Hogyan lett Adelma nagynénjéből TELEKI ÁGNESBŐL Waldeck-Pyrmont hercegnő?
Adelma gyermekkora (10-20 éves kora között) Golssenben telt és Teleki Róza grófnő, Adelma édesanyja gyakran meglátogatta testvérét Teleki Ágnest, ki akkor már hercegné volt, Waldeck-Pyrmont hercegének felesége. Adelma kislány korában édesanyjával ment ezekre a látogatásokra. Kedves emlékként mesél ezekről a vendégeskedésekről, mert Ágnes nagynénje szerette és “kényeztette” őt.
Eszembe jutott egy történet, amit most megosztok. Hogyan lett Teleki Ágnesből hercegnő?
Erdély legszebb eladó leánya Teleki Róza
“Az 1820-as éveinek végén, és a 30-as évek kezdetén nagyon élénk volt a szalonélet Kolozsvárott. Az ifjú Wesselényi Miklós báró, a »zsibói oroszlán« volt ott akkor a nap hőse, aki politikai szereplésével is nagy feltűnést keltett, és hol Pozsonyban, hol szűkebb hazájának fővárosában támadta a rendi elzárkózottságot, sürgette a personaluniót és küzdött eszméi diadaláért. A szalonok legünnepeltebb leányai a sáromberki Teleki gróf kisasszonyok voltak — Róza, Erzsébet és Ágnes; kívülök még Tholdalagi Eszter grófnő, Bánffy Jeanette, és az egyik Bethlen leány vetélkedtek a legszebb elnevezésért, ezt azonban az 1831-iki farsangon egy magyarországi leány, Bónis Jeanette hódította el tőlük, aki dúsgazdag nagynénjével, Komáromi Györgynével jött Kolozsvárra farsangolni. Bónis Jeanettet már szépségének mesés híre előzte meg, és mindenki tudta, hogy Pozsonyban, a nagy Napoleon fia, a Reichstadli herczeg is rajongott érte. — Die zweite (a második) Teleki Róza — így nevezték Kolozsvárott, mert míg ő oda nem jött, Teleki Rózánál nem volt szebb lány a bérces haza fővárosában. Teleki Rózát csakhamar nőül is vette egy gróf Wurmbrand, de korán özvegységre jutván, másodszor gróf Solmshoz ment férjhez.
Solms családja sehogy sem akart beleegyezni, hogy magyar nőt vegyen feleségül
és mindent elkövettek a házasság meggátlására. Solms ekkor csak annyit kért, hogy hozzátartozói legalább ismerkedjenek meg szíve bálványával. És Teleki Róza egyszeri találkozás után úgy elbájolta szépségével, elragadó modorával és nagy szellemével a Solms családot, hogy majdnem kérve kérték, fogadná el a gróf kezét, amit aztán meg is tett a szép asszony és házassága egyike volt a legboldogabbaknak. A második leányt, Erzsébet grófnőt, Vay generális fia, Lajos, öccse a nem régen elhunyt főrendiházi elnöknek, báró Vay Miklósnak, és atyja báró Vay Bélának, vette nőül. A legfiatalabb és legkevésbbé szép, de talán a legeszesebb volt Ágnes. Mint egészen gyermeklány, majdnem hamupipőke számba ment, két ragyogó szépségű nővére mellett, és gyakran mondogatta, hogy sohase megy férjhez. És dehogynem, dehogynem, évődtek vele barátnői — majd, mint hamupipőkéért, érted is eljön egyszer a herceg.
1830. Sylvester éjszakáján víg társaság volt együtt Komáromy Györgyné Bélfarkas-utczai lakásán, és az egyik vígkedvű lány, Tholdalagi Eszter azt proponálta, öntsenek ólmot. A társaság nagy örömmel fogadta az indítványt, csupa fiatal, viruló lányok voltak, jó barátnők, egymás közt nem röstelték a babonát. A házi kisasszony, Bónis Jeanette hozott aztán egy kanalat, egy ezüst mozsdótálban vizet, egy csomó ólmot, és megkezdődött a babona.
Egyik kisasszonynak huszárcsákó jött ki.
— Na, ezt bizonyosan valami tiszt veszi el a jövő farsangon, — magyarázták a többiek. A másiknál mintha egy nagy medvét mutatott volna a szeszélyes ólom.
— Bizonyosan nagy vadászember lesz az urad… Sokat leszesz szalmaözvegy, — ingerkedtek a pajkos barátnők.
Végre Teleki Ágnesre került a sor.
A hamupipőke szelíd mosollyal leste, hogy sustorog az ólom a vízben, hogy tömörül alakká a csillámló törmelék, aztán kihalászta az ezüst tálból a figurát és felmutatta a többi leánynak.
— Nos, nem mondtuk mindig, hogy herceg jön a mi Ágnesünkért, — kiáltottak föl egyhangúlag a barátnők és kézről-kézre járt az ólomdarab. Valóságos csukott hercegi korona volt.
— Hiszen nincs is Erdélyben herceg!— nevetett Teleki Ágnes. A farsang pár nap múlva megkezdődött és bál, bálra, — estély, estélyre következett. Egy redoutte alkalmával Teleki Ágnest épen Wesselényi Miklós vezette, midőn két ismeretlen férfi lépett a terembe. Mind a kettő idegen állam katonai egyenruháját viselte és mind a kettő magas rangú tiszt volt.
