"Az Evangéliumi Spiritizmus, a Szentlélek kijelentése. Letisztult keresztény hit és erkölcsbölcselet, valamint lélektan: a bűn felismerésének és a bűntől való szabadulásnak mélylélektana. Nagy, értékes, és tiszta világosság, mert magas világok ismereteit, Isten akaratát és Isten törvényeit közli és mutatja meg e szerencsétlen bűnben élő világnak, észérvekkel is alátámasztva a megtérés szükségességét."
SZFÉRÁK 2
SZFÉRÁK 2

SZFÉRÁK 2

UTAZÁS A SZFÉRÁKBAN

Most, tehát a Névtelen szellem – Eszterrel kézenfogva – elvisz minket a szférák világába. Kicsit meseszerű az egész, de hát hogyan is lehet emberi szóval leírni a poklot? Vagy Szűz Mária világát? És a Névtelen szellem otthonát?

Sehogy. Vagyis hát így, eféleképpen. Kicsit hosszú lesz, de szükséges, mert jövő kedden konkrétan megismerjük a hét szellemi szférát, ehhez pedig jól jön előre egy kis képi megjelenítés. Még ha szóban is…

MÉDIUMI ÉLMÉNYEK – ESZTER MÉDIUM KÖZLEMÉNYEI
UTAZÁS A SZFÉRÁKBAN – VIII. FEJEZET.

A “belső kör” egy része. Papp Eszter középen, egy Lejtő utcai fotón, valamikor a hatvanas évek közepén. Bal keze felől Reisz János, aki a Zugligeti ház megteremtője volt. Később mikor Eszter is odaköltözött Hunyad-oromra együtt várták az elszólítást. A képen az álló sor két szélén a Kathy házaspár, Kathy Sándor és felesége Ria. Legalsó sorban jobbra Vay Valéria, aki a 90-es években megszerkesztette a hátramaradt kéziratokból a Kék-könyveket, amit azután Pőcze József , és a Clevelandi csoport adott ki itt Magyarországon . Vele szemben édesanyja. (Szóbeli közlés szerint Vay Ödön családja távoli rokonságban állt Valériával és családjával. Ezt még nem tudtam ellenőrizni.)

“Március elején, egy ülés alkalmával, váratlanul bekövetkezett az, hogy transzba estem. Ezen az ülésen azt közli a Névtelen szellem, hogy nagyon sokan vannak, és nem tudnak elég gyorsan közlést leadni. Én készségesen felajánlom, hogy ha az Írásom gyorsabb lenne, vegyék azt igénybe. „Jól van, megpróbáljuk, készülj hozzá.” Megtörténik. A ceruza nagy gyorsasággal szalad, de értelmetlen vonalakat ír le. Amint elhelyezkedésünk után bekapcsoltak a körbe, úgy éreztem, mintha egy villanyos zsákba szorítanának, s fent bezárnák azt. Pillanatok alatt heves rosszullét, szívfájdalom lepett meg. Szemem elhomályosodott, gondolkozásom megszűnt, csupán az életösztön vergődésével kapkodtam a szívem felé s kiabáltam párszor: jaj, a szívem! A szívem!” Ezzel elvesztettem az öntudatomat. Nagyon mély, terhes álomba merültem, amelyben mintha távolról hallottam volna a saját hangomat kiabálni és sírni. Én azonban messze voltam tőle. Egyszerre, mint egy villanykapcsolásszerű hirtelen hatásra, elhagyott az izgalom, a sírás, a kiabálás és helyette kellemes, langyos fürdőhöz hasonló érzés lett úrrá az egész valómon s hozzá egy halk, monoton beszéd hangzott az én hangomon. Az előbbi szellem egy hozzám közel állott, nagyon szenvedő szellem, az utána következő pedig a Névtelen szellem megnyilatkozása volt.

Felébredtem.

Ez volt az első eset, hogy nem voltam boldog örömmel eltelve az ülés után, mert nem értettem meg a saját állapotomat. Hiába magyarázta a Névtelen szellem a transz előnyeit, én mindig a betűzést sírtam vissza. Mint a „Névtelen szellem” később közölte velem, azon a kritikus napon tényleg lejárt a testöltésem ideje, s a következő nappal megkezdődött életszak mint új inkarnáció számít.

