ÉLETEMBŐL – ÉLETEMRŐL – ADELMÁTÓL 5.

ÉLETEMBŐL – ADELMÁTÓL- részletek az II. kötetből 5.

„ÉN NÉKEM VOLT” – EGY SZEGÉNY SZÓ; AZ „ÉN SZERETNÉK” – PEDIG BALGA

EMLÉKEZÉSEIM

Nos, még egy gyermekkori emlékemet szeretném megemlíteni, mely nagyon drága az én részemre. Augoulenei Mária Teréziát; Mária Antoinette leányát ismertem. Ő bennünket, gyermekeket, nagyon szeretett és gyakran meg is csókolt. Nem messze Schwarzautól a Frohsdorfi kastélyban élt a francia udvar: Augoulene hercegnő, Chambard gróf és grófné; V. Henrik, miként a legitimisták nevezték. Édesanyámat gyakran meghívták Frohsdorfba és a magas uraságok is gyakran jöttek Schwarzauba. Augoulene hercegnő szeretett engem és Ehrenreich testvéremet, akit ő Coconak nevezett, mivel az Ehrenreich nevét nem tudta kimondani. Ő mindenkor csokoládé pasztillákkal kínált bennünket, melyet a zsebében hordozott szelencéből vett elő. Egy alkalommal reám mutatva így szólott édesanyámhoz: „Cette peitet, a les traits de ma mere.” („Ez a kicsike az én drága édesanyám arcvonásait viseli.”) Minden alkalommal el kellett énekelnem neki az én francia dalaimat és kifelé menet szépen bókolnom is kellett előtte, amikor is a hercegnő így vezényelt: „Ön menjen lábaival kifelé.” Nagyon törten beszélt németül és a „der, die, das” névelők használatában egyáltalán nem ismerte ki magát. V. Henrik és felesége (egy pármai hercegnő) különösen jóságosak és szeretetteljesek; az egész környék jótevői voltak. Én Berry hercegnőt, Duc le Blacast és sok legitimistát láttam, kik minden évben udvariassági látogatásra jöttek Frohsdorf-ba.

1851. november l2-én az én drága édesanyám férjhez ment Solm-Baruth herceghez, egykori birodalmi grófhoz. Róza testvérem, én és Rozália, édesanyánkkal együtt Poroszországba költöztünk; egy számunkra idegen országba, egy új hazába.

Akkori gyermekemlékeim az „Egy kislány naplója” című könyvemben foglaltatnak. Az Ausztriától illetve Schwarzautól való búcsúzás súlyos terhekkel nehezedett lelkemre; félelmetes honvágy gyötört. A kedves, szeretett hely és haza utáni vágy abroncsként szorította szívemet, jóllehet az új haza is kedves volt számomra; de mindenek felett három kis testvérkém. És így már korán, gyermekkoromban megismertem a fájdalmat, a szenvedést. Legelőször édesapám halála, azután a négy fivéremtől, majd a hőn szeretett schwarzaui szülői háztól való elválás – mindez már korán és gyakran nagyon komolyra hangolta lelkemet.

A SZEGÉNYSÉG A LEGBIZTOSABB ESZKÖZ AZ ÉTVÁGYTALANSÁG ELLEN

EMLÉKEZÉSEIM

Egészen sajátságos, hogy az egykor tulajdonomban lévő babáimat még ma is jól ismerem. Körülbelül 20 babám volt. Minden este levetkőztettem és ágyba fektettem őket, amikor is gyengéden megcsókolgattam valamennyit és egyikük mindig velem aludt. Így egy egész családom volt. Számomra a babáim éltek és lelkük volt. Ebben a babacsaládban keresztelők, eljegyzések történtek. Babáimnak csodálatos neveik voltak; én beszélgettem velük és ők megértettek engem. Tizenöt éves koromig vett körül engem ez a babacsalád és ennek ellenére nagyon szorgalmasan és buzgón tanultam és muzsikáltam. Ezen figurák társaságában valósággal kipihentem magam. Csak ne nevessenek, még fiatalasszony koromban is volt egy babám, kit egy szekrénybe zárva tartottam és időnként elő is vettem, szeretettel csókolgattam és ide s tova hordoztam őt.

