Példák, és fantázia
Figyelem! Miután még nem definiáltuk, hogy mi a kettős én, a másod-én, ezért hozok példákat ennek szemléltetésére. Először felvonultatunk különféle megjelenési formátumot. Az átélésnek megélésnek legkülönbözőbb formáit, és az esetleges erről alkotott különféle véleményeket. Ezek példák, megtörtént esetekről, ill. fiktív írói képzelet szüleményei is, a kettős én elképzelhetőségére. Kérem, hogy így értelmezzük …
Eszter médium így nevezi: szellemem
Médiumi élmények
„A háború utolsó évében a férjem részére szabadságot kérvényeztem. A kérvényt beadtam, de semmiféle értesítést nem kaptam az elintézést illetőleg. A férjemtől sem kaptam semmiféle híradást. Éppen húsvét előtt kellett volna a szabadságnak kezdődnie. Többféle anyagi okok folytán rendkívül fontos volt számomra, hogy megkapja a szabadságot, és legalább az ünnepekre itthon legyen. De semmi hír, semmi válasz. Nagypénteken este már töprengve vártam, hátha valami álomlátás által sikerülne valamit megtudnom. Buzgó imádkozásba merültem, s kértem a jó Istent, adná látnom, mi a valóság. Imádkozás közben egyszerre érzem, hogy kiválik belőlem a lelki alakom, s nekivág a sötét éjszakának. Megáll egy úton, s a szemeimből két sugárkéve nyúlik ki egy pillanat alatt hihetetlen távolságra – mint a reflektorok fénykévéje – és keresgélni kezd egy bizonyos vonzást. Ez a keresgélés egy-két pillanatnál nem tart tovább, s máris megtalálja, amit keresett, s a lelkem a gondolat sebességével ott terem egy haladó vonat harmadosztályú kocsijában. A sok katona között megpillantom a férjem lehorgasztott fejének tarkóját, amint ülve alszik, a menetiránynak háttal. Megnyugodva húzódik vissza testembe a lelkem; 105 most már bizonyos voltam felőle, hogy az ünnepekre itthon lesz a férjem. Mégsem érkezett meg. Szombaton este újból megnéztem ugyanazon a módon, és éppen abban a helyzetben és állapotban láttam az uramat, mint előző este, a vonatban háttal ülve az iránynak. Kételkedni kezdtem a szellemem látásában, bár még nem csalódtam meg benne, mégis lehetetlennek tartottam ezúttal, hiszen már itthon kellene lennie. Húsvét vasárnapján délután 6 órakor érkezett meg a férjem. Elmondta azután, hogy az egész úton háttal ült a menetiránynak, nem mert felkelni helyéről, különben elfoglalták volna azt mások a zsúfolt vonatban. Nagypénteken csakugyan már a vonatban ült, de nagyon lassan haladt a vonat előre, azért kellett olyan hosszú idő, míg Olaszországból Budapestre ért.”
Tolnai György –
A „William Wilson”-ban a „doppelgänger”, vagy másodén tüneménye. William Wilson, régi, előkelő család sarjadéka, egy vidéki angol internátusban nevelkedik. Hamar kitűnik társai közül. Uralkodni vágyó, heves természet. Mindenki meghódol neki, csak egy fiú nem, és ennek csodálatosképpen szintén William Wilson a neve, holott nem is rokona. Ez mindenben vetélytársa, a tanulásban, a sportolásban, a játékban. Bosszankodik annál is inkább, mert érzi, hogy ez a másik William Wilson felette áll.
