OLVASSUK EGYÜTT 36.

ALLAN KARDEC: AZ EVANGÉLIUM A SPIRITIZMUS MEGVILÁGÍTÁSÁBAN

SZELLEMNYILATKOZATOK

A bosszú

A bosszú a tűnő barbár erkölcsöknek egyik utolsó maradványa, amely immár elmúló félben van az emberek köréből. Ez és a párbaj a vad erkölcsök kifolyása, amelyek nyomása alatt nyögött az emberiség a keresztény korszak kezdetén. Azért a boszszú mindig az elmaradottság jele úgy az embereknél, akik hozzá ragaszkodnak, mint a szellemeknél, akik azt még sugalmazni képesek. Kedves barátaim, aki magát spiritistának vallja, annak a szívét meg se rezdítse ez az érzelem. Ti tudjátok, hogy a bosszú annyira ellentétes Krisztus eme parancsával: „Szeresd ellenségeidet!” hogy az, aki a bocsánatra nem hajlandó, nemcsak hogy nem spiritista, de még csak nem is keresztény. A bosszú már azért is gyászos indulat, mert aljassággal és hamissággal jár. Hiszen aki magát eme vak és végzetes szenvedélynek átengedi, majdnem sohasem cselekszik nyíltan, hanem mikor erősebbnek érzi magát, akkor rohan rá arra, akit ellenségének nevez, mint a vadállat, ha ellenfelének láttára szenvedélye, haragja és gyűlölete felgerjedt. De leggyakrabban alattomossággal dolgozik, álarc alá rejtvén az őt hevítő indulatokat, álutakon jár, árnyékban követi mit sem sejtő ellenségét és várja az alkalmas pillanatot, amikor magát veszély nélkül rávetheti ellenségére. Rejtőzik előle, de folyton leselkedik reá; gyalázatos tőröket vet elé és alkalom adtán kelyhébe keveri a mérget.
És ha gyűlöletét ilyen végletekig nem is viszi, becsületében és érzelmeiben támadja meg ellenségét. Nem borzad vissza a rágalmazástól sem, és álnok gyanúsításai mindenfelé ügyesen elhintve megnövekedve kerülnek áldozatának útjába. Mikor azután az, akit üldöz, megjelenik abban a körben, melyet mérges leheletével megfertőzött, meglepetve tapasztalja, hogy hideg arcokra talál ott, ahol azelőtt barátságosan és jóakaróan fogadták. Megdöbben, mikor a kézszorítást megtagadják tőle azok, akik azelőtt keresték, s megsemmisülve érzi magát, mikor legkedvesebb és legközelebbi barátai elfordulnak és menekülnek tőle. Ah, az ily bosszúálló nem csak gyáva, de százszorta vétkesebb, mint az, aki egyenesen száll szembe ellenségével, és őt nyíltan támadja meg.
El tehát e vad szokásokkal, el e más időbe való erkölcsökkel!
Minden spiritista, aki manapság azt hinné, hogy joga van magát megbosszulni, méltatlan arra, hogy tovább is azok sorában szerepeljen, akiknek ez a jelszavuk: „Szeretet nélkül nincs üdvösség!”
De nem, én nem is akarok arra gondolni, hogy a spiritista nagy család egyik tagja is képes lenne a jövőben másképpen engedni a bosszú befolyásának, mint a megbocsátás által. (Olivier Gyula. Paris, 1862.)

A gyűlölet

Szeressétek egymást, és boldogok lesztek. Igyekezzetek különösen azokat szeretni, akik titeket közömbösségre, gyűlöletre, megvetésre indítanak. Krisztus, akit mintaképül kell választanotok, példát mutatott nektek ebben, az alázatosságban; Ő, a szeretet küldöttje vérének és életének föláldozásáig szeretett.
Az az áldozat, amely szeretetre kötelez benneteket megsértőitekkel és üldözőitekkel szemben, kínos. De éppen ez tesz benneteket különbekké azoknál. Ha ti is gyűlölitek azokat, akik titeket gyűlölnek: semmivel sem értek többet, mint ők. Ez az a jóillatú szeplőtlen áldozat, melyet szívetek oltárán mutattok be Istennek, s amelynek illata Hozzá emelkedik. Ámbár a szeretet törvénye azt kívánja, hogy megkülönböztetés nélkül minden testvérünket szeressük, ez azért nem vértezi fel a szívünket a rossz bánásmóddal szemben, sőt ellenkezőleg, ez a legkínosabb megpróbáltatás, amelynek gyötrelmeit én is végigszenvedtem legutolsó földi életemben. De Isten az, aki megbünteti azokat, akik a szeretet törvénye ellen vétenek, úgy ebben az életben, mint a jövendőben. Ne feledjétek szeretteim, hogy a szeretet közelebb visz Istenhez, a gyűlölet pedig eltávolít Tőle. (Fénelon. Bordeaux, 1861.)

