ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN

Talán nem véletlen, hogy (egyéb elfoglaltságaim miatt) az elmaradt heti Allan Kardec könyvidézet most egyben érkezik hozzánk az ehetivel. Tanulságos, és roppant aktuális. Különösen eme részek akár többszöri olvasást is megérdemelnek: – A tökéletesség értelmezése. – A jóravaló ember. – A jó spiritista.

XVII. FEJEZET

LEGYETEK TÖKÉLETESEK

A tökéletesség értelmezése. – A jóravaló ember. – A jó spiritista. – A magvetés parabolája. – Szellemnyilatkozatok: A kötelesség. – Az erény. – A feljebbvalók és az alárendeltek, – Az ember a világban. – A test és szellem gondozása.

A tökéletesség értelmezése

Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik? És ha csak a ti atyátok fiát köszöntitek, mit cselekedtek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cselekednek-e? Legyetek azért ti tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes. (Máté V., 44. 46. 47. 48.)

Mivel Isten tökéletessége mindenben végtelen, ez a szabály: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes” betű szerint véve azt a lehetőséget tételezi föl, hogy az ember számára az abszolút tökéletesség elérhető. Ha a teremtménynek meg volna adva a lehetőség, hogy olyan tökéletes lehessen, mint a Teremtő, akkor egyenlővé lenne vele, ami kizárt dolog. Az emberek, akikhez Jézus e szavakat intézte, nem értették meg, hogy ő csak arra szorítkozott, hogy nekik mintát mutasson, azt mondván, hogy ennek elérésére kell törekedniük.

E szavak alatt tehát csak relatív tökéletességet kell érteni, olyat, amilyet az ember fölfoghat, s amely őt legközelebb hozza az Istenéhez. Miben áll ez a tökéletesség? Jézus megmondja: „Szeressük ellenségeinket, jót tegyünk azokkal, akik minket gyűlölnek, imádkozzunk azokért, akik minket üldöznek”. Ezzel kimutatja, hogy a tökéletesség szelleme a szeretet a legszélesebb értelmezésben, mert magában foglalja az összes többi erények gyakorlását.

Valóban, ha megfigyeljük az összes bűnök hatását egészen a közönséges hibákig, azt tapasztaljuk, hogy egyetlenegy sincs közöttük, amely ne állana többé vagy kevésbé ellentétben a szeretet érzésével, mivel valamennyinek gyökere az önzésben és gőgben van, amely pedig a szeretet ellentéte, mert mindkettő a megromlott személyiséget juttatja érvényre, vagy legalább meggyöngíti a valódi szeretet elemeit: a jóakaratot, türelmességet, önmegtagadást és alázatosságot. A felebaráti szeretet, amely egészen az ellenség iránt való szeretetig fejlődött, nem lévén képes vegyülni semmiféle szeretetellenes hibával: ennél fogva mindig bizonyos erkölcsi fensőbbség jele, és ezért nyilvánvaló, hogy a tökéletesség fokozata arányban áll a szeretet terjedelmével. Ezért Jézus, miután felsorolta tanítványainak azokat a szabályokat, amelyekben a szeretet a legmagasztosabban jut érvényre, így szólt: „Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”.

A jóravaló ember

Az igazán jóravaló ember az igazság és szeretet törvényét gyakorolja a legnagyobb mértékben. Megvizsgálja lelkiismeretét, vajon nem sértette meg ama törvényt, nem tette rosszat, megtette e mindazt a jót, ami módjában lett volna, nem hanyagolt e el valamely alkalmat, amelyben hasznossá tehette volna magát, nincs e valakinek panasza ellene, s végül, vajon megtette e mindazt másokkal szemben, amit ő akarna, hogy mások vele szemben tegyenek?

Bízik Isten jóságában, igazságosságában és bölcsességében, tudván azt, hogy az ő hozzájárulása nélkül semmi sem történik, miért is mindenben az ő akarata alá rendeli magát.

Hisz a jövőben, azért a szellemi javakat az időleges javak fölé helyezi.

