OLVASSUK EGYÜTT 57.

ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN

XXVII. FEJEZET

Kérjetek és megadatik nektek. Az ima minősége. – Az ima hatóképessége. – Az ima hatása. Gondolatátvitel. – Értelmi imák. – Ima a halottakért és a szenvedő szellemekért. Szellemnyilatkozatok: Hogyan imádkozzunk? – Az ima üdítő ereje.

Az ima minősége

Mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik örömest imádkoznak fennállva a gyülekezetekben és az utcáknak szögletein, hogy az emberektől láttassanak. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki reád néz titkon, megfizet néked nyilván.

Mikor pedig imádkoztok, ne legyetek bőbeszédűek, mint a pogányok, akik azt tartják, hogy az ő bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek azért hasonlók azokhoz, mert jól tudja a ti Atyátok, mi nélkül szűkölködtök, minekelőtte kémétek Őtőle. (Máté VI. 5-8.)

És mikor imádkozva álltok, megbocsássatok, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket. Ha pedig ti meg nem bocsáttok, nem bocsátja meg a ti mennyei Atyátok sem a ti vétkeiteket. (Márk XI. 25-26.)

Monda pedig némelyeknek, akik elhitették magukkal, hogy igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot:

Két ember fölméne a templomba imádkozni; az egyik farizeus, a másik publikánus. A farizeus fennállva ekként imádkozék magában: Istenem, hálát adok neked azért, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy amilyen ez a publikánus is. Böjtölök kétszer egy héten, s megadom a tizedet mindenből, amim van.

A publikánus pedig távol állván még csak szemeit sem akará az égre felemelni, hanem mellét veré mondván: Isten! Légy irgalmas nekem, bű322 nösnek!

Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához inkább, mint amaz. Mert mindenki, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki pedig magát megalázza, felmagasztaltatik. (Luk. XVIII. 9-14.)

Az ima minőségét világosan meghatározza Jézus: mikor imádkozol, ne állj a nyilvánosság elé, hanem imádkozzál titkon. Ne akarj túl sokat imádkozni, mert a szavaknak nem sokaságáért, hanem őszinteségéért hallgattatol meg. Imádkozás előtt bocsáss meg annak, aki ellen valami panaszod van, mert csak az olyan ima kedves Isten előtt, amely minden szeretetlen érzéstől megtisztított szívből fakad. Végül imádkozzál alázatossággal, mint a publikánus, nem pedig önhitten, mint a farizeus. Ne erényeidet, hanem hibáidat tartsd nyilván, ha pedig másokkal hasonlítod össze magadat, a benned levő rossz legyen szemeid előtt.

Az ima hatóképessége

Valamit imádságtokban kértek, higgyétek, hogy megnyeritek, és meglészen néktek. (Márk XI. 24.)

Vannak emberek, akik kétségbe vonják az ima hatóképességét, s véleményüket arra alapítják, hogy mivel Isten ismeri a mi szükségeinket, fölösleges azokat eléje tárni. Hozzáteszik még, hogy a világmindenségben minden örök törvényekkel lévén összekapcsolva, a mi kívánságaink nem változtathatják meg Isten végzéseit.

Minden kétségen felül áll, hogy vannak változhatatlan természettörvények, amelyeket Isten sem függeszt fel valakinek szeszélye kedvéért. De ettől a ténytől addig a hiedelemig, mintha az életnek összes körülményei a végzetnek lennének alárendelve, nagyon nagy a távolság. Ha ez így lenne, akkor az ember passzív eszköznél egyéb nem volna, minden szabad akarat és kezdeményezési képesség nélkül. E szerint a föltevés szerint nem lenne más választásunk, mint meghajtani fejünket a csapások súlya alatt anélkül, hogy még csak kikerülni is megkísérelnénk azokat. Még csak villámhárítókról sem keltene gondos323 kodnunk. Isten nem azért adta az értelmet és ítélőképességet, hogy ne használjuk, az akaratot, hogy ne akarjunk, és a cselekvési képességet, hogy tétlenek maradjunk. Az embernek szabadságában állván, hogy ilyen, vagy amolyan értelemben cselekedjék, tettei saját magára és másokra nézve olyan következményekkel járnak, amilyen volt a cselekedete. Kezdeményezése folytán oly eredmények létesülnek, amelyek határozottan kikerülik a fatalitást, s amelyek emellett éppúgy nem rontják meg a mindenség törvényeinek harmóniáját, mint ahogy az inga jelzőtűjének előre vagy hátramozdulása nem rontja le a mozgás törvényét, amelyen az erőműtan alapszik. Isten teljesíthet bizonyos kéréseket anélkül, hogy megbolygatná a világmindenséget kormányzó törvények változhatatlanságát, minthogy az ő hozzájárulása szabad akaratától függ.