A párbaj

Valóságban csak az igazán nagy, aki az életet utazásnak tekinti, amely bizonyos célhoz vezet, a göröngyökkel nem törődik s az egyenes útról egy pillanatra sem engedi magát eltéríttetni.
Szemét a cél felé irányítja, s az útjába eső és őt megsebzéssel fenyegető tüskékre és tövisekre kevés figyelmet fordít. Ezek, ha horzsolják is, de meg nem sebzik, és útjában meg nem akaszthatják. De arra fordítani élete napjait, hogy megbosszuljon valami sérelmet, ez a földi élet megpróbáltatásaitól való visszavonulás, ami mindenkor bűn Isten előtt. És ha nem volnátok annyira elvakulva előítéleteitek által, látnátok, hogy az emberek szemében is nevetségesekül és igen balgákul tűntök föl.
A párbaj által okozott gyilkosság bűntény, amit törvényeitek is annak nyilvánítanak. Senkinek sem áll jogában semmi körülmények között sem, hogy embertársának életére törjön. Isten ellen való bűn ez, aki maga szabta meg éltetek útját, a párbajban pedig még inkább, mint akármely más esetben, magatok ítéltek a saját ügyetekben. Emlékezzetek arra, hogy ti csak úgy kaphattok bocsánatot, amint ti magatok gyakoroljátok azt, és éppen a bocsánat által közeledtek az istenséghez, mert a kegyelem a mindenhatóság testvére. Addig, amíg az emberi kéz csak egy vércseppet is kiont, nem érkezik meg a földre Isten igazi országa, a béke és szeretet uralma, mely a gyűlölséget, a viszályt és háborút örökre száműzi bolygótokról. Akkor a párbaj szó nem fog létezni többé nyelvetekben; csak határozatlan, messze múltnak gyászemléke lesz az, amely múlt már nem létezik; az emberek között más verseny ismeretlen lesz, mint csak a jóban való nemes vetélkedés. (Adolf. Marmande, 1861.)

A párbaj bizonyos esetekben kétségkívül merészség, sőt az életmegvetés látszatával bírhat, azonban tagadhatatlanul az erkölcsi gyávaság jele épen úgy, mint az öngyilkosság. Az öngyilkos nem mer az élet viszontagságaival megküzdeni, a párbajozó nem képes a sérelmekkel szembenézni. Nem mondta e Krisztus, hogy nagyobb lelkiereje van annak, aki oda nyújtja még balorcáját is annak, aki jobb orcáját megütötte, mint annak, aki magát a sérelmekért megbosszulja? Nem mondta e Krisztus Péternek az Olajfák kertjében: Tedd vissza hüvelyébe a kardot, mert aki másra f egy vert fog, – fegyver által vész el?
Vajon nem ítélte el Jézus ezzel örökre a párbajt? Valóban, gyermekeim, ez a bátorság heves, vérszomjas és dühös kedély hangulatból született, amely a legkisebb sérelemre fölgerjed. Hol van annál a lelki nagyság, aki a legkisebb sérelemre is vért kész ontani? De reszkessen, mert lelkiismerete mélyén folyton kiált egy hang: Kain! Kain! Mit tettél testvéreddel?! „Az ő vérére volt szükségem, hogy becsületemet megmentsem” fog majd felelni. De válaszul ezt fogja hallani: Az emberek előtt arra a néhány pillanatra akartad megmenteni, amit még le kellett élned, de arra nem gondoltál, hogy Isten előtt mentsd meg.
Szegény bolond! – Ugyan mennyi vért kellett volna ontania Krisztusnak azokért a sérelmekért, amelyek őt érték? Nemcsak hogy tövissel és lándzsával bántalmazták, nemcsak hogy a megbecstelenítő keresztfára feszítették, hanem haláltusájában még a gúny szavait is kellett hallgatnia, amelyeket ellene szórtak.
És vajon minő elégtételt követelt ő annyi sérelemért? Az Isten báránya utolsó kiáltásában hóhéraiért imádkozott. Óh, bocsássatok meg úgy, mint Ő és imádkozzatok azokért, akik titeket bántalmaznak.

