ESZTER MÉDIUM ÉLETE 2.

Létezik a szellemvilág?

Egy újabb véletlen… 1912 fordulópont.

Házassága előtt egy évvel, még hatalmas keresésben van. Nem kap választ álmaira, megérzéseire, szellemvilági élményeire. Úgy érzi, ez a különlegesség inkább kitaszítottá tesz a többi embertől. Kirekesztődik. Különlegességét negatívan éli meg.
„Sokszor elgondolkoztam azon, vajon mikor és hogyan tudom meg a valóságot arra nézve, ki az, vagy mi az az emberben, aki vagy ami átlát a csukott ajtón, belelát a föld mélyébe, testünk belsejébe, s felismeri a betegségeket, s ezeknek okát, térbeli és időbeli távolságokon keresztülhatol, látja a jövőben előforduló események pontos bekövetkezését? Vajon ez volna a lélek? […] Sokszor kértem a Jóstent, adjon nékem erre nézve világosságot, bizonyosságot.”

Az Égi Világosság felfedezése

Volt delejezőjével együtt keresik a kapcsolatot felvenni a spiritisztákkal. Hátha választ talál kérdéseire. „Egyszer egy egész délután az „Égi Világosság” után kutattunk, de nem tudtuk megtalálni. Itt ismét a „VÉLETLEN” jött segítségemre. Egyik ismerősömnél elbeszéltem hiábavaló fáradozásomat, mire elővesz vagy négy évfolyam „Égi Világosság”-ot a tanárképzőbe járó nagy fia, s leteszi elém ezekkel a szavakkal:
– Tessék Esztike néni, egy fiú jár hozzánk, akinek az apja spiritiszta; az hoz egy szóra annyit, amennyi csak kell. Én soha bele sem nézek; ha tetszik, csak vigye el.
Elvittem. Elkezdtem benne lapozgatni. A szellemnyilatkozatok abszolút nem érdekeltek. Azonban megragadták a figyelmemet dr. Grünhut Adolf tárcái: „Médiumizmus, szomnambulizmus, fluid, ód, delej.”
Megörültem neki.
Hiszen ez az én világom, itt én itthon vagyok!
Végigolvastam a „Csevegés a kandalló mellett” c. tárcákat. Előttem nem volt ismeretlen semmi, amit dr. Grünhut tapasztalt a szomnambulájával, mégis nagyon boldog voltam, hogy nem vagyok egyedül az én tapasztalataimmal. Csak a szellemekkel nem voltam kibékülve; jobban féltem tőlük, mint valaha, mert kezdtem elhinni, hogy talán mégiscsak vannak.”

A fordulópontot jelentő álom

„… augusztus közepén a lelkem mélyéig ható álmot éltem végig. Idáig nem beszéltem vallásos érzelmeimről. Pedig attól az időtől fogva, hogy az Úr Jézust megismertem, rajongó szeretettel borultam le előtte lélekben, s egyetlen vágy töltötte be a lelkemet: hogy neki élhessek, neki engedelmeskedjem, az ő akaratát kövessem egész életemben. Gyermeki eszemmel nem egyszer óhajtottam a halált, hogy vele lehessek.[…]
Ezen az augusztusi éjszakán aztán ezt álmodtam: Egy nagy, kényelmes kocsiban sokan ültek nők és férfiak, drága ruhákban, ékszerekkel díszítve, jókedvtől ragyogó arccal, énekelve és nevetgélve. ,Én azonban a kocsin kívül, a sárhányón, annak is a leghajlottabb, csúszós részén ültem úgy, hogy minden erőmet és akaratomat megfeszítve tudtam csak ezen a kényelmetlen helyen fenntartani magamat. Erősen kapaszkodtam egy vékony szálnak látszó valamibe.
Egyszer csak a nagy sebességgel rohanó kocsi hirtelen zökkenéssel megállt. A kényelmes ülést elfoglaló vidám emberek kivétel nélkül mind nagy ívben kirepültek a kocsiból, s egyik távolabb, másik közelebb terült el a kocsi körül jajgatva és szitkozódva. Én azonban a kocsi megállása után is szilárdan a helyemen maradtam, s rendületlenül kapaszkodtam abba a bizonyos szálba, s meg sem mertem mozdulni helyemen. Akkor egyszerre mintegy villámgyorsasággal ruhasuhogás féle nesszel leszállott valaki, s egy fehér virágokból és apró zöld levelekből font kis koszorút ejtett az ölembe ezekkel a szavakkal: „Ezt neked adom, míg érted jövök.” Hirtelen feltekintek, s a pillanat századrésze alatt Krisztus alakját látom magam előtt szeretetteljesen rám tekinteni. A meghatottságtól s a boldogságtól szinte elvesztettem a gondolkozó képességemet, s csak ennyit rebegtem: „Uram, – Jézusom!” – de már akkorra régen eltűnt előlem.
Úgy éreztem, hogy felébredtem a nagy izgalomban; de valószínűleg nem volt az ébredés, mert tovább is az ölemben láttam a kis koszorút, de meghatottságomban nem mertem hozzányúlni, csak néztem-néztem szent áhítattal, amit tovább láttam.
Látomásomban mintha kéklő reggel volna körülöttem, s a felkelő nap első sugara az én ölemben levő kis koszorún ragyogna. Csillogó harmatcseppek szikráznak az apró virágokon, s az elragadó szép látvány szinte bűvöletbe ejt. Most a jobb fülem mellett azt mondja egy szeretettől áthatott hang: „Nézd meg jól az Úrnak ezt az ajándékát, és győződjél meg, hogy ő nem hagyott el, mert minden könnyedet megőrizte, minden fájdalmadat számon tartotta, melyet az ő útján elsírtál és elszenvedtél.”