— Ah! a würtembergi herceg, tudja, a Rhédey Claudine férje — magyarázta Wesselényi Teleki Ágnesnek — de vájjon ki lehet az a másik tiszt, aki vele van ?
Waldeck-Pyrmont herczeg, az uralkodó herceg öccse
— magyarázta egyik fiatal Zeyk, aki most Wesselényi mellé lépve, hallotta utolsó szavait. Teleki Ágnesnek önkéntelenül is eszébe jutott a Sylvester-éji babona, és önkéntelenül is a teremnek abba a sarkába nézett, ahol a herceg állt. De rögtön elkapta róla tekintetét és biborpiros lett, mert észrevette, hogy a herceg is őt nézi. Midőn Wesselényi Miklós helyére vezette a szép lányt, egyszerre csak látja, hogy egyik férfirokona, karján Waldeck herceggel, egyenesen felé tart. Ideje sem volt gondolkozásra, már előtte állt a két férfi s a szép lány rokona azzal a sajátságos erdélyi dialektussal már meg is szólalt. Instállak, megengeded, hogy bemutassam jó barátomat, Waldeck Hermann herceget. . . idegen itt, ismerkedni szeretne egy kicsit hölgyeinkkel. Teleki Ágnes a legnagyobb zavarral nyújtotta kezét Waldeck Hermannak, de ez a világfi könnyed, kellemes modorában úgy tudott csevegni, hogy a fiatal lány csakhamar oly jól érezte magát vele, mintha már évek óta ismerte volna.
Waldeck hercegnek annyira megtetszett Teleki Ágnes, hogy másnap már látogatást tett szüleinél és nagyon rövid idő múlva katonásan nyilatkozott is.
Miután Ágnes is igent mondott, az egymáshoz illő pár csakhamar egybekelt
és a szép magyar grófnő elment új hazájába, ahol »fenséges hercegné«-nek címezték ezentúl. De itt, az ősrégi németországi várban is magyar lány maradt Teleki Ágnes, aki nemhogy hazája nyelvét, szokásait elfelejtette volna, de még férjét is megtanította rájuk. A herceg rövid idő alatt olyan jól megtanult magyarul, mintha csak a nagyenyedi kollégiumba járt volna, és ha hazajöttek — mert mindig így mondta a hercegné — Magyarországra, a herceg mindig magyarul beszélt.
Teleki Ágnes németországi kastélyában is magyar szakácsnét tartott, mert soha sem tudta megszokni a német konyhát, és a hercegi asztalon rendes ételek voltak a rakottas, — kolozsvári káposzta — a bálmos, a ritka tejfölös lében készült zöld fuszulyka és más egyéb erdélyi specialitások. — A szivem és a gyomrom soha se lesz német — jegyzi meg a herczegné, aki élete végéig sóban főttnek nevezte a marhahúst, és pityókának a krumplit, jó erdélyiesen. A hatvanas évek elején Párizsban volt és a Jardin des Plantesban sétálgatott épen a hercegnő, midőn egy padon ritka szép fiatal asszony vonta magára figyelmét. Az úri asszony mellett egy dada ült, ölében kis pólyásbabával.
Egyszerre csak megszólalt az úrnő magyarul. — Alkonyodik, jó lesz ha indulunk, félek, hogy megfázik a baba. Erre a hercegné szó nélkül fölállt, odament a padhoz és igy szólt: — Bocsánat, hogy megszólítom. Én is magyar vagyok, olyan jól esik távol a hazámtól magyar szót hallanom; engedje, hogy egy darabig elkísérjem — én Waldeck hercegné vagyok — Teleki Ágnes. A fiatal asszony rendkívül megörült, aztán szerényen megjegyezte, hogy férje rokonságban is van a hercegné egyik nővérével. Erre Waldeckné megölelte és megcsókolta a fiatal asszonyt, megnézte és megdicsérte a remek szép fiúcskát, és kérdezősködött férje után. — Otthon van Magyarországon, emigráns volt, nem kapott külföldre útlevelet. . . . A hercegné aztán, míg a fiatal asszony Párizsban maradt több ízben meglátogatta és a következő nyáron Magyarországon is fölkereste.
Szívesen időzött Tisza-Roffon is,
férjének unokatestvére, Waldeck Frigyes gróf családjánál, de szive leginkább csak haza, Erdélybe vonta, s ha csak tehette, minden évben elment oda. Miután 1876-ban, épen húsz év előtt, elvesztette férjét, azóta többnyire Magyarországon lakott, és halála is itt érte utól. Porai azonban mégsem hazai földben fognak nyugodni, hanem Németországban, a Waldeck család sírboltjában, egyesülve férje hamvaival, akit annyira szeretett. Utolsó útjára két unokaöccse, az afrikai utazó Teleki Samu és Vay Béla kisérték, és temetése a fenségcímhez illőn, amelyet viselt, fejedelmi fénnyel megy végbe.”
Vicomte Letoriere.
(Vay Sándor író egyik álneve) – A Hét című folyóirat 1896. február 23-ikai számából.
