Elhallgatott spiritiszták 2/2

A SPIRITISZTA KRONÉMER MÁRIA

(Hitetlen Tamás)

Hogyan is fejeztem be az előző részt?

Kornai Margit ekkor írja álnéven a Testi betegségek lelki okai (1930) és Veszteglés az ismeretlenben (1931) spiritiszta című könyveit. Meghökkentő, hogy gyors észjárású, élelmes, agilis személyisége mellett az akkoriban oly divatos spiritizmus különös fogékonyságú és empátiájú, legendás médiuma is volt. Nagy spiritiszta baráti körükben Balogh Béla volt a körvezető (a férj), Kornai Margit pedig a legfogékonyabb médium.

Kornai Margit vagy más néven Kronémer Mária, Szepes Mária édesanyja.

Azért is késtem egy kicsit ezzel a fejezettel, mert úgy emlékeztem, hogy Kronémer spiritiszta volt. (1906. február 3-án áttért a római katolikus vallásra). Nem is tévedtem.
De azóta itt ott felbukkant visszaemlékezésekből az is kiderülhet, hogy annyira mégsem.
Hogyan is van ez?
A leghitelesebb tanút Szepes Máriát kell hívnom a dolgok rendbetételére. Ő érdekes módon hitelesen leír mindent, majdnemhogy forgatókönyvszerűen, de jószerivel kabarétréfát ír a Szellemjáték című fejezetben (Emberek és jelmezek c. könyvében) a velük, vagyis a családdal történt spiritiszta évekről.

Felvonultatja a szereplőket, név szerint,

de mindegyiket hihetetlenül lealacsonyító, gorombán csúnya tulajdonságokkal ruházza fel.

„Nagy Dezső, az operatőrünk, aki a Pedagógiai Filmgyárban kapott szerény állást, régi spiritiszta volt. Állandóan hozta hozzánk a könyveket, folyóiratokat és saját „köre” manifesztációit. – Mi eleinte alaposan kinevettük. Sokat ugrattuk. Mivel teljesen humortalan ember volt, meg is sértődött, mert mikor belépett az ajtón, „Emánuel szellemként” üdvözöltük kórusban. Ez volt a címe egyik spiritiszta kötetének. […]

Az első „spiri” próbálkozásokat nem Nagy Dezső, hanem egy Lányi Jenő nevű fiatalember indította meg nálunk. Egy moziban hegedült Újpesten, ahol a szüleivel lakott. Gyakran bejárt hozzánk. Lányos arcú, nyájas, édeskés modorú fiú volt, Mindig magával hozta papírba, szalvétába takart elemózsiáját. Óriási mennyiségű libamájas kenyeret, fasírozottat, füstölt húst, tepertőt uborkával, s be is nyakalta az utolsó morzsáig. A sok zsíros hús villámsebesen rárakódott széliében zömök testére. Arca holdvilággá nőtt, s egyre aszim metrikusabb lett, mintha egyik szemöldökét mindig felhúzta, a másikat összecsippentette volna. Homloka egyik felén bikaszarvként felszaladt a hajvonala. Mosolya mind tokásabb, kenetteljesebb lett. […]

Csodabogár-gyűjteményünkhöz tartozott egy Weiss Sándor nevű angoltanár. Órákat vettünk tőle. Saját állítása szerint kitűnő író médium volt. Egészen szabályos őrült volt, noha művelt, elsőrendű nyelvtanár. „Vámpírizmus” kínozta, üldözte egyik albérletből a másikba. Elképesztő babonák kötötték gúzsba. Minden számban, tárgyban, pillantásban, kézmozdulatban „jeleket” látott. Ha egy reggel úgy vélte, az ágya mellé tett cipője orra elmozdult abból az irányból, amelybe állította, már felmondott, és költözött tovább. […]

Másik szegény félbolondunk Mahler Viktor volt, akit zavaros, exhibicionista becsvágyak fűtöttek valamennyi műfajban, amelyekhez az akaródzáson kívül sem belső, sem külső adottságai nem voltak. De ő nem vette észre. Nyájas, jámbor, mindig éhes, ütődött figura volt. Özvegy anyjával élt együtt. Állandóan mámor fűtötte. […]

Breznay Anna mindanynyiunkkal közölte, hogy ő előző életében férfi, gyönyörű, izmos, római légionárius volt. S ebben az életében találkozott a „duáljával” is, egy kolléganőjével a színháznál. Évekig együtt éltek szent tisztaságban, míg duálja egy éjszakai „kiszállása” alkalmával kívül rekedt a testén, s úgy döntött, elszakítja földi köldökzsinórját. A túlvilágon marad.

