ETIKAI SPIRITIZMUS 12.

AZ IGAZSÁGRA MEGÉRETTEK FELELŐSSÉGE

Komoly dolog az, ha az ember spiritiszta akar lenni.

Nem az a hit, hogy test nélküli szellem képes a testben levő szellemmel érintkezni, nem a médiumi tehetség, de még az abba az igazságba vetett hit sem tesz spiritisztákká, hanem egyedül az, ha e tant teljesen magunkévá tudjuk tenni, aminek látható gyümölcsét átszellemült életünknek kell képeznie.

Meg kellene tanulni már egyszer messzebbre tekinteni

Isten nagy, végtelen világában, mely egész teljességében képezi otthonunkat!
Ha azt mondjuk: „Hiszek Istenben”, akkor a legmagasabb fogalom szerint kell élni Istennek, életünk minden pillanatában és egyéniségünk minden porcikájával! Ha felismerjük az igazságot, azaz szellemünk megérzi, hogy az egész teremtés a szeretet árama által van összekapcsolva, mely az Istenség forrásából ered, egyetlen, nagy egyetemes törvény alá van rendelve, ha érezzük ezt az egységet, mely minden élőlényt testvérünkké, minden világot rokonvilággá tesz, s ha ez az érzés annak a szükségességét kelti fel bennünk, hogy létünk minden pillanatában a szeretetnek éljük: akkor oda sorolódunk a világosság hordozóinak nagy csoportjába, akik spiritisztákká lettek.

Nagyon fontos és szükséges, hogy a szellemi dolgokkal csak egészen kifogástalan jellemű egyének foglalkozzanak,

akik nemcsak az emberek előtt, hanem az isteni törvények előtt is feddhetetlenül becsületesek és igaz jóra törekvők. Akik már tanúbizonyságát adták ennek életükkel és cselekedeteikkel, melyben a vezető elv mindenkor az isteni kinyilatkozásokban foglalt igazságok.
Ha az ember életében ez a vezető elv, akkor szükségképpen alárendeli magát ezeknek, és mivel az ember még akkor sem csalhatatlan, ügyét az Úr elé viszi, és úgy dönt, ezt tudva, a hasonlóképpen jóra és igazra törekvő embertársai véleményét is magáévá téve, ahogyan azt az isteni parancsolat szerint többen a legjobbnak látják. Ez a földi ember tökéletességre törekvő lelkének a kötelessége.
Aki az igazságot elferdíti és mások véleményét úgy igyekszik maga felé kedvezően irányítani, hogy abból neki az igazság rovására előnye származzon, az nagy veszedelembe sodorja embertársai lelkét. Aki ezen az úton elindul, az ő tévedéseit sokszorosítja meg bűneivel, mert mindenkinek kötelessége
az igazságot megvizsgálni, és csak a jót elfogadni, a rosszat pedig megvizsgálva azon módon visszautasítani.
Az emberek bűnre hajló természetüknél fogva szívesen magukévá teszik a rosszat, hogy a jót ne kelljen elfogadni és elismerni. Itt van a felelősség gyökere elrejtve, mert éppen ezt a tulajdonságot nem szabad kihasználni, erre nem szabad építeni, hogy a rossz erősödhessen meg az emberi tudatban.
Az ember mindig csak igazat mondjon, ne szépítse, ne takargassa a bűnt, de ne is nagyítsa, ne botránkozzon meg, hanem győződjön meg a valóságról.
Az Isten nevében egybekapcsolt emberlelkek megértő szellemi barátsága olyan alap, amelyre építeni jó és üdvös. Természetesen vannak mindezeket szívesen félreértő élősdijei is a gyülekezetnek, akik szívesen sütkéreznek a „szeretet” napsugaraiban, és sietnek kihasználni és ezekkel az előnyökkel visszaélni saját hasznukra. Követelőzők, mind a szeretetben, mind az elnézésben és a megbocsátásban. Ámde visszautasítanak minden feddést és neheztelést, minden rendreutasítást, sőt nemtetszést is. Illetéktelen jogokat formálnak, kötelességteljesítés ismerete nélkül. Ezektől az együttest meg kell szabadítani. Kizárólag lelki és szellemi célok szolgálatában lehet csak tagja valaki a gyülekezetnek. Az alázatosság gyakorlására legalkalmasabb eszköz az önvizsgálódás.

Mindenki szolgálja az eszmét a legjobb megismerésével és tudásával.