Ebből a mondatból: „Valamit imádságtokban kértek, higgyétek, hogy megnyeritek, és meglészen néktek” – okszerűtlen lenne azt következtetni, hogy elegendő kérni, hogy megkapjuk, és igazságtalan lenne vádolni a Gondviselést, ha nem teljesíti minden kérésünket, mivel Ő jobban tudja, hogy mire van szükségünk. Hiszen a földi atya is okosan cselekszik, ha nem teljesíti gyermekének olyan kéréseit, amelyek neki ártalmára lennének. Az ember általában nem lát a jelennél egyebet, és Isten, ha a jelen szenvedést az emberre nézve hasznosnak tartja jövője érdekében, szenvedni hagyja őt, éppúgy, mint ahogy a sebész szenvedést okoz a betegnek, azzal a műtéttel, amely gyógyulását van hivatva előidézni.

Isten azonban, ha az ember reábízza magát, bátorságot, türelmet és megnyugvást, továbbá eszközöket küld neki, amelyek segítségével kiszabadíthatja magát nehéz helyzetéből, oly gondolatokat sugalmaztatva neki jó szellemei által, amelyek erre képesítik, s amellett az érdem mégis az övé marad. Azokat segíti, akik nem hagyják el magukat, nem pedig azokat, akik mindent idegen segítségtől várnak, anélkül, hogy saját képességeiket munkába szólítanák. Sajnos azonban, az emberek legnagyobb része inkább valami csodás beavatkozástól vár segítséget, mint hogy ő tegyen valamit.

Vegyünk egy példát. Valaki eltéved a pusztaságban; rettenetesen gyötri a szomjúság, s úgy érzi, hogy mindjárt elájul. Lerogy a földre, Istenhez fohászkodik segedelemért és vár. Azonban sehonnan sem lát angyalt közeledni, aki inni hozna neki. Eközben valamely jó szellem azt a gondolatot sugalmazza neki, hogy álljon fel, haladjon azon az ösvényen, amely előtte húzódik. Erre mintegy gépies mozdulattal feláll s jó sorsára bízva magát, elindul. Egy magaslatra érve, távolról vizet pillant meg s ez egyszerre bátorságot önt beléje. Ha hite van, így kiált: „Köszönöm Neked Istenem a gondolatot, amelyet sugalmaztál nekem, és az erőt, amit adtál annak kivitelére”. Ha nincs hite, így szól: „Milyen jó gondolatom jött! Milyen szerencsém volt, hogy a jobboldali ösvényt választottam, nem a baloldalit! Bizony, a véletlen gyakran jó szolgálatot tesz. Derék dolog volt tőlem, hogy nem hagytam el magamat, s előszedtem a bátorságomat!

De azt lehetne mondani: miért nem mondta meg neki a jó szellem egyenesen így: „Kövesd ezt az ösvényt, és ennek végén megtalálod, amire szükséged van”? Miért nem mutatta meg magát neki, hogy vezesse, és elesettségében segítse? Így meggyőzte volna a Gondviselés beavatkozásáról. Ez először is azért nem történt, mert önmagán kellett segítenie és munkába szólítania saját erőit. Azután a bizonytalanság által Isten próbára teszi az embernek Belé helyezett bizalmát, s az ő akaratával szemben való alázatosságát. Ez az ember ugyanolyan helyzetben volt, mint a gyermek, aki ha elesik és lát valakit, kiabál és megvárja, míg fölemelik. Ha nem lát senkit, maga erőlködik, hogy felkeljen a földről.