Tudja, hogy az élet minden baja, fájdalma és csalódása megpróbáltatás, vagy jóvátétel, azért zúgolódás nélkül fogadja azokat.

A szeretet érzésétől áthatott ember a jót magáért a jóért, tehát a viszonzásra való számítás nélkül gyakorolja, a rosszért jóval fizet, a gyengét az erőssel szemben védelmezi, és önérdekét mindig feláldozza az igazságosságnak. Elégtételét magukban a jótettekben találja, a másokért végzett szolgálatokban, az emberekben, akiket boldogokká tett, a könnyekben, amelyeket felszárított, a vigaszban, mit a szomorkodóknak nyújtott.

Érzelmeinek első rezdülése másokat illet, a mások érdeke neki előbbvaló a saját érdekeinél, míg az önző minden nemes cselekedetnek előbb a hasznát vagy kárát mérlegeli.

Az emberekkel szemben jóakaratú, őket felekezeti vagy nemzetiségi szempontból nem értékeli, mert mindenkiben testvért lát. Mások őszinte meggyőződését tiszteletben tartja, s nem üldözi a másgondolkodásúakat.

Minden körülmények közt a szeretet vezérli, mert azt tartja, hogy aki rosszindulatú szavakkal ártalmára van másnak, aki gőgjével és lenézésével megbántja más érzékenységét, aki nem riad vissza a gondolattól, hogy fájdalmat vagy ellenszenvet keltsen habár a legenyhébb formában is, amit különben kikerülhetne, abból hiányzik a felebaráti szeretet kötelező érzése, s nem érdemli az Úr kegyelmét.

Nem táplál gyűlöletet, haragtartást vagy bosszúvágyat, s Jézus példájára megbocsátja és elfeledi a sérelmeket és csak a jó tettekre emlékszik, mert tisztában van vele, hogy neki is úgy bocsátanak meg, mint ahogy ő bocsát meg másoknak.

Türelmes más gyengéivel szemben, mert tudja, hogy neki is szüksége van elnézésre, s eszébe jutnak Jézus következő szavai: „Aki közületek bűn nélkül való, az vesse rá az első követ”.

Mások hibáinak felfedezésében nem leli kedvét, s nem tartja azokat nyilván. És ha ezt nem kerülheti is el, mindig kikeresi a jó oldalát, amely csökkentheti a rosszat.

Tanulmányozza a saját tökéletlenségeit, s szüntelenül fáradozik legyőzésükön. Minden igyekezete arra irányul, hogy holnap azt mondhassa magáról, hogy valamicskével jobb lett, mint tegnap volt.

Mások rovására sem tehetségét, sem szellemét érvényesíteni nem törekszik, ellenkezőleg minden alkalmat megragad, hogy mások előnyét kiemelje.

Sem gazdagsága, sem személyes előnyei nem teszik hiúvá, mert tudja, hogy amit kapott, bármikor visszavonhatják tőle.

Használja, de nem él vissza azokkal a javakkal, amelyek osztályrészül jutottak neki, mert tudja, hogy mindazok csak letétben vannak nála, amiről számot kell adnia, és a legnagyobb hátrányára akkor cselekszik, ha azokat saját kedvteléseinek kielégítésére fordítja.

Ha a társadalmi rend úgy hozta magával, hogy emberek függnek tőle, jósággal és jóakarattal bánik velük, mert Isten előtt egyenlők. Tekintélyét erkölcsi színvonaluk emelésére, nem pedig arra fordítja, hogy őket gőgjével elnyomja, s kerülni igyekszik mindent, ami alárendeltjeinek helyzetét nyomasztóbbá tehetné.

Az alárendelt pedig a maga részéről megérti helyzetének következményeit, s azoknak lelkiismeretes betöltésére törekszik.

Végül a jóravaló ember tiszteletben tartja felebarátainak mindazokat a jogait, amelyeket a természet törvényei juttattak azoknak, mint ahogy ő maga is megkívánná, hogy az ő jogait tiszteletben tartsák. S ezzel még nem soroltuk fel mindazokat a tulajdonságokat, amelyek a jóravaló embert jellemzik. De aki ezeknek elsajátítására törekszik, az rálépett arra az útra, amelyen a többieket is mind megszerezheti.