Azóta Boriska médiumon át érintkeznek egymással. Nagyszerű tanácsokat kap tőle.
Az ő figyelmeztetésére vesz fel kánikulában meleg bugyogót, különben felfázna, és nem eszik babot. […]
Breznay Anna egyik ülésére el is hozta Boriska médiumot. Alacsony, kövérkés, tésztásan rezgő húsú, barátságtalan nő volt. Kézfogásnál úgy érintette a másik kezéhez nyirkos, merev tenyerét, mintha egy döglött halat rakott volna bele.
Kettős kerevetre ültek le Breznay Annával. Arcukon látszott, hogy ebben a „műkedvelő spiritiszta környezetben deklaszszáltnak” érzik magukat. Breznay védőleg Boriska médium vállára helyezte egyik karját, „nehogy rossz fluidumok” érjenek hozzá. E mozdulatától a kerevet felső peremére helyezett villanyzsinór, amely konnektorban végződött, lassan csúszni kezdett lefelé. Figyeltem, ahogy lágyan rábillen Breznay Anna kinyújtott karjára. Ő nem nézett oda. Dülledt szemét fölfelé forgatta, és ünnepélyesen kijelentette: „Érintést kaptam!” […]

Vagy Körmendy Miklós. Ő terjesztette közöttünk a kajánság „vírusát”. A főmédium utasítására beült ugyan a nagy, médiumi fotelba, nem mert ellenkezni házigazdáival, de nem rángatózott, kimondta ugyancsak eretnek gondolatait, és nem volt hajlandó megtérni semmiféle körvezetői unszolásra. […]

A spiritizmus kétféle médiumot tartott számon. Az egyik az „intuitív médium”, aki mindent kimondott, amit a túlvilágról sugalltak neki, de tudta, mit beszél. A másik a „gépies médium”, aki nagy rángással mély transzba esett, és semmire nem emlékezett, amit a „szellemtestvérek” közöltek általa. E médiumok között volt, aki csak írt, papír fölé tartott, remegő kézzel, nagy betűkkel, amelyek állítólag hasonlítottak az elhalt írásához. Ez is lehetett tudatos vagy gépies. A médiumnak semmi hatalma nem volt saját keze fölött. […]

A „médiumok” közül először anyámnál indult meg egy furcsa folyamat, amelyet én a feléje irányuló várakozásnak és saját ideges reakciójának tulajdonítok. Először nevetőroham vett erőt rajta hosszan, megállíthatatlanul. Persze lehunyt szemmel. A másik ülésen sírni, zokogni kezdett. Mikor Nagy Dezsőnek elmondták, mi történt, borús fensőbbséggel bólintott. „Kipróbálják a hangszert, mit tudnak kifejezni általa. Hangolják, mint egy zongorát. […]

Médiumok által „magas szellemek” manifesztáltak. Utána „szenvedő szellemek” foglalták el „az eszköz” testét. Anyámék rávetették magukat a spiritiszta irodalomra. Doktor Grünhut Adolf, báró Vay Adelma könyveire. Báró Vay Adelma Szellem, Erő, Anyag című műve egy igen bonyolult, geometriai ábrákban illusztrált teremtési elméletről szólt. A hívők közül valószínűleg senki sem értette, de áhítatosan tisztelték, emlegették. Később, kritikai korszakunkban apám egy csomó ellentmondást fedezett fel benne. Híres volt spiritiszta körökben „Eszter médium könyve”: A névtelen szellem írásai.” […]

Ilyenféleképpen ír Szepes Mária ezekről az időkről. És emberekről. Vajon miért? Talán mert ez a visszaemlékezés a megboldogult kommunizmus idején íródott? Dehát ez a könyve 1998-ban jelent meg először!

Mert mindez történik Budapesten a Rákóczi út 51-ben az 1920-as évek végén és a 30-as évek elején.
És minderről úgy ír Szepes, mintha ez akár csak egy éveken keresztül tartó tévelygése lett volna a szüleinek. (Édesapja 1911-ben meghalt, Balogh Béla második férje az édesanyjának.) Holott édesanyja két jó könyvet írt, a fent említett álnéven. Az egyiket Albert Péter adta ki. Akiről viszont Szepes Mária említést sem tesz.

Mintha meg akarna felelni az írással valakinek, vagy valakiknek

lévén hogy nem tagadja el ezt az időszakot, (ami csaknem egy évtizedig tartott, még az is lehet, hogy az anyja haláláig) de úgy állítja be, mintha szüleit félrevezették volna. Kimenti az anyját apját. A Hitetlen Tamást is kisbetűvel írja (hitetlen Tamás), hogy ne lehessen szerzőként aposztrofálni…

„Azután ott volt persze az Emánuel szellem, Nagy Dezső bibliája.