Ha az angyal, aki Tóbiást kísérte, ezt mondotta volna: „Engem Isten küldött, hogy vezesselek utadban, s megóvjalak minden veszélytől” – akkor Tóbiásnak semmi érdeme sem lett volna, sőt kísérőjére bízva magát, még gondolkoznia sem kellett volna. Ezért csak akkor ismertette meg magát az angyal, amikor már visszatértek.

Az ima hatása. Gondolatátvitel

Az ima fölhívás. Általa gondolatban viszonyba kerülünk azzal, akihez intézzük. Tárgyára nézve lehet kérő, hálaadó, vagy dicsőítő ima. Imádkozni lehet magunkért, másokért az előkért és a holtakért. Az Istenhez intézett imákat hallják a szellemek, akik az ő akaratának végrehajtásával vannak megbízva, akik azokat az imákat is Őhozzá viszik, amelyeket a jó szellemekhez intézünk. Ha valaki máshoz imádkozik is, mint Istenhez, ez csak közvetítés és közbenjárás kérése lehet, mert semmi sem történhetik Isten akarata nélkül.

A spiritizmus érthetővé teszi az imádság hatását, megmagyarázván a gondolatátvitel módját, akár a kért lény jön hívásunkra, akár imánk jut őhozzá. Hogy ennék mikéntjét megértsük, képzeljük el az összes inkarnált és testnélküli lényeket az egyetemes fluidban, amely betölti a világtért, éppúgy, mint ahogy mi vagyunk idealant a légkörben. Ez a fluid átveszi az akaratrezgéseket. Ez a gondolat közvetítő eszköze, mint a levegő a hangé, azzal a különbséggel, hogy míg a levegő rezgései határoltak, addig a fluidvibrációk végtelenek. Mikor tehát valamely gondolatot irányítunk egy lényre – történjék az testben lévő részéről testnélkülire, vagy fordítva, földön, vagy a világtérben – fluidikus áram keletkezik egyiktől a másikhoz, amely a gondolatot terjeszti tovább, mint a levegő a hangot.

Ennek az áramnak az erőssége arányban áll a gondolat és az akarat erősségével. Ekképp az imádságot meghallják a szellemek, bárhol vannak is. Ennek segítségével közlekednek egymással, közlik velünk sugalmazásaikat, s válnak lehetővé érzelmi viszonylatok az inkarnáltak között a távolság dacára is.

Ez a magyarázat mindenekfölött azoknak szükséges, akik nem képesek megérteni az imádságnak tisztán misztikus hasznát, és pedig nem azért, mintha az imádságot materializálni akarnók, hanem hogy hatását érthetővé, és felfoghatóvá tegyük, amely sokszor csaknem kézzelfogható. S ezzel az ima nem lesz kevésbé alárendelve Isten akaratának, aki minden dolgok legfőbb bírája, és aki egyedül képes eredményessé tenni imánkat.

Az imádsággal az ember magához vonzza a jó szellemek segítségét, akik eljönnek, hogy jó elhatározásaiban támogassák őt, s jó gondolatot sugalmazzanak neki. Magához vonja általa a szükséges erkölcsi erőt, hogy legyőzze az akadályokat, s viszszatérjen a helyes útra, ha letévedt róla, sőt elfordítja magától azt az erkölcsi rosszat, amelyet hibáinál fogva magához vont volna. Valaki például azt tapasztalja, hogy egészségét elkövetett kicsapongásai tönkretették, s élete végéig szenvedéseket kell elviselni: vajon van-e joga panaszkodni amiatt, hogy nem tud meggyógyulni? Nem, mert ha imádkozott volna, erőt kaphatott volna a kísértésekkel szemben.