A jó spiritista

A jól fölfogott, de mindenekfölött jól átérzett spiritizmus erőteljesen vezet a fenti eredmények elérésére, amelyek egyformán jellemzik a jó spiritistát, mint a jó keresztényt, ugyanaz lévén az egyik, mint a másik. A spiritizmus nem teremt új erkölcstant, csak megkönnyíti Krisztus erkölcstanának a megértését és érvényesítését, szilárd és felvilágosult hitet adva annak, aki kételkedik, vagy ingadozik.

Sokan vannak azonban, akik hisznek ugyan a szellemnyilatkozatok valóságában, de sem azok morális horderejét, sem a belőlük folyó következményeket fel nem fogják, vagy ha felfogják is, önmagukra egyáltalán nem alkalmazzák. Kit okoljunk ezért? Talán a tan hibája ez? Nem, mert ebben sem allegóriák, sem szóképek nincsenek, amelyeket tévesen lehetne értelmezni; lényege éppen a világosság, s ebben rejlik ereje, mert egyenesen az értelemhez szól. Nincs benne semmi titokzatosság és a tan beavatottai semmi olyan titoknak nincsenek birtokában, ami a köznép elől el volna rejtve.

Talán rendkívüli intelligencia kell a felfogásához? Nem, mert hiszen látunk elismert tehetségeket, akik nem fogják fel, míg ellenben egyszerű értelmi képességű emberek, sőt alig felserdült ifjak csodálatraméltó világossággal értik meg a legfinomabb árnyalatait is. Onnan van ez, hogy e tudománynak bizonyos fokig anyagi része nem igényel egyebet, mint szemeinkkel való megfigyelést, míg a benső lényegbeli rész bizonyos mértékű szenzibilitást, mondhatnók erkö1csi érettséget kíván, ami független a kortól és a tanultság fokától, mert ez bizonyos értelemben véve velejár az inkarnált szellem fejlettségével.

Némelyeknél még nagyon erősek az anyagi kötelékek ahhoz, hogysem elengednék távozni a szellemet a földi dolgoktól. Az a köd, amely körülveszi, megfosztja őket a végtelen látásától. Ezért nem szakítanak könnyedén ízlésükkel és szokásaikkal, nem értvén meg, hogy valami más dolog jobb lehessen, mint amivel bírnak. A szellemekben való hit számukra egyszerű tény, ami nagyon kevéssé, vagy egyáltalán nem változtatja meg ösztönszerű hajlamaikat. Nem látnak benne a világosságnak egy sugaránál egyebet, ami nem elég ahhoz, hogy vezesse őket, s hathatós vágyakozást adjon nekik, amely legyőzhetné hajlamaikat. Jobban ragaszkodnak a jelenségekhez, mint az erkölcsi tartalomhoz, amely banálisnak és egyhangúnak látszik előttük. Szakadatlanul új misztériumok föltárására nógatják a szellemeket anélkül, hogy megkérdeznék maguktól, vajon méltók e egyáltalán behatolni a Teremtő titkaiba. Ezek a tökéletlen spiritisták, akik közül némelyik megáll útjában, vagy eltávolodik hittestvéreitől, mert visszariad attól a kötelességtől, hogy megváltozzék, vagy pedig csak azok iránt őrzi meg rokonszenvét, akik osztoznak gyöngeségeiben, vagy előítéleteiben. Pedig e tan elfogadása az első lépés, amely könnyebbé teszi a másodikat a következő egzisztenciában.