Barátaim, emlékezzetek ez elvre: Szeressétek egymást! És akkor a csapásra mosollyal és a sérelemre megbocsátással fogtok felelni, A világ kétségkívül felháborodik majd ezen, és gyáváknak nevez titeket; de ti emelt fővel mutassátok meg olyankor, hogy Krisztus példaadása szerint még a töviskoszorút is készek lennétek elviselni, s hogy a becsület hamis látszata alatt nem akartok gyilkosként szerepelni ott, ahol csak gőgről és önszeretetről lehet szó. Amikor Isten titeket teremtett, adott e nektek élet és haláljogot egymás felett? Nem, ilyen jogot csak a természetnek adott, hogy átalakítsa és helyrehozza magát, – nektek azonban még azt a jogot sem adta meg, hogy önmagatok felett rendelkezzetek. Mint a gyilkos, a párbajozó is vérfoltos lesz, amikor Isten elé kerül és a mindenható Bíró hosszú és kemény büntetést szab egyikre úgy, mint a másikra. Ha az ő igazságossága már azt is megfenyegette, ki felebarátjának azt mondja, hogy „Ráka” – mennyivel súlyosabb büntetése lesz annak, aki úgy jelenik meg előtte, hogy kezei vörösek testvérének vérétől! (Szent Ágoston. Paris, 1862.)

*

A párbaj, amit régente istenítéletnek neveztek, egyike ama barbár tradícióknak, amelyek a társadalmat még most is uralják.
Mit mondanátok, ha látnátok két ellenfelet, akik a közöttük fennforgó viszály kiegyenlítése kedvéért egymással versenyezve forró vízbe ugornának, vagy ha e célból tüzes vashoz nyúlnának?
Vajon annak adnátok igazat, aki a próbát jobban kibírta?
Ti ezt a módszert esztelennek találnátok. Pedig a párbaj rosszabb, mint mindez. A gyakorlott párbajozó párbaja hidegvérrel kiszámított gyilkosság számba megy, mert biztos a vágásában; ellenfele pedig, ha gyöngeségénél vagy ügyetlenségénél fogva el van készülve arra, hogy elesik, kiszámított és meggondolt öngyilkosságot követett el. Tudom, hogy a párbajozók e két egyformán veszedelmes alternatívát ki akarván kerülni, a véletlenre bízzák magukat, de akkor meg a párbaj most sem egyéb, mint középkori istenítélet, más alakban. Pedig abban a régi korszakban végtelenül kisebb vétség számba ment az, amikor amint a neve is mutatja, „istenítélet” alakjában a hitre támaszkodott. Igaz, hogy nagyon együgyű módon, de végre mégis csak az Isten igazságosságába vetett hitre, aki nem engedi meg azt, hogy az ártatlan elessék, míg a párbajban tisztán csak a durva erő határoz, amelynek eredménye az, hogy gyakran épen a sértett fél esik el.

Ó bamba önszeretet, ostoba hiúság és bolond gőg, mikor fog titeket a keresztény kegyesség, a felebaráti szeretet és alázatosság felváltani, mely erények példáját, és elveit Krisztus adta meg; nektek? Csak akkor tűnnek majd el az embereket uraló ez otromba előítéletek, amelyeket még a törvények sem képesek elnyomni, mert nem elegendő eltiltani a rosszat és elrendelni a jót, hanem a jó iránti érzéknek és a bűntől való iszonyodásnak kell élnie az emberi szívben. (Egy őrszellem. Bordeaux, 1861.)

*

Milyen véleménnyel lesznek majd felőlem az emberek – mondjátok gyakran, – ha az elégtételt, amelyet tőlem kívánnak, – megtagadom, vagy ha én magam nem követelem azt attól, aki engem megsértett? Akik olyan balgák s olyan hátra maradottak mint ti, gyalázni fognak titeket, de a szellemi és erkölcsi haladás fáklyája által felvilágosultak elismerik, hogy józan bölcsességgel cselekedtetek. Gondolkozzatok csak egy kicsit, hogy gyakran már egy odavetett és semmi sértőt sem tartalmazó szótól is, mely testvéretek részéről ér benneteket, fellázad gőgötök, sértő feleletet adtok reá, és kész a kihívás. A döntő pillanat előtt kérdezzétek meg önmagátokat, vajon keresztényi e eljárásotok, s hogy minő felelősséggel tartoztok a társadalomnak, ha egy: tagjától megfosztjátok. Gondoljatok arra a lelkiismereti furdalásra, melynek lelkeitekben meg kell szólalnia azért, hogy az asszonytól elraboltátok a férjet, s az anyától gyermekét, s a gyermekektől az atyát vagy fenntartót. Minden bizonnyal a sértő fél elégtétellel tartozik, de nem megtisztelőbb dolog e, ha úgy adja meg, hogy hibáit elismeri, mintha az kockáztatja az életét, aki meg van sértve? Ami a sértett félt illeti, elhiszem, hogy a bántalom neki keservesen esik, akár a saját személyében, akár valamely közeli hozzátartozójához való viszonynál fogva éri, amikor nemcsak az önszeretetről van szó, hanem szívét sebezte meg a támadás. De eltekintve attól, hogy esztelenség ilyenkor valamely nyomorulttal szemben a saját életét is kockára tenni, kérdés, ha az illető elesik, vajon a sérelem nem létezik e többé? Hisz a kiontott vér folytán a sérelem híre még jobban elterjed, amely sérelem, ha érdemtelenül ér bennünket, úgy is tárgytalan, ha pedig megérdemeltük, akkor inkább rejtegetni kellene azt. Nem egyéb tehát a párbaj, mint a bosszú által táplált elégtétel; ez azonban nagyon szomorú elégtétel, mely gyakran égető szemrehányásokat okoz, még ez életben is. És ha aztán a sértett fél esik el, hol van az elégtétel?