Első ízben való transzállapotom után megváltozott a szellemi környezetem; a nagy ropogások és kopogások csökkentek, de még mindig elég élénk zörgések hallatszottak. Én sokkal érzékenyebb lettem, mint azelőtt, emberek, szellemek közelsége, kiáradó fluidja sokszor fizikai fájdalmakat tudott okozni, sőt ha intenzíven gondolt valaki rám, magam előtt láttam az illetőt; a szellemek érintését éreztem, ami nem mindig volt kellemes.
A Névtelen szellemet mindig jobban megszerettem, s féltve őriztem azt a nagy értékű szeretetet, s teljes erőmmel azon voltam, hogy neki örömet szerezzek. Sok mindent szerettem volna tőle kérdezni, de nem mindig mertem, mert amikor sok bátorságot vettem, a kérdezősködéseimre azt felelte: „A földi embernek nem kell mindenről idő előtt tudnia.” Elhallgattam ilyenkor, de későbben, nem egyszer évek múlva, önmagától felhívta figyelmemet a rég feltett kérdésekre és megválaszolta, vagy ha jobbnak látta, képekben megmutatta. Az első húsvét alkalmával a nagyhétre eső üléseket a nekem mutatott képekkel vagy helyesebben élményekkel töltötte ki.

Megkísérlem ezeket leírni, bár az emberi szó nagyon szegény mindazoknak a dolgoknak ecsetelésére, amelyeket láttam.

Eszter médium transzban, valamikor 30-as években a szellemfényképezés időszakában

Az ima elhangzása után transzba estem, s amit már régen nem tettem, keservesen sírtam, „mert engem el akarnak vinni és nem tudom, hová.” Féltem. Egyszerre csak mint valami hullámzás, meghimbál egy erő, és messze távolodom a testemtől. Velem van a fehér ködbe burkolt vezetőm, aki barátságosan magyarázza, hogy most megmutatja a földi élettel járó bűnükbe merült szellemek helyeit. Nemsokára megállunk egy sötét tájon. Száraz fatörzsek még sötétebbé teszik a láthatárt; alig látni itt-ott egy-egy kis tisztást. Figyelni kezdek, s akkor látom, hogy nagy vörös tüzek mellett csak úgy hemzseg a sok sajátságos emberalak. Legtöbbnyire jólöltözött, intelligens arckifejezésű férfiak beszélgetnek egymással, s kíváncsian tekintenek reánk. A fejük nagy, kifejlett, lábaik és törzsük azonban kicsiny, négy-ötéves gyermekéhez hasonló. Kezüket melengetik, terveznek, veszekednek. Vezetőm megmagyarázza, hogy ezek a földön nagy pénzemberek voltak, vagy olyan írók, akik csak a pénz megszerzését tekintették fő célnak, akik elspekulálták a saját és a más vagyonát. Most fáznak és éheznek, sötétségben vannak, mert ide nem ér el a világosság.

Itt nem időzünk soká, elhagyjuk ezt a tájat és a fösvények világába érünk.

Ezek soványak és elhanyagolt külsejűek mind. Nagyon mély sziklahasadékokban laknak, kincseiket féltve őrzik a sziklaodúkba dugdosva, s nem mernek elmozdulni onnan, mert az őrizet nélkül maradt kincsnek hamar lába kél itt. Éheznek, szomjaznak, fáznak, örökös rettegés kínozza őket vagyonuk elveszthetése felett. Az odúkban nemcsak ők, e szegény szellemek keresnek menedéket, hanem nagy zöldes kígyók, varangyos békák is nagy számban tanyáznak ott, mert az alattomosság, hazugság, irigység, ami a lelkükben él, ilyen testöltésben jelenik meg köztük. Itt gyötrelmes az élet, mert nagy szenvedések után tudja csak a lélek elhagyni e helyet, hogy kincseit szétszórva, szabaddá tegye magát azoktól. Innen széles híd vezet keresztül egy mélység felett; a kincsektől megválni készülő lélek ide emelkedik fel, s innen indul tovább; de a hídról visszapillanthat elhagyott kincseire, s látnia kell, mint esnek rá az éhesek, a telhetetlenek, s mint örülnek az elhagyott prédának. Ha megbánja elhatározását és elhagyott kincsei vonzást gyakorolnak rá, visszaesik a korábbi szenvedésbe; de ha könnyű szívvel hagyja el azokat, akkor könnyebb fejlődést biztosító szellemi élet vár reá.
Az érzéki bűnökben mélyen süllyedt szellemek világa még több szenvedést rejteget. A durva sziklák valami undorító, bűzös, síkos, nyúlós nedvességgel vannak borítva; lent a mélyben bukdácsolnak ezek a szegény, szánalomra méltó szellemek. E nyúlós, sűrű, gennyszerű nedvességben az élősdiek sokféle neme él, és marja az emberekhez hasonló szellemek testét.
Nagy, nyitott sebek, rothadásnak induló testrészek válnak láthatókká, bár ők titkolják egymás előtt, legalább is szeretnék titkolni undokságukat. Itt a férfi és női szellemek utálják egymást, és folytonos vádaskodás és panasz hangzik, és elkeseredett küzdelem folyik a két nem között. Az ide vezető úton pénz, ékszerek, drágaságok, finom ruhák, cím, rang, előkelő állások vannak elszórva, mert a halállal leveti mindegyik azt, amiért e gonosz völgybe került. Innen nem lehet menekülni, csak a felülről lebocsátott kötelék segélyével. Ez pokol.