Az emberek azt hiszik, hogy ikrek, mert egy napon születtek, és egy napon léptek is be az iskolába. A másik Wilson mindenben a vetélytársa. A másik Wilson csak suttogva tud beszélni, mert valami gégebaja van, hangzik az ilyenkor racionális magyarázat. Külsőleg mindjobban hasonlítanak. A második öltözködésében, modorában, beszédében annyira utánozza az elsőt, hogy ez kétségbeesik miatta. A másik Wilson szelíd, okos tanácsokat ad az elsőnek, ez annál jobban haragszik rá. Egy éjjel belopózik a hálószobájába, az alvó arcán a hasonlóság annyira megdöbbenti, hogy ijedten elmenekül az iskolából. Az Etna kollégiumba megy és kicsapongó életet folytat. Elfelejti a gyermekkori élményt, amikor egy éjszaka féktelen dorbézolás közepette látogatót jelentenek. Ittasan támolyog ki a vesztibülbe, de amint a látogató fülébe suttogja: „William Wilson vagyok” azonnal kijózanodik. Az idegen azonban már eltűnt. Nem sokat törődik vele, de megtudja, hogy épp azon a napon, amelyen ő eltávozott a vidéki internátusból, a másik William Wilson is elutazott onnan.
Átmegy az oxfordi egyetemre és folytatja orgiáit. Pénze elfogy, kártyázik, majd hamisan kártyázik. Kiveti hálóját egy újonnan érkezett diákra, akinek családja akkoriban kapta meg a nemességet, és aki rendkívül gazdag ifjú hírében áll. Eleinte hagyja nyerni, aztán kifosztja. A kínos hangulatban feltárul a szárnyas ajtó, a gyertyák kialusznak, valaki belép, és az a jellegzetes, suttogó hang leleplezi a csalót. A második William Wilson tette ezt, hogy megmentse a további zülléstől az elsőt. Ez városról-városra menekül előle, de az mindig felbukkan, mellette áll, óvni, védeni akarja. Egy római álarcos bálon találkoznak. Ő egy fiatalasszonyt akar meghódítani, a másik a vállára teszi a kezét. Felismeri suttogó hangjáról. Belöki a szomszéd szobába, kényszeríti, hogy vívjanak meg. A másik itt is szereti, sajnálja, de ő leszúrja, és ezzel saját jobb énjét ölte meg. Elfogják és vége az életének.
Amint látjuk, ebben a novellában tehát nem pusztán a doppelgänger tüneménye áll előttünk, hanem ennél több. A második Wilson az elsőnek nem csupán kilépő asztrális teste, hanem mintegy védőszelleme, lelkének nemesebb része. Talán egy olyan szellemi materializáció, amit csak ő lát, és más nem.
Poe-ban ezzel az okkultista adottsággal, e misztikus lelki készséggel páratlan ész és boncoló, analizáló elme társult. Hogy az okkult hatást fokozza, az elbeszélő mindig racionális magyarázatokat keres, amelyek az olvasó egyre jobban érzi nem kielégítőek.
Van olyan novellája, amelyben gyilkosságról, földi rejtélyről és annak rendkívül éleselméjű okoskodással történő megoldásáról van szó. Mutatja ez is, hogy a racionális ész, és az irracionális megérzés nem zárja ki egymást, sőt fokozhatja és táplálhatja egyik a másikat. A hitnek és a tudásnak egymást kell erősítenie. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy a detektívregényt éppen Poe Edgarnak az utóbbi fajta írásai alapján teremtette meg az a Conan Doyle, aki hasonlóképpen éleselméjű következtető, és amellett okkultista és spiritiszta tudott lenni
Morbid és megmagyarázhatatlan jelenség
A doppelgängert olyannyira morbid és megmagyarázhatatlan jelenségnek tartották, hogy démoni jelenségnek titulálták – úgy gondolták, a „ démoni ikertestvér” a gazdatest negatív kivetülése, és lényének sötét oldala teremti és irányítja azt.
Nagy Katalin az 1790- es években szembetalálkozott saját „magával” , ezt több szemtanú is alátámasztotta. Egy éjszaka szokásos módon az ágyában aludt, amikor szolgái legnagyobb megdöbbenésükre a trónteremben látták az éjszaka közepén. A szolgálók pontosan tudták, hogy Katalin az ágyában alszik, egyikük a hálószobába sietve felkeltette cárnőt, és elmesélte neki a furcsa jelenséget. Mindannyian a trónterembe siettek, hogy a rejtély végére járjanak.