Amikor az emberek magatartását a szeretet fogja szabályozni, ez az elv lesz irányadó: „Ne tegyétek másoknak azt, amit nem akartok, hogy mások nektek tegyenek”; s akkor a félreértések eltűnnek és megszűnnek velük a párbajok és háborúk is, amelyek nem egyebek, mint nemzetek közötti párbajok. (Xaveri Ferenc. Bordeaux, 1861.)

*

A világfi, az a mivel sem törődő „boldog” ember, aki Istentől nyert életével játszik, képes lévén azt egy sértő szóért, egy semmitmondó okért odadobni, s aki emellett felebarátjának életével is játszik, akinek élete szintén csak Istené, százszorta bűnösebb, mint az a nyomorult, aki kapzsiság vagy néha szükség által ösztönöztetve, valamely lakásba tör be, hogy onnét ellopja a kiszemelt tárgyakat, s legyilkolja azokat, akik szándékának ellenszegülnek. Az ilyen majdnem mindig a kellő nevelést nélkülöző ember, kinek a jó és a rossz közötti különbségről tökéletlen fogalmai vannak, míg a párbajozó majdnem mindig a felvilágosultabb osztályhoz tartozik.
Az egyik durván gyilkol, a másik bizonyos kiszámított módszerrel és simasággal, s ezért a társadalom még elnéző is vele szemben. Hozzáteszem, hogy a párbajozó még annál a szerencsétlennél is bűnösebb, aki a bosszúállás ösztönétől űzetve, ellenfelét egy felbőszült pillanatában öli meg. A párbajozónak nem lehet mentségéül betudni szenvedélye által való elragadtatását, mert a sérelem és az elégtétel között mindig van elég ideje gondolkodni. Ő azonban hidegvérrel cselekszik, és előre megfontolt szándékkal. S mindent kiszámít és kitanulmányoz, hogy ellenfelét annál biztosabban ölje meg. Igaz, hogy saját életét is kockára teszi, és a társadalom ezzel menti a párbajokat, mert bátorságot és életmegvetést lát bennük. De vajon valódi e a bátorság, ha az illető biztos magában? A párbaj azokból a barbár időkből maradt fenn, amikor az erősebbnek joga törvény volt, s akkor fog eltűnni, amikor az emberiségi a becsülettudást egészségesebb értelemben fogja fel és amikor az emberek hinni fognak a jövő életben. (Ágoston. Bordeaux, 1861.)

M e g j e g y z é s

A párbajok napról napra ritkulnak, és ha időről időre látunk is egy-egy fájdalmas példát, a párbajok számát ma össze sem lehet hasonlítani a régmúlttal. Régente az emberek ki sem menték a lakásukból anélkül, hogy el ne készültek volna valami afférre, s azért mindig meg is tették az előkészületeket. Amaz idők és népek erkölcseinek jellemző vonása a támadó vagy védő fegyvereknek tüntető módon vagy rejtve való szokásos viselése. Ennek a szokásnak megszűnése tanúsítja az erkölcsök szelidülését. Érdekes fokról fokra követni ezt a folyamatot attól az időtől kezdve, amikor a lovagok nem lovagoltak ki másképp, mint vaspáncélban és lándzsával, amiből később nem maradt más, mint egyszerű kard, s az is idővel inkább csak formaság és az öltözék kiegészítő része lett, mint támadó fegyver. Egy másik jellemző vonás, hogy míg hajdan a párharcok a nyílt utcán folytak le a tömeg előtt, amely félreállott, hogy szabadon hagyja a teret, addig ma elbújnak. Ma halálos végű párbaj esemény, amely felizgatja a kedélyeket, hajdan föl sem tűnt. A spiritizmus el fogja tüntetni a barbarizmus e végső nyomait, beoltván az emberekbe a szeretet és testvériség szellemét.