Az, akit méltán lehet igazi és valódi spiritistának minősíteni, az erkölcsi haladás magasabb fokán áll. Szelleme, amely sokkal teljesebben uralkodik az anyag fölött, tisztább fogalmat nyújt neki a jövő tekintetében. E tan elvei oly érzéseket rezegtetnek meg benne, amelyek az előbbinél némák maradnak, vagyis a szívüket érintik, s ezért hitük megrendíthetetlen. Az egyik olyan, mint a zenész, akit bizonyos akkordok föllelkesítenek, míg a másik nem hall egyebet hangoknál. Az igazi spiritista az ő erkölcsi átalakulásáról, s abbeli igyekezetéről ismerhető fel, hogy rossz hajlamait elnyomni törekszik. Míg az egyik meg van elégedve korlátolt látókörével, addig a másik, aki egyet s mást jobban felfog, igyekszik magát kiszabadítani e korlátokból, ami mindig sikerül is neki, ha megvan hozzá az eltökélt akarata.

A magvetés parabolája

Azon a napon kimenvén Jézus abból a házból, leüle a tenger mellett. És nagy sokaság gyülekezék őhozzá, annyira, hogy ő a hajóba méne leülni, az egész sokaság pedig a parton áll vala. És sokat beszélve nekik példázatokban, mondván: ímé, kiméne a magvető vetni. És amikor ő vet vala, némely mag az útfélre esék, és eljővén a madarak, elkapdossák azt. Némely pedig a köves helyre esék, ahol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivelhogy nem vala mélyen a földben. De mikor a nap felkelt, elsüle és mivelhogy gyökere nem vala, elszáradott. Némely pedig a tövisek közé esék, és a tövisek felnövekedvén, megfojták azt. Némely pedig a jó földbe esék, és gyümölcsöt terme, némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harminc annyit. Akinek van füle a hallásra, hallja. (Máté XIII. 1-9.)

Ti halljátok meg azért a magvető példázatát: Ha valaki hallja az igét a mennyeknek országáról és nem érti, eljő a gonosz, és elkapja azt, ami annak szívébe vettetett vala. Ez az, amely az útfélre esett. Amely pedig a köves helyre esett, ez az, aki hallja az igét, és mindjárt örömmel befogadja, de nincs gyökere benne, hanem csak ideig való; mihelyt pedig nyomorgatás, vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal megbotránkozik. Amely pedig a tövisek közé esett, ez az, aki hallja az igét, de a világnak gondja és a gazdagságnak csalárdsága elfojtja az igét, és gyümölcsöt nem terem. Amely pedig a jó földbe esett, ez az, aki hallja és érti az igét; aki gyümölcsöt is terem és terem némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harminc annyit. (Máté XIII. 18-23.)

A magvetés parabolája tökéletesen állítja elénk azokat az árnyalatokat, amelyek az evangélium tanításainak felhasználási módjai között vannak. Valóban mennyien vannak, akikre nézve nem egyéb az holt betűnél, hasonlóan a sziklára hullott maghoz, amely, semmi gyümölcsöt sem terem!

Nem kevésbé találóan alkalmazható ez a spiritisták különböző kategóriáira is. Nem azoknak képmása ez, akik az anyagi tüneményekhez ragaszkodnak, s nem vonnak le belőlük semmiféle következtetést, mert nem látnak bennük a kíváncsiság kielégítésére szolgáló alkalmaknál egyebet? Éppúgy azoknak is, akik a szellemi közlekedésben csak a pompást keresik, s csak addig érdeklődnek irántuk, míg képzelődéseiket kielégítik, de mihelyt elhangzottak, éppoly hidegekké és közönyösekké lesznek, mint azelőtt. Továbbá azoknak, akik a tanácsokat nagyon jóknak találják, és csodálják azokat, de csak másokra, nem pedig önmagukra alkalmazzák? És végül azoknak, akikre nézve e tanítások olyanok, mint a jó földbe esett mag, amely gyümölcsöt terem.

SZELLEMNYILATKOZATOK

A kötelesség

A kötelesség erkölcsi lekötöttség, és pedig első sorban önmagunkkal, azután pedig másokká szemben. A kötelesség az élet törvénye, mely a legparányibb kicsiségekben éppúgy megnyilvánul, mint a legmagasztosabb tettekben. Én csak az erkölcsi kötelességről akarok szólani és nem azokról, amelyeket a különböző foglalkozások megkívánnak.