A hiúság világa

Innen tovább menve, igen szépnek látszó helyen állapodunk meg, hogy megláthassam a hiúság világában folyó életet. Első pillanatban szép, kívánatos hely ez, szinte elütő a többitől. A szép és nagy gonddal felépített paloták tulajdonosaik jó ízléséről tanúskodnak. Messziről ragyogó címerek hirdetik, hogy itt sokat adnak a dicsőségre. Mindenki visz magával valamit, amit félt: a jó hírnevet. Bizony itt ez mindig veszedelemben forog, mert az emberek szívesen bemocskolják a másikét sárral vagy másféle szennyel, hogy fényességben felül ne múlhassa őt a másik. Magától értetődik, hogy sohasem nyugvó versengés és egymást túlhaladni akarás e világ életének mozgató ereje. Így sokat dolgoznak, okoskodnak, hogy a nagy iramban el ne maradjanak egymástól, de ha már egyenlők, lehetőleg elkerülhessék egymást. Hamar elfáradnak, megbetegednek és szenvednek a nyugalom minden lehetősége nélkül. Vereségeikben duzzogó, mély szomorúság szállja meg azokat, akit nagy fáradságuk eredményét összeomló kártyaváraikban látják elveszni. A pihenés vágya ébred fel lelkükben; egymástól távol igyekeznek jutni, ahol nem kell beismerni egymás előtt kudarcaikat, mert ezt tekintik a legnagyobb szégyennek. Pedig hiába szégyenkeznek, nem kerülheti el sorsát itt senki. A megaláztatás, a kigúnyoltatás mindenkinek végzete, mert a legnagyobb érdemekkel dicsekedőt is eléri a meg nem értés, a meggyanúsítás, s amilyen magasan fenn képzelte magát, éppen olyan mélységbe zuhan alá. A beteges szellemek elfajulást mutatnak, de nehezen ismerik fel ezt magukban, azért itt minden a tükörhöz hasonló ténnyel veri vissza eltorzult alakjukat. Nagy fájdalommal és keserűséggel szemlélik magukat a fénylő, tiszta víz tükrében, a fénylő buborékokban, melyekkel e világ atmoszférája telve van. Gyönyörű kertjeikben, melyeket nagy fáradsággal ápolnak, búvóhelyet talál a kígyó, a gyík és a béka. Veszedelmes rovarok, undorító férgek nyugtalanítják e világ lakóit, melyek a virágok és gyümölcsök belső részeiből kelnek életre. Minden szépnek és kívánatosnak látszik itt, de élvezhetetlen, akárcsak a hiú emberi léleknek bármely cselekedete. El sem lehet képzelni, hogyan rejtőzhetik ennyi szépség között olyan nagy szenvedés és boldogtalanság, mint amit itt, a hiú lelkek e hazájában talál az ember. És milyen népes ez a hely! A szegény, földhözragadt embertől kezdve a hatalmasokig, minden rendű és rangú emberek lelkei verődnek itt össze.

Megnézzük a telhetetlenség, kapzsiság és irigység világát is.