Amikor mindnyájan beléptek a trónterembe, a szolgálók és maga a cárnő is látta a doppelgängert, aki nyugodtan ült a trónon.
Katalin parancsot adott az őröknek, hogy fogják el a kísérteties hasonmást, ám mire azok közbeléphettek volna, a jelenség eltűnt. A doppelgänger rossz ómennek bizonyult, ugyanis az uralkodó nem sokkal később meghalt.
A cárnő legendája óta számos hétköznapi esetet jegyeztek fel.
Az ehhez hasonló „ hétköznapi” esetekből néhány : az este kétszer hazaérkező családfő, a fiatal lány, aki látta saját képmását a kasszánál fizetni maga előtt, vagy a konyhában kávét szürcsölő nagypapa látványa, aki a valóságban éppen a hálószobában alszik.
András bácsi (az egyik) másodénem
A tanítvány élményei (kézirat, dátum nélkül) – Közreadó Böhm Mihály (Eszter médium férje)
„Hogy a másodéneknek a testtel való összefüggését érthetővé tegyem, elmondok egy esetet, amelyből könnyen érthetővé válik mi a valóságban a másodén. Ebben az esetben is az én András bácsi másodénem volt a főszereplő.
Történetesen ez alkalommal is korán lefeküdtem. A feleségem szokásához hiven ismét íráshoz készült. Ugyanis hetenként kétszer felvilágosító és tanácsadó órát szokott tartani olyan szellemek részére, akik erre rászorultak (Miután ezzel szellemvezető nélkül nem ajánlatos foglalkozni, ennek bővebb ismertetését kihagyom).
Szóval lefeküdtem és hamarosan el is aludtam. Természetes ahogy mindenkinek szabaddá lesz a lelke az alvás ideje alatt, az én énem is kiszabadult testi börtönéből és mint szabad szellem jelentkezett az íráshoz. Úgy látszik aznap nem volt fontosabb elintézni való, tehát megengedték neki, hogy írjon. Amint a feleségem másnap elmesélte, már jó sokat összeírkált, amikor egyszer csak azt írja le „várj egy percet. megigazítom a testet, mert rosszul fekszik”. Ezzel félbeszakadt az írás és a feleségem megfigyelte, amint az alvó test nagy szuszogással megfordult és rendesebben elhelyezkedett. Amikor ezzel készen volt, mintha mi sem történt volna, folytatta az irást.-
Ezzel a kis történettel bepillantást nyertünk a titkok világába és megértettük, hogy az a valaki, akit akár léleknek, akár szellemnek nevezünk, az álom ideje alatt átveszi a test felett az uralmat és a testi „én”-től függetlenül éli a maga életét. Ez a másodén mindenkinél más és más alakban bontako¬zik ki, aszerint ki milyen szerepet töltött be a földi életben, mert nemcsak egyszer jövünk a földre, hanem többször is. –
Tehát nincs olyan ember, akinek másodénje ne volna. És ha tegyük fel valamelyik életünkben olyat cselekedtünk, mellyel az isteni törvény ellen vétettünk, akkor ez az énünk mindaddig megmarad és reánk befolyást gyakorol, ameddig a tévedésünket ki nem egyenlítettük.”
Doppelgänger: Grünhut 2 XI. LIEBING H.