Az érzések világában a kötelesség néha nagyon nehezen teljesíthető, mert sokszor az érdek és a szív csábításaival találja szemközt magát. Győzelmeinek nincsen tanúja, s legyőzése nem jár elnyomással. Az embernek erkölcsi kötelességérzete csakis szabad akaratától függ. A lelkiismeret az iránytű, a becsületességnek az őre, mely az embert figyelmezteti és támogatja, de gyakran a szenvedély szofizmáival szemben tehetetlen marad. Az erkölcsi kötelesség hű teljesítése az embert felemeli; de hogy lehessen ezt meghatározni? Hol van kezdete és vége? Egész pontosan ott kezdődik, ahol felebarátaitok szerencséjét, békéjét támadni kezditek, és végződik annál a határnál, amelyet saját magatok érdekében áthágni nem akarnátok.

A szenvedésekre nézve Isten mindenkit egyenlően alkotott, kicsiny és nagy, tudós és tudatlan azért szenved, hogy mindenik józanul megítélhesse a fájdalmat, amit ő másoknak okozhat. A jóra vonatkozólag azonban ugyanaz a próbakő nem létezik, ez kifejezéseiben sokkal változatosabb.

A kötelesség az összes erkölcsi vizsgálódások gyakorlati öszszegezése, a lélek hősiessége, amely a küzdelem összes aggodalmaival szembeszáll. Szilárd és hajlékony. Hajlékony a különböző bonyodalmak eseteiben, de hajthatatlan a kísértésekkel szemben. Az az ember, aki betölti kötelességét, jobban szereti Istent, mint a teremtményeket, s a teremtményeket, mint önmagát; bíró és rabszolga egyidejűleg a saját ügyében.

A kötelesség az értelemnek legszebb virága, sőt ettől függ, mint a gyermek az anyjától. A kötelességet nemcsak azért kell szeretni, mert az embert az élet bajaitól megvédi, amelyek alól az ember úgysem vonhatja ki magát, de azért is, mert a lélek fejlődéséhez ez adja meg az erőt. A kötelesség az emberiségnek magasabb fejlődési fokozatain mind magasztosabb alakban tündököl és növekszik. A teremtménynek a Teremtővel szemben való erkölcsi kötelezettsége fokozódik, mert az Örökkévaló erényeivel kell tündökölnie, aki nem fogad el tökéletlen vázlatot, mert azt akarja, hogy művének szépsége ragyogjon előtte. (Lázár. Paris 1873.)

Az erény

Az erény a legfelsőbb fokon ama lényeges tulajdonok összességét képezi, amelyek a jóravaló embert eltöltik. A jóság, a szeretet, a munkásság, a mértékletesség és a szerénység: ezek az erényes ember tulajdonságai. Sajnos, e tulajdonságokat néha oly kisebb erkölcsi gyöngeségek kísérik, melyek amazokat eléktelenítik és meggyengítik. Aki erényével hivalkodik, már nem erényes, mert a főtulajdonság hiányzik nála: a szerénység, és mert a legvisszásabb bűn uralja t.i. a gőg. A maga nevét igazán megérdemlő erény nem szereti magát mutogatni, sőt rejtőzik és kerüli a tömegek bámulatát. A szentnek nevezett Páli Vince és Vianney, a derék arsi plébános erényes volt, mint sok más, akit e világ kevésbé, de Isten annál inkább ismert. Mindezek az emberek nem tudtak róla, hogy erényesek, ők csak jó sugallataikat követték, és a jót önzetlenséggel és önmegtagadással gyakorolták.

Az ilyképpen megértett, és ekképpen gyakorlandó erényre szólítlak fel benneteket, gyermekeim, ez az igazán keresztény és igazán spiritista erény szenteljen meg titeket. Azért távolítsátok el szívetekből a gőg, a hiúság s az önszeretet gondolatát, amely a legszebb tulajdonságokat is képes elékteleníteni. Ne utánozzátok azt, aki önmagát állítja föl mintaképül, s aki saját kiválóságait hirdeti hallgatói előtt. Az ily tüntető erény igen gyakran egész sereg apró ocsmányságot és gyűlöletes gyávaságot takar.

