság szavával, nem annyit jelent, hogy nem toroljátok meg a bűnt, hanem, hogy a ti érzéseitekben felmentitek őt. Ha valaki azért kér bocsánatot, hogy a bűn következményétől, a szégyentől vagy a fájdalomtól megmeneküljön, az még nem jelenti azt, hogy csakugyan rá is szolgált a bocsánatra. Ti elnézhetitek az ő tévelygését, de meg nem bocsáthatjátok egészen addig, ameddig a lelketekben élő isteni Lélek helyteleníti és elmarasztalja őt az ítéletben.

Engesztelődés nélkül nincs és nem is lehet megbocsátás

     Belátásával a helyrehozás, kiigazítás, jóvátevés készsége is kell, hogy járuljon azzal, hogy önmagát megtagadva, emberi büszkeségét feláldozva igaz megbánással az előtt – akinek fájdalmat és szenvedést okozott – mélyen meghajolva bocsánatát kérje, és egyben, mint aki valakinek sokkal tartozik, haladékot kérjen, hogy amit elrontott, amit elvett és elfecsérelt mások életéből, azt jóindulatával pótolhassa. Az igazi megbánás, az igazi helyreigazítási vágy és akarat elengedhetetlen kelléke az engesztelődésnek, mert engesztelődés nélkül nincs és nem is lehet megbocsátás.

    Az engesztelődés oldja fel a fájdalmat, ha nem is tudja a megtörténtet meg nem történtté tenni, ha nem is tudja visszafizetni a szenvedéseket olyan örömökkel, melyek elfeledtetik, vagy kipótolják az elvesztettet, de megvigasztal és reményeket kelt a jövőre nézve, hogy nem kell félni a további kínos lehetőségektől. Tehát eltörlődik a bűn, ha az embernek – a bűnt elkövető embernek – igaz bűnbánata: a bűntől való megtisztulási vágya, beismerése és a bűn megutálása kialakult a lelkében. Ez az igazi bűnbánat, amikor a lélek önmaga felismeri és megutálja azokat a gonoszságokat, amelyeket elkövetett, amelyekkel másoknak lelki, vagy testi fájdalmakat okozott, és megtört lélekkel megbánja.

A megbocsátás beismerés

     Tehát a megbocsátás nem kényszer, nem törvény, hanem beismerés, megalázkodás abban a tudatban, hogy aki bűnös, az alázkodjék meg, nem csak Isten előtt, hanem az általa megbántott előtt is.

     Amikor a szellem a maga küzdelmes életeiből, mint az isteni igazság által újjászületett lélek visszapillant a bűnökben és szenvedésekben vergődő, ott maradt embertestvéreire, és látja a homályban küzdők hiábavaló gyötrődését, a megismert isteni igazság és könyörület rajta végzett üdvös munkáját, segítő hatalmát, ettől a szeretettől indíttatva készséggel veti bele magát a szenvedők tömegei közé, hogy a most már igazi, szellemi világosságával és áldozatra kész szeretetével a szenvedők segítségére lehessen. Hogy a tudatlan, a bűnben maguk körül hadonászó emberektől nem kap mást, csak fájdalmat és szenvedést: az természetes. Ezt rakja le az Úr oltárára, az igazság törvényének engesztelésére, melyet a tudatlanság idejében ő is megbántott, talán akaratlanul. Az isteni könyörület siet a megmentésre, mert a szeretet a homályban is messzebb lát, mint a gyűlölet, mert a gyűlölet vak.

     Az isteni szeretet elfogadja az engesztelő, magát feláldozó odaadást a szent munkához, és letörli a tévelygésből származó bűnök és hibák emlékét a lélekről, és „azokról emlékezet nem lesz többé!” Valaki elhagyja házát és azokat, akikhez szoros érzések fűzik énérettem, sokszorosan megkapja azokat ott, ahol én vagyok és leszek. Tehát a mi Urunk Földre lehajló kegyelmi áldozata az, amit minden Földön megjelenő lélekért hozott, hogy az isteni szeretet teljesedésbe mehessen azokért, akik már szeretnének kiemelkedni a bűn mocsarából, de segítség nélkül nem tudnak.

    Mindenki, aki egy kis morzsát tesz is le az áldozatok oltárára, az engesztelődő cselekedetet cselekszik. Minden meg nem érdemelt bántalom és ok nélküli szenvedés: áldozat az engesztelődés szent, titokzatos törvényében.

Bocsássunk meg egymásnak

és legyünk belátók, még akkor is bocsássuk meg az egyes félreértéseket, ha nem tudjuk, miért lett az, mert hiszen félreérthetjük egymást, nem láthatunk egymás lelkébe, és sokszor a félreértésen keresztül fájdalmakat okozunk egymásnak anélkül, hogy szándékosan tennénk. Igyekezzünk mindig a jobbat feltételezni egymás lelkében, hogy meg ne sértődjünk, és ne vádoljuk egymást esetleg egy félreértés miatt, mert minden félreértés, minden kis vád egy-egy árnyék az előtt a fény előtt, amely minket Istennel, az Isten szeretetének sugárzásával köt össze.

Szemlézve a következő könyvekből: Az út végén II, Égi világosság, Örökértékű igazságok, Titkos tanítások II, Imé előre megmondtam néktek I.

Az Etikai Spiritizmus írásait és képeit Lillától kapjuk. Ő írja és szerkeszti ezt a rovatot