Ez így rideg parancsnak látszik a hiú és gőgös lélek előtt, de meleggé, színessé és boldogítóvá teszi a hívő lélek alázatos meghajlása, amikor a krisztusi parancsnak engedelmeskedve megérti, mit jelent, amikor azt mondja az Úr: „szeressétek egymást, mert azáltal ismerlek meg titeket, hogy az enyémek vagytok, ha szeretitek egymást”. Nagy, szent parancs, világot újjáteremtő szent törvény ez. Ezt – a minden jónak és igaznak az alapját – mindenkinek gyakorolni kell ahhoz, hogy kiérdemelje a szeretetet.
Tehát a szeretetet kiérdemelni, megszerezni és érte még több szeretetet adni; ez a mennyei élet legfőbb törvénye és vonzereje.
Aki ezt a nagy és szent törekvést megakadályozza, egyéni célok szolgálatába állítja, az nem érdemli meg azt, hogy ezen az úton további kegyelemben részesüljön. Aki az igazakat háborgatja, az nem juthat az igazsághoz. Ezért jól vessen számot mindenki, aki a szellemvilág útján jutott világossághoz, hogy amit kapott, azt jól megtartsa, mert szellemi úton sokat lehet kapni, nagyot lehet előre lendülni, de mindent el is lehet veszíteni!
A tévelygés szelleme nagyon ravasz és igyekszik a maga elméleteit az isteni igazságok közé úgy elrejteni, hogy az teljes védelmet nyújtson neki az érvényesülés idejére. A gondolat még nem cselekvés, az akarat még nem beteljesülés, de annyit jelent, hogy elvetette a magot.
Nagyon kell vigyázni a hívő embernek, amikor már a durva bűnöktől valamennyire megszabadult, az álkegyeskedéssel szabad teret engedjen az ellentétnek, és minden eddigi jóban elért eredményei áldozatul essenek. Ezekkel van a legtöbb harca a haladó léleknek.

Senki sem tekinthet a látszatos dolgok mögé,

nem ismerheti azokat az indító okokat, amelyeknek sokszor csak kényszerből engedelmeskedik a lélek. Csak a mindenütt jelenvaló Isten tudja és látja azokat a láthatatlan indítórugókat, amelyek egy-egy lélek cselekvésében közrejátszanak, éppen ez az, amit az ember sohasem tudhat, és nem állíthatja fel azt az abszolút mértéket, amellyel az egyiket felemelheti és a másikat elítélheti, pedig nagyon óhajtaná azt az emberi tudatlanság és tökéletlenség, hogy ítéletet mondhasson embertársai felett. Aki bölcs és mélyen látó lélek, nem csak hogy nem vágyódik arra, hogy mások felett ítélkezzék, hanem elkerüli még a lehetőségét is, mert tudja, hogy az ítélettel mások sorsát nehezíti.
A törvény ítélete sokkal kevesebb esetben téved, sokkal kevesebb kárt tesz az ártatlan emberekben, mint a rágalom, a pletyka, amelyet „tiszta lelkiismerettel” terjesztenek az emberek, sokszor a jóakarat külső formájába burkolva. A bölcs ember befelé tekintéssel beszél embertársáról, és helyes megítéléssel igyekszik az előtérben forgó dolgot megvizsgálni. Ha úgy találja: tudna segíteni, segítsen amennyit tud, amennyi lehetőség felett rendelkezik, hogy a tévelygést és bűnt megakadályozza és annak következményeit minél szűkebb körre korlátozza, de sohasem hangosan, sohasem fölényesen, hanem csak az igaz jóakarat bölcs és tapintatos törvénye szerint, csak segítés céljából szabad beleavatkozni más emberek ügyeibe, bajaiba, meghagyva nekik a szabad akarat szerint való választást, tudva azt, hogy ki mit vet, azt arathatja következményeiben.
Mindenkinek vannak ellenségei – ha a személye ellen nem is, de elvei, elgondolásai miatt vannak – , akik ellene fordulnak, hiszen örök harc az élet itt, ahol a jó és rossz súrlódni kénytelen. Sokszor a jó és igaz marad látszólag alul, de ez csak látszat, mert ahol már a látszat mögött a valóság is láthatóvá válik, ott minden miértre megtalálja a feleletet az, aki alázatos lélekkel megtalálja az igazság betűit itt a földön, hogy a szellemvilágban olvasni tudja az örök bölcsesség azon elgondolásait, amelyek szerint a láthatatlan és látható világ felépült.