Ha az élet szenvedéseit két osztályba sorozzuk, és pedig az elsőbe azokat, amelyeket nem lehetett kikerülni, a másodikba pedig azokat, amelyeknek első sorban magunk vagyunk az okai gondatlanságunk és kicsapongásaink révén, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy az utóbbiak száma túlnyomó az előbbiekkel szemben. Nyilvánvaló, hogy az ember maga szerzi magának a legtöbb szenvedést, amitől megkímélhetné magát, ha mindig gondosan és okosan cselekednék.

Nem kevésbé világos az is, hogy ezek a nyomorúságok az Isten törvényei ellen elkövetett bűnök következményei, és hogyha e törvényeket pontosan megtartanék, tökéletesen boldogok lehetnénk. Ha szükségleteink kielégítésében nem lépnénk át a törvényszerű határt, nem szereznénk betegségeket, amelyek a rendetlen életmód következményei, sem szenvedéseket, amelyeket ezek a betegségek vonnak maguk után. Ha határt szabnánk vágyainknak, nem kellene félnünk a tönkre jutástól. Ha nem akarnánk magasabbra jutni, mint amennyire képesek vagyunk, nem kellene félnünk a bukástól. Ha alázatosak lennénk, nem érne utol bennünket megalázott gőgünk szégyene. Ha a szeretetet gyakorolnánk, nem lennénk sem rágalmazók, sem irigyek, sem féltékenyek, és kikerülnők a civakodásokat és ellenségeskedést. Ha senkivel sem tennénk rosszat, senki bosszújától sem kellene tartanunk, stb.

Feltéve, hogy semmire sem vagyunk képesek mások rosszaságával szemben, és hogy minden imádkozás hiábavaló, hogy tőlük megőrizzük magunkat: nem elég-e, ha legalább azoktól a bajoktól megőrizhetjük magunkat, amelyek saját tetteinkből származhatnának? Íme, ebből könnyen fölfogható az ima hatása, amely abban nyilvánul meg, hogy hozzánk vonzza a jó szellemek sugallatait, mikor erőt kérünk arra, hogy ellenállni tudjunk a rossz gondolatoknak, melyeknek megvalósulása gyászos következményekkel járhatna reánk nézve. Ebben az esetben tehát nem a bajt fordítják el tőlünk, hanem bennünket térítenek el attól a gondolattól, amely bajt szerezhetne; nem akadályozzák meg semmiben sem Isten végzéseinek megvalósulását. Nem függesztik fel a természet törvényeinek működését, hanem minket akadályoznak meg, hogy megszegjük ezeket a törvényeket, szabad elhatározásunkra gyakorolván befolyást. De ezt tudtunkon kívül cselekszik, titkos módon, hogy akaratunkat meg ne kössék. Úgy hogy az ember ugyanabban a helyzetben van, mint akit jó tanácsokkal látnak el, és követi azokat, akarata azonban teljesen szabad abban a tekintetben, hogy szót fogadjon vagy sem. Isten akarja ezt így, hogy az embernek felelőssége is megmaradjon, de egyúttal az érdeme is, ha a jó és rossz közül a jót választotta. Ez az, amit az ember mindig megkaphat, ha áhítattal kéri, és amire különösen vonatkoznak e szavak: „Kérjetek és megadatik nektek”. Ha az imádság hatóképességét csak erre a részletre korlátozzuk is, nem jelent-e már ez is mérhetetlen eredményt? A spiritizmusnak volt fenntartva, hogy bebizonyítsa nekünk ezt a hatást, megismertetvén bennünket azzal a viszonnyal, amely a testi és szellemi világ között van. Azonban az ima hatása még sokkal tágabb terjedelmű.

Az imádkozást minden szellem ajánlja; róla lemondani annyi, mint nem ismerni el Isten jóságát, mint lemondani az ő segedelméről, valamint arról a sok jóról, amit általa másoknak tehetünk.