Általában az, aki önmagát magasztalja, aki a saját erényének szobrot emel, egyedül e tettével minden tényleges érdemét lerontja, amely neki tulajdonítható volna. De mit mondjak arról, aki azzal tüntet, ami tulajdonképpen nem az övé? Megengedem, hogy a végzett jótétemény az ember szívében bizonyos benső megelégedést kelt, de mihelyt ez a megelégedés kifelé törekszik, hogy dicséretet arasson, akkor már önszeretetté aljasul.

Oh, ti, akiket a spiritista tan sugaraival fölmelegített, és akik tudjátok, hogy az ember milyen messze esik a tökéletességtől, ne essetek soha ilyen félszegségbe! Az erény kegyadomány, aminőt minden őszinte spiritistának kívánok, de azt is mondom: Jobb kevesebb erény szerénységgel, mint sok erény gőggel. A gőgje miatt veszett el számos egymást követő nemzedék és alázatossággal kell, hogy egykoron megváltsa önmagát. (Madeleine Ferenc. Paris, 1863.)

A feljebbvalók és az alárendeltek

A tekintély éppen úgy, mint a vagyon: megbízás, amelyről az, akire azt ruházták, számolni fog; ne higgyétek, hogy azért jutott hozzá, hogy számára a parancsolgatás hiú gyönyöreit biztosítsa, sem nem azért, mint azt a föld hatalmasságainak nagy része hamisan hiszi, mintha az ő joga vagy tulajdona volna. Nem, isten elégszer mutatja nekik, hogy sem az egyik, sem a másik célra nem adta, mert akkor vonhatja azt meg tőlük, amikor neki tetszik. Hogyha a tekintély személyükhöz kötött kiváltság volna, elidegeníthetetlen volna. Már pedig senki sem mondhat magáénak oly dolgot, amelyet tőle beleegyezése nélkül bármikor elvehetnek. Isten a tekintélyt hivatás vagy megpróbáltatás gyanánt adja, és elvonja azt, amikor neki tetszik.

Ha tehát valaki tekintély letéteményese, bármilyen terjedelmű legyen is az, a gazdának a szolgája fölötti tekintélyétől kezdve az uralkodónak népe fölötti tekintélyéig, nem szabad félreértenie, hogy lelkek vannak rábízva és felelős lesz a jó vagy rossz irányításért, amelyet alattvalóinak adott. Azok a hibák, amelyeket ezek elkövetnek, s a vétkek, amelyekbe ez irányítás vagy rossz példaadás által belesodortattak, őreá hullnak vissza. Ellenben gondoskodása gyümölcseit, ha azok valamirevalók, ő fogja élvezni. Minden embernek megvan e földön kisebb nagyobb hivatása, s akármilyen legyen is az, a jó érdekében kapta, az ember tehát félrelép, amikor azt meghamisítja.

Ha Isten a gazdagot felelősségre vonja, hogy mit tett gazdagságával, amelynek körülötte bőséget terjesztő forrássá kellett válnia a kezei között, úgy valamely: tekintély viselőjétől szintén azt fogja kérdezni: Hogyan használtad föl tekintélyedet, milyen rosszat akadályoztál meg, s milyen haladást segítettél elő vele? Ha alattvalókat adtam, nem azért történt, hogy akaratod rabszolgáivá, vagy szeszélyeid és kapzsiságod engedékeny eszközeivé tedd őket, hanem azért tettelek erőssé, azért bíztam reád a gyöngéket, hogy őket támogasd és segítsd azon az úton, amely hozzám vezet.