Lehet, hogy ezért lett a mi egyik vezető szellemünk „Manuella”. A másik: „hitetlen Tamás”, Krisztus legszkeptikusabb tanítványa. S e spontán névadás, gondolom, rögtön jelezte azt az alapvető tudathasadást szüléimben az egész spiritizmussal kapcsolatban. Először hinni akartak benne, mert vigasz és menekülés volt számukra mostoha, gondokkal teli sorsunkból magasabb, boldogabb szférákba. De fonalat találtak benne későbbi filozófiai tanulmányaikhoz is.
Apám, bár új hite szintén áthatotta, logikáját, kételyeit nem adta fel, noha eleinte elfogadta Vay Adelma teremtéselméletét. Mondhatom, rendkívüli élményekben volt részünk. A „nagykörrel” is kapcsolatot teremtettünk, amelynek tagjai a tősgyökeres arisztokráciát jelentették a „mozgalomban”. […]
Később, különösen Schopenhauer Parerga és Paralipomenáját olvasva, bizonyos vonatkozásokban eretnekké vált. Megkérdőjelezte például a teremtő tökéletességét, az ősbukást s azt, hogy kizárólag a szellem felelős érte, mert „szabad akarattal” választotta minden későbbi slamasztikáját.
[…]

A spiritizmusnak volt azonban még egy nagy vonzereje amellett, hogy mindenki kedvére prédikálhatott, jelen és elmúlt élete bűneiért megszólhatta a másikat: a médiumszerep, amelyhez minden elfojtott becsvágyó, kielégületlen ember, az élet mellőzött statisztája korra, nemre, tehetségre való tekintet nélkül hozzájuthatott, és kiélhette magát benne. A médiumszerep mellett ott volt egy másik is: a körvezetőé, aki párbeszédet folytatott a test nélküli lélekkel, a „szenvedővel”. Az nem tudta, hogy halott, s „meg kellett téríteni”. De a körvezető a médiumon át uralkodott a „nyáján”. Dorgálta, figyelmeztette őket, „nyesegette” hibáikat. E kettősből azután abszurd helyzetek adódtak. Magam sem hinnék benne, ha valaki elmeséli nekem, de átéltem, láttam, sokszor mulatva, hüledezve részese voltam. Először persze – gyermeklányként – megilletődtem az érdekes színjátéktól, és hinni akartam, ami lejátszódott előttem. Azután népes körünkben megalakult a „kajánok” csoportja: a lázongó fiataloké. […]
Mi is, szüleim is néhány év után alaposan kiábrándultunk a spiritizmusból. Nehéz volt utána eljutni más világképünkhöz, de sikerült. Nem öntöttük ki a fürdővízzel a gyereket is. Rájöttünk, ahhoz, hogy megismeréshez jussunk, nem transzmédiumokra, rajongó fanatizmusra, szektákra van szükségünk, hanem kábulat helyett nagyobb éberségre.”

Ezt meg nem is akarom elhinni.

A Vörös oroszlánon öt évig dolgozott. ( A könyv egy halhatatlanná tevő elixírről szól, magáról a Prima Materiá-ról, amely újabb és újabb életeken át vezet végig egy reinkarnációs fejlődéstörténeten, 1535-től négyszáz éven át. A csodaszer a kiválasztottakat nemcsak halhatatlanná teszi, de képesekké arra is, hogy előző életeikre és cselekvéseikre visszaemlékezzenek. A könyv 1946-ban jelent meg, s rögtön be is tiltották.) Eképpen ír a mű megszületéséről: „Amint hozzákezdtem Tihanyban A Vörös Oroszlán című „novellámhoz”, egyszerre érezni kezdtem, ezt nem lehet abbahagyni. Hatalmas láng lobbant fel bennem – nevezzük inspirációnak –, tűzhullám emelt a hátára, a téma egyre szélesedett. S noha tisztában voltam vele, mit kell írnom, a forrásokat is én szereztem hozzá, megdöbbentő mondatok csúsztak ki a kezem alól. Másodpercekkel előtte még nem tudtam, mit fogok leírni. Sohasem mertem volna nekivágni ekkora regénynek. Hogy szokatlan erők kényszerítettek rá és ömlöttek át rajtam a papírra, azt a könyv különös sorsa bizonyítja. Senki sem tudta, mit írok. Öt évig dolgoztam rajta Nagyszerű menekülés volt a szörnyű, fenyegető események elől. Azt, hogy mindig írok, kamaszkorom óta megszokta a család. Nem kérdezősködtek. Viktor azt mondta egyszer, csak úgy általában: »Ha írsz valamit, ne törődj semmivel, senkivel, ki mit szól hozzá. Rugaszkodj el minden gátló szemponttól. Rugaszkodj el, és repülj! Jó írás csak így születhet«.
Igaza volt.– Néha magam is megijedtem attól, amit leírtam, pontosabban: ami kigördült a tollam alól. Meg kellett tennem.”

Médium volt.
Vagy nem hitte el, vagy nem akarta elhinni, vagy mítoszteremtés volt. Bármelyik is, azt mondom: ügyes.