Isten, mikor meghallgatja és teljesíti a Hozzá intézett kérést, ezzel gyakran azt célozza, hogy megjutalmazza az imádkozó szándékát, alázatosságát és Belé veteti hitét. Innen van, hogy a jó ember imádkozásának nagyobb értéke van Isten előtt és mindig nagyobb hatása is, mivel a romlott és bűnös ember nem képes azzal az áhítattal és bizalommal imádkozni, amely az igazi imádság tartalmát képezi. Az önző szívéből, aki csak ajkaival kér, szavaknál egyebek nem származhatnak, és mindenesetre hiányzik nála az a szeretet-föllendülés, amelyből az ima egész hatóképessége ered. Ennek igazságát annyira érezzük, hogy szívesebben kérjük az értünk való imádkozásra azt, akiről ösztönszerűleg érezzük, hogy viselkedése kedves lehet Isten előtt, és így inkább meghallgatja őt.

Minthogy az ima ilyen magnetikus hatás-sorozatot vált ki, azt lehetne gondolni, hogy az ima hatása a fluidikus képességtől is függ. Nos, ez nincs éppen így. Tudniillik a szellemek gyakorolván e hatásokat, ha szükségesnek látják, pótolhatják az imádkozónak fluidikus gyöngeségét akár úgy, hogy ezt a hatást az ő nevében váltják ki, akár úgy, hogy pillanatnyilag kivételes erővel ruházzák föl, amennyiben méltónak ítélik erre vagy ha a dolog rendkívül hasznosnak látszik.

Az olyan ember, aki nem hiszi magát elég jónak arra, hogy üdvös hatást váltson ki, emiatt ne tartózkodjék a másokért való imádkozástól, abból a gondolatból kiindulva, hogy ő nem méltó arra, hogy meghallgattassék. Alárendeltségének tudata, mint alázatosságának bizonysága mindig kedves Isten előtt, aki arra a szerető szándékra tekint, amely az imádkozót eltölti. Áhítata és Istenbe vetett bizalma az első lépés a jó útra visszatérésben, s a jó szellemek boldogoknak érzik magukat, hogy ebben bátoríthatják őt. A jó Isten csak egy imádságot utasít vissza: a gőgösét, aki csak a saját hatalmában és érdemeiben hisz, s azt gondolja, hogy ezekkel helyettesítheti az Örökkévaló akaratát.

Az imádság hatása a gondolatban van, de nem függ sem a szavaktól, sem a helytől, sem az időponttól. Imádkozni lehet bárhol és bármikor, egyedül vagy többesben. A helynek vagy az időpontnak befolyása a körülmény éktől függ, amelyek kedvező hatással lehetnek az áhítatra. A közös ima sakkal hatalmasabb hatást vált ki, ha az imádkozok lélekben ugyanabban a gondolatban és vágyakozásban egyesülnek, mert ez olyanforma mint mikor sokan egyszerre és összhangban kiáltanak. De mit ér, ha bármilyen sokan jönnek is össze, ha mindegyik külön csak a saját személyével törődik! Százan összegyűlve is imádkozhatnak önzők módjára, ellenben ketten vagy hárman is imádkozhatnak, mint igazi testvérek Istenben, ha ugyanabban a vágyban egyesülnek, és imádságuk ama százénál sokkal hatásosabb lesz.

Értelmi imádságok

Hogyha nem tudom a szónak értelmét, a beszélőnek idegen leszek és a beszélő is idegen előttem. Mert ha idegen nyelven könyörgök, a lelkem könyörög, de értelmem gyümölcstelen. Mert ha lélekkel mondasz áldást, az ott levő, csak a saját nyelvén értő miképpen fog a te hálaadásodra Áment mondani, mikor nem tudja, mit beszélsz? – Mert jóllehet, te szépen mondasz áldást, de más nem épül abból. (Pál Kor. I.lev. XIV. 11., 14., 16., 17.)