„A meghatottságtól újabb ragyogó könnycseppek hullottak a szememből a koszorúra, s ott ragyogtak a többivel együtt. Még többet is mondott az a szeretetteljes hang, de azt már boldogságomban nem tudtam megjegyezni. Felébredtem.”

A tanulás mindenekelőtt

Ez volt az az augusztusi álom, aminek hatására Eszter teljes odaadással elfogadta feladatát, már nem félt a szellemektől. Egy régi ismerősét arra kéri, hogy jelen lehessen egy ülésükön. Az ismerős azonban szelíden elutasította Esztert. Könyveket adott neki, hogy meglegyenek az előzetes tanulmányai.
„Férjem azonban nem nyugodott bele oly könnyen az elutasításba, s folyton sürgette, hogy kezdjünk mi ülésezni. De én úgy gondolkoztam, nem próbálkozom olyan ajtó nyitogatásával, amelynek zárját és kezelését nem ismerem; hátha olyan áramlat tódul ki a nyitott ajtón, amely veszélyes lehet reám nézve? Inkább tanulok, ismereteket szerzek, s a többit rábízom a jó Istenre. Ebben a megnyugvásban telt el újabb három hónap.”

Az idő itt van

„November végén, […] azt álmodtam, hogy szellem-kopogással az asztalhoz hívnak; én odamegyek, s leteszem a fülemet az asztalra s mintha telefonkagylóból hallanám a beszédet, egy hang ezt mondja: „Az idő most már itt van, hogy elkezdjétek a szellemekkel való érintkezést; semmi félelemre vagy aggodalomra nincs okotok, az Úr veletek van.”
Én tudomásul vettem ezt az utasítást és felébredtem. Azonban egy lépést sem tettem, az ügy érdekében. Egy hét múlva, vasárnap éjjel ugyanazon módon ugyanaz a hang ezt mondja: „Már a múltkor, figyelmeztettelek, hogy az idő itt van, kezdjétek el az üléseket stb.”
Erre a figyelmeztetésre már csakugyan eltűnt minden aggodalmam és rá egy hétre, 1912 dec. 8-án megtartottuk az első ülést.
Erre Böhm Mihály „Tanulságos esetek” c. önéltírásában így emlékszik vissza:

„1912. december eleje

„Már rendes összeköttetésünk volt a szellemvilággal, és betűzés által ezt az első üzenetet kaptuk:
– Szellem: Üdv legyen Istennek és nektek. Dícsérjétek Istent.
– Körvezető: Mi is üdvözlünk. Hogy hívnak kedves szellem?
– Szellem: Julis
– Körvezető: Kihez tartozol?
– Szellem: Gizellához. (Így hívják az egyik körtag feleségét)
– Körvezető: Mondd kedves szellem folytassuk-e tovább a spiritizálást?
– Szellem: Én mondom, higyjetek.
– Körvezető: Eljössz-e máskor is?
– Szellem: El.
Ezután imával az ülést lezártuk.”