Amint ide értünk, azt hittem, földi paradicsomba jutottam. A bőség országa ez, mert mintha csak a természet minden javait ide hullatta volna. Amerre a szem ellát, óriási gabonaföldek terülnek el, megérve a szem, csak a learatás hiányzik. Nagy, duzzadtszemű, araszos kalászokat ringat a szellő, a fák rakva a legszebb gyümölcsökkel, a szőlő soha nem látott fürtökkel rakottan várja, a megszedést. Az ezüst és aranypénzek, drágaságok a mezőn elhullatva csillognak, mintha valaki menekülés közben vesztette volna el azokat. Csak embert, illetőleg szellemeket látni keveset. Azok is mind betegek, ványadtak, erőtlenek. Gyermek itt alig van. Kérdezve fordulok ködbe burkolózott vezetőmhöz: Mit jelent ez? „Ide jutnak azoknak az embereknek a szellemei, akiknek sohasem volt elé g a földi értékekből. Első pillanatban a legboldogabbnak érzi itt magát mindenki, de itt csak egyszer lakhat jól, egyszer nyújthatja ki kezét a lélek a prédára, mert hiába harácsol, hiába gyűjt kincset, értékesíteni nem tudja, mert itt mindenki szabadulni igyekszik mindentől. Amíg nem nyúlt semmihez, nincs baja, átmehet a szellemibb világba; de ha éhesen ráveti magát a talált dolgokra, nem válhat el tőlük, mert szolgálnia kell az anyagot, míg e terhes munkában erői fel nem bomlanak. Akkor mindent elhagyva, a halálhoz hasonló állapotok között szabadulhat csak innen a szellem.”
Figyelmesebben megnézem e boldognak látszó világ lakóit, s látom, hogy ezek mind betegek, sápadtan, gyengén lézengenek ebben a csodaszép Kánaánban. A nehezen emésztő, jóllakott ember undorával tekintenek mindenre, menekülni szeretnének önmaguktól, javakban bővelkedő világuktól, de visszahúzza őket ólomsúllyal az anyagnak terhe.

Innen a közönyösek, önzők, a hidegszívűek hazájába megyünk.

Vastag hóréteg borit mindent, száraz fák töredező gallyai állják útját mindenfelé a kicsit kitaposott úton az embernek. Fáradt, unott arcú szellemek vándorolnak itt egyenkint, egymástól nagy távolságban. Nem törődnek egymással, nem szeretik egymást, de nem is gyűlölik. Egykedvűségükben még saját sorsuk iránt is érzéketlenek mindaddig, míg a fokozódó hideg dermesztő fájdalmakkal nem figyelmezteti őket az életösztönön keresztül, hogy rettenetes gyötrelem vár rájuk. Az életösztön itt is, mint mindenütt e világokon, erősen működik. Ez aztán nehezen, de mégis visszatéríti őket egymás keresésére. Növekedő fájdalmaikkal enyhülés után vágyik a lelkük, a szeretet melegsége után, mert csakis ebben találhatják meg életcéljukat. E zord világ kapuin túl élet és fejlődés van, virágok nyílnak, az öröm virágai, azok számára, kik már felismerték életük célját és dolgozni akarnak érte. Nagyon sokat kell dolgozniuk a szeretet örömeiért azoknak, akik önzésükben ridegen megölték másokban a szeretetet. Meg kell elégedniük a morzsákkal, amelyek a haladottabb világokból hullnak alá.

Az elégedetlenek, zúgolódók, békétlenek

A felettébb igazságosok, a túl pedánsok, u. n. szőrszálhasogatók, a könyörtelenek, irgalmatlanok világa közvetlen közelben van. Mindenütt vaskorlát, vaskapu, vasajtó. Olyan ez az egész világ, mint valami fekete vonalakkal megrajzolt labirintus.
Hideg, zord, ködös világosság fogadja a belépőt, elégedetlenség, zúgolódás, békétlenség nyugtalanítja itt a lelkeket. Folytonos keresgélés, kielégülés után való vágy űzi, hajtja őket e labirintusokon keresztül, de nem tudnak kijutni, nem tudnak megnyugvást találni, mert minduntalan a saját igazságukkal tálaljait magukat szemben. Bosszúsak, idegesek, kicsinyesek, zsörtölődők mindaddig, míg elfáradva, kimerülve elhagyják saját igazságukat és az isteni igazsághoz nem fordulnak irgalomért. Ez szintén irgalomra, elnézésre utasítja őket, s csak ha ők maguk is valamely elnézésben, vagy megadásban gyakorolták magukat, akkor vezeti ki őket e labirintusból az isteni kegyelem.
Az igazság vaskapui így engedik ki foglyaikat. A szigorúság, az engesztelhetetlenség olyan erős zár, melyet nem képes senki és semmi kinyitni, csak egyedül az irgalmasság. Elcsodálkoztam a mennyei igazság törvényein. Hiszen itt nincs sehol a büntető Isten kezének nyoma; a szenvedésekben az ember lelke bünteti önmagát azzal a bűnnel és tévedéssel, melyhez ragaszkodott földi életében, sőt azután is.

A gyűlölet és bosszú világa is kimeríthetetlen gyötrelmekben gazdag.