Nagyon szerettem fára mászni. Golssenben, második hazámban van egy pompás gesztenyefasor. A fáknak lépcsőszerűen nőttek az ágaik, és fenn a fán volt egy kedvenc fészkem. Gyakran üldögéltem ott angol könyveimet olvasgatva. Az olvasás valósággal szenvedélyem volt, csak úgy nyeltem a könyveket.

Kedves emlékként őrzöm húgom, Mária Ágnes születését. Akkoriban 16 éves voltam és szüleim megajándékoztak azzal az örömmel, hogy szeretett kis testvérkémet keresztelőjén a kezeimben tarthattam. Akkoriban nagy fontosságúnak tűntem a magam számára.

1858-ban Witzleben nagynénémet és férjét Hartmann von Witzlebent – ki Sachsen tartomány főkormányzója volt – elkísérhettem Magdeburgba, Anglia királynőjének fogadására. A magas vendégek fogadásának előkészületeiben segítségére kellett lennem nagynénémnek, kik a főkormányzó palotájában dejeunerre voltak hivatalosak. Akkoriban kaptam első selyemruhámat, melyre nem kevéssé voltam büszke. A lépcsőházat, a hallt és az éttermeket virágokkal díszítették fel. A dejeunerre hivatalosak voltak: Vilmos régensherceg, a későbbi J. Vilmos német császár Poroszországból és felesége Auguszta főhercegnő; az angol királyné Viktória, hercegi férjével; a badeni nagyherceg és felesége és még sokan mások a magas rangú urak és hölgyek közül. Én két csokorral a kezemben a lépcsőnél állottam, melyek egyikét mély meghajlással Viktória királynőnek, a másikat pedig Auguszta régenshercegnőnek nyújtottam át. A két magas rangú hölgy kedvesen bólintva nyújtották kezüket. A magas uraságok külön étkeztek; míg a kíséret egy nagy teremben foglalt helyet. Én az angol királynő főudvarmesternője mellett ültem. Miután az angol nyelvet kora gyermekkoromtól tökéletesen beszéltem, ez nagyszerű alkalom volt a társalgásra; és nagyon kellemesen töltöttem az időt Lady Macdonalddal az ő kedves társaságában és azonnal elmeséltem életem történetét, főként azt, hogy én osztrák nő vagyok. Ő nagyon kedvesen meghívott Skóciába és közölte velem, hogy sok gyermeke van.

Az angol uraságok elutazása után a régensherceg visszatért a palotába, nénikém szalonjába egy kávéra, mely aktusnál asszisztálhattam. A magas rangú úr hellyel kínált meg és oly kedves közvetlenséggel beszélgetett velem, hogy a nyelvem ismét megeredt és elragadott, amikor hazámról, Schwarzauról meséltem. Kedves, szeretett mostohaapám részéről itt-ott egy figyelmeztető jeladást kaptam, hogy ne ragadtassam el magam, de a régenshercegnek tetszett az én csevegésem, melyen gyakran szívből nevetett. Ki gondolta volna, hogy ő 13 évvel később az újonnan alakult Németbirodalom élén fog állni. Ezek a magdeburgi napok emlékezetesek maradtak az én számomra és otthon Golssenben nem győztem eleget mesélni az én drága édesanyámnak és szeretett Róza testvéremnek. Witzleben nagynéném megelégedését és elismerését is sikerült kiérdemelnem szolgálataimmal.

1860. július 30-án Ödönnel házasságra léptem. Ez számomra valódi Isteni kegyelem és gondoskodás volt, hogy ezen férfiút és édesanyját megismerhettem, illetve, hogy hozzájuk vezetett.

Én Tamopolban születtem, az én drága hazám az alsó-ausztriai Schwarzau; második hazám pedig a poroszországi Golssen. Házasságunk első tíz évében a magyarországi Tiszalökön éltünk; azután Steierországba költöztünk, ahol azóta is élünk, míglen a magyarországi zsolcai családi sírboltba vándorolunk.