„A külföld spiritistái részéről beérkezett levelek közt különösen érdekesek voltak egy Liebing H. nevü berlini gépészmérnök levelei, melyeket mindig nagy élvezettel olvastam. Kiválóan művelt, a természettudományok minden ágában járatos ember volt ez a testvérünk, aki dacára nagy elfoglaltságának — egy állami nagy gépgyár élén működött, mint igazgató — nagy szorgalommal kutatta a gyakorlati spiritizmus tüneményeit. A híres elektrikussal, aki az Angliát Amerikával összekötő első kábelt rakta a tenger fenekére, az angol Royal Society tagjával, Varley C. F.-el barátságos viszonyban lévén, gyakran utazott Londonba, ahol barátja révén a legelőkelőbb angol tudósokkal, mint Alfréd Russel Walace, Crookes stb.-vel került öszszeköttetésbe, kik a spiritisztikai jelenségeket tudományos módszer szerint tanulmányozták. Liebing sokat látott és tapasztalt e téren, s terjedelmes és alapos leírásaiból én is sokat tanultam. Résztvett a William Crookes-féle oly nagy szenzációjú Kati King-féle szellem fényképek létrehozatalánál is. A Schöfft Béla műtermében 1871-ben létrejött szellemfényképek majdnem mindegyikéből megrendelt egy-egy példányt, és különösen bámulatba ejtették őt a világtalan Franciska látómédium, valamint a Dréher kis leánynak képe, amelyen kiskorukban elhalt 5 testvérkéjének szellemalakjai láthatók; továbbá a Fischer Hannit megszálló szellemnek, meg Reimersnének a képe, amelyen a száguldó lovak fluidjai befödik az ölében levő csecsemő arcát és testének egy részét. Sok érdekes tapasztalatot írt le saját kísérleteiről a szellemfényképezés terén. Adelma ténykedéséről szinte rajongással emlékezett meg, és áhítozott az alkalomra, hogy személyesen megismerkedhessék vele. Liebing tanulmányúton gyakran megfordult Amerikában is megszerzendő a gépészeti javításokat, vagy új találmányokat; többek között 1873. évi szeptember végén szintén odaindult. Október közepén Bostonba érkezve felkereste Mumler fényképészt, régi ismerősét, akinél felvételt készíttetett. Mennyire megdöbbent azonban, midőn a képen legidősebb, 19 éves fiának nyilván felismerhető éterikus szellemképe jelent meg az ő háta mögött, átkarolván őt két karjával és mellén egy virágos horgonyt (vasmacskát) tartva két kezének ujjai közt. Liebing azt hitte, hogy egy még előtte ismeretlen tüneménnyel áll szemben és hogy a fia otthon Berlinből — esetleg álmában — asztráltestét vagy kettős-énjét (Doppelganger) bocsátotta ki magából. Az otthon hagyott duzzadó egészségű, s erőteljes fiú esetleges halálára nem is gondolt. Másnap egy hírneves bostoni úgynevezett tesztmédiumot (ejtsd teszt, annyi, mint meggyőző bizonyítékot szolgáltató médium) keresett fel, ahol fia a médium transzállapotában újból megjelenvén, így szólt: „igenis édes atyám, én már átköltöztem a szellemvilágba”, s körülményesen leírta, hogy jóbarátjának fegyvere elsült, és őt halálosan megsebezte. Megkérte, hogy ne vonják felelősségre az úgyis megtört barátot, aki teljesen ártatlan e balesetben; „ennek így kellett lennie” mondá. Néhány nap múlva csakugyan megjött családja levele Bostonba, amelyben körülményesen le volt írva minden mozzanata ama végzetes kimenetelű vadászatnak, teljesen egybevágóan a médiumi úton nyert szellemi nyilatkozattal. „Míg én mit sem sejtve az Óceánon úsztam, otthon az én kedves fiam egy szerencsétlen vadászaton elvérzett” írja Liebing. Ehhez nem kell kommentár. Csak azt akarom még megjegyezni, hogy midőn Liebing 1877. februárjában elküldte az eredeti szellemfényképet, azon, bár éterikus leheletszerűségben még tisztán kivehetők voltak a szellem arcvonásai — hiszen az atyja is nyomban felismerte — és közülünk is többen látták. Idővel azonban lassanlassan elhalványodott a szellemalak és midőn most mintegy 10 év múlva elővettem a fényképet, megdöbbenve látom, hogy az egész fej és törzs teljesen elenyészett. Azonban mégsem akartam megfosztani t. olvasóimat e fénykép (XI. kép) bemutatásától, mert a virágos vasmacska, mely az örömteljes viszontlátás reményét szimbolizálja, és az azt tartó kezek, kapcsolatban a lejátszódott eseménnyel, eléggé illusztrálják a túlvilág létezésének elvitázhatatlan igazságát.”