Az imádság értéke abban a gondolatban van, amelyet a szavak tartalmaznak. Lehetetlen tehát gondolatot fűzni oly szavakhoz, amelyeket nem értünk, mert amit nem értünk, az nem hathat a szívünkre. A nagy többségre nézve az idegen nyelven mondott imádság nem egyéb, mint olyan szavak gyűjteménye, amelyek semmit sem mondanak a léleknek. Hogy az imádságnak ránk hatása legyen, minden szónak egy-egy eszmét kell fölkeltenie bennünk, és ha nem értjük a szavakat, semmi gondolatot sem fognak fölkelteni. Az ilyen imákat úgy ismétlik el az emberek, mint üres formulákat, amelyeknek értékét az adja meg, hogy hányszor mondattak el. Sokan kötelességből imádkoznak, mások szokásból, minélfogva azt hiszik, hogy ha bizonyos meghatározott számú imádságot ilyen vagy amolyan sorrendben elmondtak, kötelességüket teljesítették. Isten azonban a lélek fenekén olvas, és látja a gondolatokat és azok őszinteségét, s méltatlan lenne Róla azt gondolni, hogy a formát többre értékeli, mint a lényeget.

A holtakért és a szenvedő szellemekért való Ima

A szenvedő szellemek kérik az imádságot; ez nekik jól esik, mert látván, hogy gondolnak reájuk, kevésbé elhagyottaknak, s kevésbé boldogtalanoknak érzik magukat. Azonban az értük- mondott imádságnak sokkal közvetlenebb hatása is van, nevezetesen fölébreszti bátorságukat, s azt a vágyakozásukat, hogy tetteik megbánásával és jóvátételével fölemelkedjenek, s a rossz gondolatoktól elforduljanak. Ebben az értelemben véve nemcsak megkönnyebbíthetjük, de meg is rövidíthetjük szenvedéseiket.

Némelyek feleslegesnek tartják a holtakért való imádkozást, mivel szerintük a lélekre nézve csak két lehetőség van: vagy üdvözül, vagy örökre elkárhozik és úgy az egyik, mint a másik esetben tárgytalan az imádság. Anélkül, hogy ennek a hitnek értékét vitatnók, tegyük fel egy pillanatra az, örök és változhatatlan elkárhozás lehetőségét és azt, hogy imáink képtelenek ennek végét vetni. Azt kérdezzük azonban: vajon emellett a föltétel mellett is logikus-e, szeretetteljes és keresztényi dologe elvetni az elkárhozottakért való imádkozást? Mert legyenek bár ezek az imádságok teljesen hatástalanok a tekintetben, hogy őket megszabadítsák, mindamellett nem a részvétnek és szánalomnak bizonyítékai-e, amely tudat enyhítheti szenvedéseiket? Vajon a földön is, mikor valakit életfogytiglan elítélnek, és megszűnt minden lehetősége annak, hogy, kegyelmet kapjon, megtiltják-e egy-egy könyörülő szívű egyénnek, hogy meglátogassa, és részvétével feledtesse vele bilincsének súlyát? Ha valaki gyógyíthatatlan betegségbe esett, azért mert gyógyulásához semmi remény, magára kell-e hagyni minden enyhítés nélkül? Gondoljátok meg, hogy az elkárhozottak közt lehet valaki, aki nektek kedves volt, egy barát, talán egy atya, egy anya, vagy egy gyermek, és mert szerintetek többé nem remélhet kegyelmet, vonakodtok neki egy pohár vizet adni, hogy szomjúságát csillapítsa, vagy gyógyító írt fájó sebeire? Annyit is megtagadnátok tőle, amennyit egy gályarabnak nyújtanátok? Nem akarnátok neki egy kis vigaszt, szereteteteknek némi tanújelét nyújtani? Nem, ez nem lenne keresztényi dolog. Oly hit, amely rideggé teszi a szívet, nem fér össze olyan Istenbe vetett hittel, aki első kötelességgé tette a felebaráti szeretetet.