A Krisztus szavait megbecsülő feljebbvaló egyet sem fog megvetni azok közül, akik alatta vannak, mert tudja, hogy a társadalmi különbségek Isten előtt nem léteznek. A spiritizmus arra tanítja meg őt, hogy azok, akik ma engedelmeskednek, valamikor parancsolhattak, vagy későbben parancsolni fognak neki és akkor épp úgy bánnak majd el vele, amint ő bánt el velük.

Ha a feljebbvalónak vannak teljesítendő kötelességei, nem kevésbé vannak az alárendeltnek is, s ezek sem kevésbé szentek. Ha ez spiritista, lelkiismerete annál inkább megmondja neki, hogy a kötelességek alól még akkor sem vonhatja ki magát, ha feljebbvalója a saját kötelességeit nem teljesíti is, mert tudja; hogy a rosszat rosszal viszonozni nem szabad, és hogy az egyiknek hibái nem törvényesítik a másiknak hibáit. Ha helyzete nyomasztó, azt mondja magának, hogy bizonyára megérdemelte, mert talán ő maga is visszaélt egykor tekintélyével, s így neki magának is el kell viselnie a kellemetlenségeket, aminőket egykor másokkal éreztetett. Ha kénytelen megmaradni helyzetében, mert nem talál jobbat, a spiritizmus arra tanítja, hogy nyugodjék meg, mint alázatossága próbatételében, mely előhaladására szükséges. Vezérfonala tehát az ő hite. Úgy cselekszik, amint maga is kívánná, hogy alárendeltjei vele szemben cselekedjenek, ha elöljárói volnának. Épp ezért annál lelkiismeretesebb kötelességei teljesítésében, mert tudja, hogy hanyagsága a rábízott munkában súlyos vétség azzal szemben, aki azt megfizeti, és akinek idejével és munkájával tartozik. Szóval kötelességérzete sarkalja őt, ami azt a hitet és bizonyosságot nyújtja neki, hogy minden letérés az egyenes útról oly tartozás, melyet előbb utóbb meg kell fizetnie, (Madeleine Ferenc Miklós. Paris, 1863.)

Az ember a világban

A kegyelet érzésének kell mindig eltöltenie azok szívét, akik az Úr színe előtt egybegyűlnek, s a jó szellemek segedelmét kérik. Tisztítsátok meg szíveiteket, ne hagyjatok meg benne semmi világi vagy léha gondolatot. Emeljétek fel szellemeteket azokhoz, akikhez fordultok, hogy ők a szükséges készséget megtalálván bennetek, bőségesen szórhassák a magot, melynek hivatása, hogy szívetekben megfogamzódjon, s a szeretet és igazság gyümölcseit teremje.

Ne gondoljátok azonban, hogy amidőn mi titeket szüntelenül imára és szellemetek ébrentartására sarkalunk, valami titokzatos életmódra akarunk rábírni, amely kivonjon benneteket a társadalmi törvények alól, amelyek közt élni kényszerültök. Nem, éljetek embertársaitokkal úgy, mint emberek. Áldozzatok az emberi szükségleteknek, sőt a vígságnak is, de ennek a lelki tisztaság érzetével kell történnie, amely azokat is megszentelheti.

Arra vagytok hivatva, hogy ellentétes jellemű, és különböző természetű szellemekkel érintkezzetek, ne koccanjatok hát össze senkivel. Legyetek vígak, legyetek boldogok. De vígságtoknak a jó lelkiismeretből, boldogságtoknak a menny örökségének tudatából kell erednie, boldogan számlálván a napokat, amelyek örökségetekhez közelebb visznek titeket.

Az erény nem abból áll, hogy szigorú és gyászos arcot öltsetek, s viszszautasítsátok azokat az örömöket, amelyeket emberi helyzetetek megenged. Elegendő éltetek összes cselekedeteit viszonylatba hozni a Teremtővel, aki adta ezt az életet. Elegendő, ha munkátok kezdetén és befejezésekor fölemelitek gondolataitokat a Teremtőhöz, hogy Tőle a lélek felszárnyalásában segedelmet kérjetek munkátok sikeréhez, és áldást annak befejezésekor. Bármit cselekedjetek is, forduljatok a mindenség forrásához, ne tegyetek soha semmit anélkül, hogy Istenről való megemlékezésetek meg ne tisztítsa és szentelje cselekedeteiteket.