Madách Aladár (Az Égi Világosságban is rendszeresen publikáló író, úságíró)
„A távhatás számtalan bebizonyított jelenségét a legtöbbször főleg a haldoklók, vagy az életveszélyben lévők szokták előidézni. A varázsló (magus) állítólag öntudatosan is irányíthatja az átsugallásnak ezt a nemét. Sőt állítólag vannak olyanok is, kik annyira kifejleszthetik ezen képességüket, hogy lebtestüket kivetítik (exteriorizálják) földi testükből, mely kivetítést a gyakorlat révén nagy tökélyre viszik. Mivel pedig ez a lebtest az, a mely majd a halál után is mintegy létezési eszközét (vehiculum) képezi, következőleg az ilyen varázslónak öntudatosan kivetített lebteste is egészen úgy viselkedhetik, mint egy meghalt embernek a szelleme. Ez az ő szellemmása, vagy lebmása (Doppelgänger, simulacrum). Ezt a szellemmást, éppen úgy mint a szellemek, meganyagiasítják (materializálják), meganyagiasulnak (materializálódnak), sőt annak mindenféle alakot is adhatnak. Ez utóbbi körülmény a szellemekről már kísérletileg is be van bizonyítva. Számtalan esetben ugyanis a szellemek nemcsak a saját alakjukat, de gyermekkori, vagy valamely szerencsétlenség következtében megsértett, megcsonkított alakjukat, sőt állatok, növények és élettelen tárgyak alakjait is megtestesíthetik a körüléseken. Lehetséges az is, hogy vagy a szellemek behatása folytán, vagy a bűvölő ereje, sőt az egyszerű magábamélyedés, vagy rejtett (occult) gyakorlat által az emberi egyén oda fejlődik, már itt a földi életben is, hogy szemlélete (intuitio) valódi túlsó szemléletté magasztosul, a midőn még a legmélyebb igazságokat is mintegy közvetlenül képes fölfogni és megérteni. Gyakran voltak ilyen állapotban a régi próféták, a szentek.”
Madách Aladár művei II
Robert Louis Stevenson
Dr. Jekyll és Mr. Hyde furcsa esete , amelyet Robert Louis Stevenson írt, az emberi lélek borzalmait ötvözi a hírnév viktoriánus fontosságával szembeni undorral. Stevenson belemélyed az emberiség legsötétebb mélységeibe, és úgy tűnik, felfedezi, amit Sigmund Freud még 15 évig nem publikálna: az azonosító, vagy az emberi természet ösztönös oldalának elnyomását a szuper-én, vagy részünk által ragaszkodik ahhoz a kulturális eszményhez és szabályhoz, amellyel együtt nevelkedtünk. Stevenson felesége megjegyezte a novella első tervezetének olvasásakor, hogy az allegóriaként olvasható, és valóban tükrözi a „kettős én” viktoriánus küzdelmét. Az angliai viktoriánus társadalmat annyira elragadta az erkölcs és az erény, hogy sok „szórakoztatónak” vagy „kellemesnek” tartott dolgot bűnnek neveztek. A zongoralábakat „végtagoknak” nevezték, mert a „láb” szót bűnösnek gondolták. Stevenson feltárja az emberi természet e kettősségét, az erényt a hírnév érdekében, szemben a szabadság szükségességével, hogy ne őrüljön meg – vagy ami még rosszabb, unatkozik.
