Pozitív gondolatok 84.

A jó és igaz viszonyáról

         „Vajon fölismerhető-e a földi ember lelkében az Isten képmása azokban a tulajdonságokban, amelyekkel e földön él?

Semmiféle gondolatából és törekvéséből nem látszik- mert mire ide jutott, már egyáltalában nem lehet vele szemben az igazságot használni, különösen nem az Isten igazságát; mert akkor minden lélek részére újabb meg újabb büntetéseket és bűnhődéseket kellene teremteni. Nem. aki itt igaz akar lenni, annak először jónak kell lennie, vagyis az isteni jót el kell fogadnia, s meg kell látnia, hogy az a jó; mégpedig olyan jó, ami nemcsak az önző természetnek, nemcsak egynek- kettőnek, vagy a kiválasztottaknak, hanem mindenkinek egyaránt kedvez. Csupán ez lehet jó. […]

        Isten igazsága azonban nem semmisíti meg az emberi lelket, hacsak egy parányi jóra való hajlandóság él is benne, hanem felgombolyítja a léleknek mindazt a tévedését, mindazt a tökéletlen alapvonását, amelyből az ő természete kiindul, és minden egyes lelket a saját természetén keresztül vezet beljebb és beljebb a szellemibb világosság és igazság felé, hogy megismerje az igazságban a jót.

Mikor aztán az ember kezdi megismerni az igazságban a jót, és azokat a széthullott apró darabkákat, amelyeket tévedése, bűnössége folytán mint az isteni igazság törvényének részecskéit széttört, kezdi gondolatban mind jobban és jobban összeilleszteni: akkor az ő gondolataival és érzéseivel mind nagyobb és nagyobb darabot lesz képes összeforrasztani abban a szeretetben, amely az egész természetben megnyilatkozik, és amely mindenkit boldogítani kíván. Mert ameddig a lelkek nem boldogok, addig mind csak tört darabkái az isteni igazságnak. És ameddig ezt valaki nem tudja megérteni, és nem boldogítani, nem hasznára és örömére akar lenni a világnak, az isteni igazságot csak tördeli, aprózza, kisebbíti. Pedig ezeket az igazság- részecskéket, amelyeket ő tört darabokra, ismét neki magának kell a saját természetén keresztül összeolvasztania.

      Nem cselekedetekről van itt szó. A tévedés, a megtorlás, amely előttetek az igazságot a kárma alakjában tünteti föl, mind- mind csak mellékes tünetei, mulandó formái az igazság keresésének- mert az isteni igaz egyben akarja magát kifejezni; az isteni igazság sír, ez jajgat a szenvedő emberben; ez kiált segítségért a szenvedő állatvilágban; ez jajong a természetben; mert semmi nem összhangzatos, nem egybefolyó, hanem mind megannyi apró, széttört darabka.

Azért fáj a szenvedés, mert az isteni igazságnak fáj az. Minden szenvedő emberlélekben az isteni igazság szenved. Azért minden könny, minden panasz megőriztetik, semmi el nem vész, mert az Isten igazságának lelke őrzi azt.

      Jaj annak, aki ezt az igazságot megbontja! Pedig az ember megbontja az ő lelkének gonosz irányával; s mindaddig bontja és szenvedteti az Isten igazságának lelkét, ameddig meg nem tér; ameddig a lelkével bele nem tud hatolni abba a nagy titokba, és meg nem érti a szívével, hogy Isten az, aki feljajdul a szenvedésekben.

       S amikor az ember lelke megérzi és megérti, hogy tulajdonképpen mi a rossz, hogy az a helytelen és igazságtalan cselekedet: akkor inkább áldozatot hoz az igaztalanság világában; lemond, és inkább leigázza az őbenne megnyilatkozó természetet- amely pedig szintén kielégülni kíván, és szintén el akarja érni a maga célját-, csakhogy az igazság beteljesedjék, hogy az igazság csorbát ne szenvedjen. Inkább ő maga szenved, ő maga mond le, s adja oda azt, amivel rendelkezik, s nem tart meg magának a mulandóból, a képzetesből semmit, mert már nagyobb értékűnek találja azt az igazságot, amely egybefoglalja az egész világot, és átsugározza, átrezgi az egészet élettel.”

Evangéliumi spiritizmus. A Névtelen Szellem tanításai Eszter médium útján. I. kötet/3. A jó és igaz viszonya egymáshoz

A Pozitív Gondolatok oldalainak szöveg- és képszerkesztését Évinek köszönhetjük. A felolvasást is.