A teljes tökéletesség, amint azt Jézus értelmezte, az abszolút szeretet gyakorlásában áll, de a szeretet kötelességei az összes társadalmi helyzetekre kiterjednek a legcsekélyebbtől a legmagasabbig. Az egyedül élő embernek nem lenne módjában a szeretet gyakorlása; csak a testvéreivel való érintkezésben, s csak a keserű küzdelmekben talál erre alkalmat. Ennél fogva az, aki magát elszigeteli, önként a tökéletesedés leghatalmasabb eszközétől fosztja meg magát nem lévén gondja másra, mint önmagára, az önző életét éli.

Ne gondoljátok tehát, hogy a velünk való állandó összeköttetésben és az Úr színe előtt való élés azt jelenti, hogy darócba öltözzetek, és hamut hintsetek fejetekre. Nem, nem. Ismétlem nektek: legyetek boldogok, és ne tagadjátok meg magatoktól, amire szükségetek van, csak boldogságtokban ne legyen se egy gondolat, se egyetlen cselekedet, amely megbánthatná azokat, vagy megszomoríthatná azoknak orcáját, akik szeretnek és vezetnek benneteket. (Egy őrszellem. Bordeaux, 1863.)

A test és szellem gondozása

Vajon a test kínzásában áll e az erkölcsi tökéletesség? Hogy e kérdésre megfelelhessek, alapelvekre támaszkodom, azzal kezdvén, hogy kimutatom, hogy gondoskodni kell a testről, amely aszerint, amint egészséges vagy beteg, más és más befolyást gyakorol a bebörtönzött lélekre. Ahhoz, hogy e fogoly éljen, víg legyen, sőt a szabadság eszméjével foglalkozzék, a testnek egészségesnek, fürgének, ellenállásra képesnek kell lennie. Gondoljuk csak meg, hogy még akkor is, ha mind a lélek, mind a test ép, mennyi sok a teendő, hogy egymással egyensúlyban, harmóniában lehessenek, annyira különböző hajlamaik és szükségleteik miatt!

Íme, korunknak két főiránya: az aszkétáké, akik a testet leigázni, és a materialistáké, akik a lelket lealacsonyítani akarják. Mindkettő erőszakosság, és egyik esztelenebb a másiknál. E két szélsőség között mozog a közömbösek nagy csoportja, akik meggyőződés és szenvedély nélkül lanyhán szeretnek, és takarékosan élveznek. Hol van tehát a bölcsesség? Hol van az élni tudás? Ezek között sehol. És ez a nagy kérdés egészen megoldatlan maradna, ha a spiritizmus a kutatók segítségére nem jönne, kimutatván azt a viszonyt, amely a test és a lélek között van, s kimondván, hogy mivel mindkettőnek szüksége van egymásra, mindkettőt egyenlően gondozni kell.

Szeressétek tehát lelketeket, de gondozzátok testeteket is, amely a lélek műszere. Félreismerni a természet által jelzett szükségleteket, annyit jelent, mint Isten törvényét félreismerni. Ne büntessétek tehát testeteket azokért a hibákért, melyeket szabad akaratotokból követtetek el, és amelyekért a test éppúgy nem felelős, mint ahogy nem felelős a rosszul vezetett ló a balesetekért, melyeket okoz. Talán tökéletesebbek lesztek azzal, ha testeteket kínozzátok, és felebarátaitokkal szemben önzők és gőgösek maradtok? Nem, a tökéletesség nem abban áll, hanem azokban a reformokban, amelyeknek szellemeteket vetitek alá. Ezt hajlítsátok, alázzátok, puhítsátok, és rossz hajlamait öldököljétek meg: ez a mód az, amely azt Isten akarata iránt fogékonnyá teszi; és ez az egyedüli mód, amely a tökéletesség felé vezet. (György őrszellem. Paris, 1863.)