Nem minden emberrel lehet emberi módon beszélni.

A bölcsesség és előrelátás hiányában csak a törvény kemény szavát értik meg az ilyen lelkek, tehát az ilyen beszéd szerint kell velük szóba állni, mert az értelmetleneket még fel lehet világosítani tévedéseikről, de az értelmesek, akik már ismerik az igazságot, és mégis ellene cselekszenek, ezeknek meg kell ismerniük azokat a következményeket, melyek megadják hibás érzéseikre a természetes feleletet.
A megtérésig és beismerésig nem tudtak eljutni, mert megálltak a látszatos jó mellett. A látszatba nagyszerűen beillesztették hibás lelküknek felszínre hozott elgondolásait és érzéseit, a látszatos jó leple alatt háborítatlanul fejlődött és megerősödött lelkükben a gonosz, és már az diktálja minden megmozdulásaikat, persze az önáltató gőg védelme alatt. Engesztelhetetlen gyűlöletre indította őket az irigység és gőg, mely önértékelésükben jutott kifejezésre.
Az ilyen lelkek csillogni és ragyogni akarnak az emberek előtt, ezek mind hamis ékszerek, melyeket úgy az önmaguk, mint az emberek megtévesztésére igyekeznek felhasználni a képmutatók. A próbák mutatják meg, melyik az igazi és melyik utánzat azok közül az értékek közül, melyeket a visszafelé tekintő emberlelkek oly szívesen csillogtatnak. Ezek az ő képzelt erényeiket, mint valami védő pajzsot, úgy tartják maguk előtt, gondosan ügyelve arra, hogy hibáik és gyengeségeik ki ne látszanak mögötte, de ha élesen figyelő szem mégis megpillantja azokat, azonnal készek a „jogos” védelemre.
Amíg a próbák meg nem forgatják, és ki nem vetkőztetik az ilyen, magukat túlértékelő emberlelkeket, addig nem tudnak meggyógyulni, ennélfogva nem tudnak értékes munkát végezni, amivel a köznek hasznára lehetnének.

Az embernek le kell vetkőznie minden önalkotta képzelgést önmaga értékei felől,

mert nincs semmi értéke önmagában, csak az isteni kegyelem, amivel felruházza, amivel az megajándékozza, amivel napról-napra ellátja lelki és testi életét.
Akik nem vesznek intenzíven részt a belső lelki munkában, nem lelkesedve és nem félve, hanem csak szokásból járnak el a közösségbe, de mellette nagyon is meg vannak győződve, hogy ők nagy teljesítmények birtokában vannak, ezek minden gyülekezetben az úgynevezett tehertételek, akik bizonyos hatalmakká szeretik magukat kinőni. Mindig készek a kritizálásra, de a saját hibáik és gyengéik iránt végtelen elnézők és védő gondoskodással takargatják, rejtegetik, ha azonban mégis rátalál valaki, egyenes sértésnek veszik. Ezek azok, akik két pallón járnak, és nem jutnak el a célig.
Az emberi lélek cselekvési ösztöne a mindenek fölé emelkedni akarása az átlagból való kiemelkedés, öntudatlan is utat keres magának, és ha valamennyire sikerül ez, akkor határtalan elbizakodottság lesz úrrá az „ember lelkén”, mert úgy érzi, hogy ő többet tud a többi embernél, és nagy hivatása van a földön.
A lélek apró rétegeiben meghúzódó bűnre való hajlandóság nagyon mélyen el van rejtve, sokszor nagyon szép és sok jóravaló hajlandóság takarja be ezeket a nehezen felismerhető hajlamokat.