A NÉVTELEN SZELLEM BEMUTATKOZÁSA 1913. január 6.

„Üléseink nevezetes napja. Ez alkalommal mutatkozott be a vezetőnk, mint Névtelen Szellem.
A megszokott módon történt bevezető ima után rövidesen kaptuk a jelzést és megindult a pénzdarab betűről betűre.
– Szellem: Itt vagyok az Úr Jézus nevében.
– Körvezető: Ki vagy kedves szellem-testvér?
– Szellem: A Névtelen Szellem.
– Körvezető: Van-e valami mondanivalód részünkre?
– Szellem: Ismét csak azt mondhatom: gyengék vagytok. Félénkek vagytok. (Ezt már egy előző ülésen is kijelentette)
– Körvezető: Mit tehetnénk ez ellen?
– Szellem: Majd, ha máskor eljövök, többet mondok. Most Isten áldjon meg Benneteket, mennem kell.
Körvezető: Megköszöni a szellemek szíves közreműködését és arra kéri őket, hogy az eltávozásukat egy koppanással jelezzék. Ami meg is történt.”

1913. január 16.

„Az ülést szokás szerint imával kezdtük és alig helyezkedtünk el, máris erős kopogás volt hallható. Betűzés által a következő üzenetet kaptuk:
– Szellem: Ma többen jöttünk.
– Körvezető: Üdvözli őket és megkérdi, hogy Isten nevében jöttek-e?
– Szellem: Azt ne kérdezd, úgyis tudod.
– Körvezető: Van-e valami közölni valós, esetleg kérdésed?
– Szellem: Sok. De még most nem kérünk semmit. Most csak eljöttünk. Egy közülünk hozzátok tartozik, de ti nem ismeritek.
– Körvezető: Ki vezeti a kezünket?
– Szellem: Ez is névtelen.
– Körvezető: Írjon-e valaki közülünk szellemi úton?
– Szellem: Próbáljátok meg.
– Körvezető: Ki alkalmas az írásra?
– Szellem: Közületek hárman, de kettő igen fél, hanem, ha te akarsz megpróbálhatod.
– Körvezető: Ki az a te, nevezd meg.
– Szellem: Eszti.
– Körvezető: Mikor kezdhetem az írást? Ülés alatt, vagy ülés után?
– Szellem: Azt hiszed az olyan könnyen megy? Ülés alatt semmi esetre sem.
– Körvezető: Hát mikor?
– Szellem: Ha terhedre nincs, háromszor, vagy négyszer hetenként.
– Körvezető: Hány órakor?
– Szellem: Ez tőled függ.
– Körvezető: Én úgy 5 és 6 óra között szeretnék, eljöttök-e segíteni?
– Szellem: Igen, de mi nem sokat tudunk segíteni.
– Körvezető: Kérlek kedves szellem hozzatok magatokkal aki tud segíteni.
– Szellem: Még vezetőtök sincs!
– Körvezető: Mikor kapunk?
– Szellem: Ha megérdemlitek; most Isten veletek.
Az ülést szokás szerint imával bezártuk.
Tehát, alighogy kinyílott előttünk a szellemvilág kapuja, körülfogtak bennünket a szellemek és minden alkalmat megragadtak, hogy magukról életjelt adjanak. A mi esetünkben ez nem volt veszélyes, mert a mi legnagyobb örömünkre a Névtelen szellem átvette a mi kis gyülekezetünk vezetését.
Ez különben márcsak azért is fontos volt, mert már rendszeres ülése ket tartottunk, ahol a feleségem nővérével együtt vállaltak tisztséget, mint beszélő és írómédiumok.”

Tehát 1913 január 6-dikán fedi fel magát a NÉVTELEN SZELLEM, és tíz nappal később 1913. január 16-dikán lett Eszter kijelölve a feladatra. AZ ÍRÁSRA.

Szöveg és képanyag kivonat az ÖSSZEFÜGGÉSEK TÉNYEKKEL – a Szellemi Búvárok Pesti Egylete története című készülő könyvünkből. A párbeszédek szó szerinti idézetek Böhm Mihály: Tanulságos esetek c. kiadatlan kéziratából. (Folytatása következik)