Szellemfényképezés

IX. FEJEZET.
SZELLEMFÉNYKÉPEZÉS

Részlet a Médiumi élmények c. könyvből (Eszter médium)

Alighogy egy kicsit megvetettük a lábunkat a szellemvilágból kapott igazságokon, hitünket, meggyőződéseinket mohó vággyal igyekeztünk szaporítani. Különösen én szinte beteges ösztönzést éreztem, hogy minden titokzatosnak látszó dologra világosságot nyerhessek. Így rengeteg meggyőződést adott részünkre az Isten kegyelme; mintegy bőségszaruból hullatta reánk azokat a meggyőződéseket, amelyek nemcsak a mi részünkre, hanem mindenki részére bizonyságot jelenthetnek.
1913 márciusában azzal a kérelemmel járultam a Névtelen szellem elé, engedné meg, hogy kísérletképpen szellem fotográfiát csináltathassak, ő nem nagy örömmel egyezett bele, mert – úgymond – kevés az életerőm ahhoz, hogy belőle elvonhassanak; de nagy kérelmemre mégis beleegyezett. Előzetesen megbeszéltünk mindent a szellemekkel, csak a fényképész nem tudott semmiről; csupán annyit mondtunk meg neki, hogy tudományos kísérletezés céljából a legérzékenyebb lemezt szerezze be részünkre, mivel a testből kisugárzó magnetizmust akarjuk megrögzíteni a képen. A fényképész nem sokat bízott a dologban és azt mondotta: „Amit az én szemem nem vesz észre a lencsén keresztül, azért nem vállalok felelősséget, hogy a lemezen rajta lesz.” „Nem baj”, – feleltük, – „ez úgyis csak kísérlet lesz.”

A szellemekkel való megbeszélés szerint az ő kialakulásukhoz két teljes perc kell; vagyis az én leülésemtől kezdve, két perc eltelte után, már ők készen vannak. Szerettem volna a magam ízlésének megfelelő rendes fényképet csináltatni úgy, hogy valahol az én alakom körül szellemek legyenek láthatók a képen. Azonban nem így történt. Alighogy a jelzés szerint elfoglalom a széket, pár másodperc múlva a transz jelei mutatkoznak s én, mire a felvétel megtörtént, már nem tudtam magamról.
A fényképész megijedt, azt hitte, rosszul lettem s nem akarta a felvételt megcsinálni. Csak nagy rábeszélésnek engedve csinált két felvételt rólam; egyet napfénynél s egyet villanyfénynél…
Az előhívásnál nagy megütközéssel vette tudomásul, hogy a napfénynél történt felvétel lemezén bizonytalan emberformák ködszerű alakjai, a villanynál felvett lemezen pedig feloszló felhők csoportja vált láthatóvá. Rögtön magyarázatot kért tőlünk, hogy mi ez, hogyan csináltuk ezt, mikor Ő semmit sem látott. Nagyon kíváncsi lett egyszerre, de mi nagyon tartózkodón viselkedtünk vele szemben.
Az eredmény után ismét megbeszéltük a szellemekkel s miután a vezetőnk azt ajánlotta, hogy többen legyenek jelen a kör tagjai közül, a felvételhez vagy nyolcan megjelentek. Oldalt álltak, úgy hogy a képre az ő alakjuk ne kerüljön rá. Ekkor már mi szereztük be a lemezeket, és olyanok segédkezésével történt a felvétel, akik értettek a fényképezés minden eljárásához.
A fényképész a képet azonnal előhívta, mikor is a sötétkamrában valamennyien jelen voltunk. Az eredmény meglepő volt. Az én testi alakom körül (akkor is mély transzban voltam), sűrű fluidfelhők között három szellemarc látható (1ásd 1. kép), jobbom felől kettő, bal felől egy; az egyik jobboldali mozgott és beszélt, azért nem sikerült az arc élethű képe, hanem kissé eltorzult; de a másik két arc hibátlan. A baloldalon látható szakállas, bajuszos férfiarc teljesen azonos annak a magas, elegáns férfinak az arcával, akivel a spiritizmus megismerése előtt álmaimban oly különös vonatkozású – és ebben az életben teljesen ismeretlen – élményeket éltem végig. Csak az a különbség, hogy álmaimban sokkal fiatalabbnak láttam, simára borotválva,- bajusz és szakáll nélkül. Ez a szellem azt állítja, hogy ő az én férjem volt. Londonban éltünk. Előkelő állást töltött be, előkelő nevet is viselt. 1880-ban halt meg. A kutatás vágya nagyon csábit még ma is, de a távolság és az anyagi körülmények nem engedik meg, hogy megbizonyosodást szerezhessek, bár igen sok nyomravezető adat állna rendelkezésemre. A másik két szellemalakot sem ismertem ebben az élelemben, de az én részemre meggyőződést jelentenek mégis, mert mindkettőt láttam már álmaimban és látomásaimban.