Azonban az ember részrehajló lény,

önmaga részére mindig enyhíteni igyekszik a törvény szigorúságát, míg a másik részére inkább megszorítja azt.
A törvény súlyával így elnyomott emberi lelkek az igazság hatalma alatt nyögnek, és a rájuk kényszerített erényeket mint súlyos rabláncokat érzik magukon, azért ezek alatt a rabláncok alatt a legkisebb réseket is keresik, kutatják, hogy kiszabadulhassanak alóluk, és mikor erre nem találnak lehetőséget, ez a törekvésük a kritizálásban, az ítélkezésben keres kielégülést, amellyel másoknak ugyanolyan törekvéseit teszik éles bírálat tárgyává, s e révén másokon akarnak uralkodni, másokat akarnak megregulázni és így a világot megjavítani.
Akik ezeket táplálják, azok táplálékot adnak az ellentétnek, szoros összeköttetést kínálnak fel a sátánnak azoknak a gondolatoknak és érzéseknek révén, amely gondolatok és érzések a homályban lesik az alkalmat, hogy az embereken keresztül hatva minden jónak és igaznak terjeszkedését és hatóerejét megnyirbálják. Sok ilyen kicsiny, semmiségeknek látszó hiba, hitvány cselekedet, álnok beszéd nagyobb ártalmára van az embernek földi életében, mint azok a nagy bűnök, amelyek mindenki előtt nyilvánvalók, amelyek mindenki szemében megrovásra méltók. Ezek tehát sokszor nagyobb súllyal esnek a mérlegbe, mint a nagy bűnök. Ezért mondja az Úr: ,,Sok parázna asszony, sok gonosz és gyilkos megtér és megelőz a mennyek országában titeket, akik az igazságot ismeritek, de nem cselekszitek.”

Az ember sohasem törhet pálcát felebarátja felett semmiben és semmikor,

mert az Isten kegyelmének hordozói nem a ferdén beállított emberi igazság, hanem az isteni igazság szerint bírálják meg a lelki dolgainkat. Mert ki az, akit a törvény el nem marasztal? Ki az, aki megállhat a törvény igazsága előtt a maga emberi tökéletlenségében? Mindenkinek kell a kegyelem enyhülete, a szeretet elnézése, a bűnnek bocsánata, tévedéseinek helyreigazítása, mert ki az, aki nem téved?! A tévedés a tökéletlenség folyománya.
Aki téved, és tévedését belátja, az megigazulhat, de aki téved, és nem látja be, az megmarad tévelygéseinek útvesztőjében, mert senkit sem lehet erőszakkal kivezetni, amíg azt hiszi, hogy a helyes úton jár.

Azért ne ítélkezzék az ember senki felett,

mert ugyanazzal az ítélettel ítéltetik meg, amellyel ő ítélt másokat. Ez a törvény igazsága, és valaki az igazságra apellál, ugyanaz az igazság őt is terheli, ez a teher pedig hordozásra vár.
A földön az érdek éhes falánksággal veti rá magát minden értékre, mind a testiekre, mind a lelkiekre. Így a szeretetre való vágyódás, a szeretet ajándékaira való várakozás viszontszeretet nélkül csak a lélek önzésének érdekéhsége.
Szomorú, hogy ebben az elveszett világban ennek a drága mennyei palántának mennyi ellensége van! Mennyit kell csalódni, mennyi fájdalmon kell átesni, amíg a lélek képessé válik megérteni az isteni igazságot, azt, hogy a szeretetben nem az az első és nagyobb érték, amit kapunk, vagy amit várunk, hanem az, amit adunk.
Ha a szeretet zuhatagként hullik is ránk, de a lelkünkről hatástalanul pattannak le a szeretet megnyilatkozásai, akkor mi továbbra is szegények és elesettek maradunk, mert elpazaroljuk, s hitvány, értéktelen előnyökért elcseréljük a másik léleknek felénk küldött szeretetét.
Mindannyiszor elvesztettünk valami nagy értéket, valahányszor az igaz szeretet iránt közömbösekké váltunk.
Ne felejtsük el, hogy ha ilyen valaki magához hasonlót bánt meg, az nem sokat számít, de ha nála jobbat, aki nem viszonozza a bántalmat, az igen sokat nyom az igazság mérlegén, ennek könnyebbségére, amannak megterhelésére.
Aki ezt nem érti, nagyon rosszul jár, mert nem tudja, ki az, akit megbánt, és mennyivel súlyosbodik az ő bűnhődése, ha jóakaratú embert bánt. Nincs sejtelme arról, hogy hamarább lejár a részére adott kegyelem, és akkor kerül a könyörtelen igazság kezébe, amikor éppen a legjobban érzi magát.

Szemlézve a következő könyvekből: Emanuel szellem nyilatkozatai, Az őrállókhoz, Elszórt kalászok I., A maradékhoz I-II., Ha a só megízetlenül, Evangéliumi Spiritizmus I.

Az Etikai Spiritizmus írásait és képeit Lillától kapjuk. Ő írja és szerkeszti ezt a rovatot