A nem örökké tartó szenvedések hite nem jelenti azt, mintha bizonyos ideig tartó bűnhődések nem volnának. Mivel Isten az ő igazságosságában nem vegyítheti össze a jót a rosszal. Ebben az esetben pedig tagadni az imádság hatóképességét annyi lenne, mint tagadni a vigasz hatását, tagadni a jó tanácsok bátorító befolyását, tagadni azt az erőt, amelyet azoknak erkölcsi támogatásából merítünk, akik javunkat akarják.

Mások látszólag okszerűbb indokolásra támaszkodnak: Isten végzésének változhatatlanságára. Isten – szerintük – nem változtathatja meg elhatározásait teremtményeinek kívánságára, mert különben semmi sem lenne állandó a világon, – Az embernek tehát nincs mit kérnie Istentől, hanem csak alárendelnie magát az ő akaratának és imádnia Őt.

Ez a felfogás helytelen alkalmazása az isteni törvény változhatatlanságának, vagy inkább nem ismerése annak a törvénynek, amely a jövendő bűnhődéseket szabályozza. Ezt a törvényt az Úr szellemei a mai korban nyilatkoztatták ki, amikor az ember immár eléggé érett arra, hogy megértse, mi egyezik meg és mi áll ellentétben az ő hitében Isten akaratával.

Az örök kárhozat dogmája nem törődik a bűnös megbánásával; ránézve minden vágyakozás fölösleges arra, hogy megjavuljon, hiszen arra van ítélve, hogy örökké tartó szenvedésben maradjon. Ha határozott időre van elitélve, akkor a fájdalom megszűnik, mihelyt az idő letelt; azonban ki biztosít, hogy a bűnös akkorra már jobb érzéseket táplál? Ki biztosít, hogy éppen úgy, mint sok földi elitélt, amikor elhagyja a fogházat, nem marad-e éppen olyan rossz, mint azelőtt? Az első esetben a büntetés szenvedéseiben maradna az is, aki megjavult, a másodikban kegyelmet kapna az is, aki bűnös maradt. Isten törvénye sokkal bölcsebb ennél. Mindig igazságos, méltányos és könyörületes, nem szab határt a szenvedések tartamának, bármilyen természetűek legyenek is. Tartalma a következő:

„Az ember mindig elszenvedi vétségeinek következményeit; nem eshetik egyetlen sérelem sem Isten törvényén, amelyért büntetés nem járna.”
„A büntetés súlya arányos a vétség súlyával.”

„Egyetlen vétség büntetésének időtartama sincs megállapítva; ez mindig a bűnös megbánásától és a jóvátételre irányuló akaratának erejétől függ. A szenvedés addig tart, mint a rosszban való megátalkodottság. Állandó, ha a megátalkodottság is állandó, de rövid tartamú, ha a megbánás gyors és erőteljes.”

„Mihelyt a bűnös irgalomért kiált, Isten meghallja, s reményt küld neki. Azonban a bűn egyszerű megbánása nem elegendő, a jóvátételnek is kell követnie. Ezért a bűnös új megpróbáltatások alá kerül, amelyek során módjában áll akaraterejével jóvátenni azt a rosszat, amelyet cselekedett.”

Az ember ekképp mindig saját sorsa fölött dönt; megrövidítheti bűnhődését, vagy a végtelenségig nyújthatja azt. Boldogsága vagy boldogtalansága jóra irányuló akaratától függ.

Ez a törvény változhatatlan, és megegyező Isten jóságával és igazságosságával.

A bűnös és boldogtalan szellem ekképp mindig megmentheti önmagát, Isten törvénye meg is mondja neki, hogyan. Ami azonban a legtöbbször hiányzik nála, ez a jóakarat, erő és bátorság. Ha tehát imádságainkkal sugalmazzuk neki ezt az akaratot, ha segítjük és bátorítjuk, ha tanácsainkkal világosságot nyújtunk neki, akkor ahelyett, hogy Istent sürgetnénk, hogy változtassa meg a törvényt, mi szolgálunk eszközül az ő szeretettörvényének érvényesítésében. Amely által megengedi nekünk, hogy mi is részt vegyünk az ő munkájában, s a szeretetről magunk is bizonyságot tegyünk.