Egymást üldöző, elkeseredett lelkek óhajtják a halált, hogy egymástól szabadulhassanak; ehelyett száz meg száz alakban támad fel az ember ellensége. A kegyetlenség, mint örökké éhes fúria, újabb és újabb lángokat gyújt a lelkek mélyén, melyek izzásba hozzák a lélek összes erőit. Ebben a gonosz, kegyetlen lángban égnek el mindazok a megmaradt jobb erők, melyek enyhülést kereső és találó eszközökként a léleknek még rendelkezésére állnak. Óh hol van hát a szabadulás a szenvedések elöl? Sóhajtottam e sok gyötrelem láttára. Fehér kísérőm látta kétségbeesésemet, s vigasztalni próbált.

Most Mária, az Úr édesanyja országában vagyunk

Észrevétlenül siklottunk tova a mindinkább világosodó szférákon keresztül. Itt már szerettem volna megállani, hiszen szép volt minden, az atmoszféra erősítő és boldogító. De csak mentünk tovább. Majd szédülni kezdtem, s végre elájultam. Mikor ájulásomból magamhoz tértem, sokkal könnyebb és világosabb ruhában találtam magamat. Lelkemben égi derű, boldogság. Egyszerre, mintha a végtelenségnek egy fehér szigetére érkeztünk volna, szilárd alapot érzek lábaim alatt. Ott a szigeten nagy, de végtelen szelíd, fájdalmas szomorúság lepte meg a lelkemet, a megszentelt bánat, az önmagát odaadó és feláldozni kész szeretet finom, gyöngéd rezgése eddig még el sem képzelt forró, imádkozó vágy alakjában jutott tudatomba. Körülnézek, s vezetőm ragyogó, fehér ködbe burkolt alakja barátságosan figyelmeztet, hogy most Mária, az Úr édesanyja országában vagyunk és Ő szeretné, ha Mária engem megáldana. Szent áhítat töltötte el lelkemet, s imádkozva vártam. Észre sem vettem és máris előtte álltam. Sem csillagos palást, sem fénylő korona nem volt rajta, csak egyszerű fekete, leomló ruha. Leborultam előtte mélyen, egészen a lábaihoz. Nem tudtam reánézni, csak az áldást éreztem a szívemben, amely ilyenféle szavakban volt kifejezve: „Légy te is az Úrnak engedelmes szolgálóleánya.” –
Ti, az ő erejéből, az ő engedelmességével áldott meg. Mély meghajlásomból könnyed felemelő segítésével ismét felálltam, de ő már eltűnt előlem. Vezetőm látta gondolataimat, s kérdezés nélkül felelte: „Te nem tudod miért volt gyászba öltözve az Úr édesanyja. Ilyenkor, amikor a földön a nagyhét előkészítő hangulatában élnek, ő mindig gyászruhát ölt azokért az emberi lelkekért, kik még az Úr halálának és feltámadásának értékét és
erejét a bűntől való szabadulásra meg nem ismerik, nem keresik, s nem ragaszkodnak hozzá. Ezek a lelkek még holtak, és ezekért gyászol Mária; ezekért imádkozik és dolgozik fájó szomorúsággal. Ezekért dolgozunk mi is, hogy megismerjék a világosságot, az életet. Mária sötét ruhája a sötétséget jelenti, melyet átsugároz az ő szeretete és imája.”

Felajánlottam lelkemet, testemet, időleges és örökkévaló életemet az ő szolgálatára

Elmentünk a végtelenség egyik szigetéről a másikra. Egy örökimádás templomába értünk, melynek belsejében mindenfajta Krisztust hívő és imádó felekezetnek volt helye. Középen egy főoltár, az oltár közepén egy szentély, ahonnan folyton gomolygó fehér fluid ömlött el az egész nagy templomban, befogva az oltár külső arany díszítéseit, melyek az Úr szenvedéseit okozó eszközöket ábrázolták. A templomban titokzatos csend uralkodott. Szent áhítattal közeledtünk az oltár lépcsői felé. Mind a ketten imádkoztunk. A legalsó lépcsőnél megálltam, s szétterjesztett kezekkel leborultam a magasabban álló lépcsőkre. Felajánlottam lelkemet, testemet, időleges és örökkévaló életemet az ő szolgálatára. Az áment valami ismeretlen hatalom hangja zúgta rá, mely zengésével betöltötte az egész templomot. Ez a hang a templomot betöltő Szentlélek erejének hangja volt. Úgy éreztem, hogy az Úr elfogadta az én lelkem felajánlását. Boldogságtól eltelve tekintettem fel a szentély ajtaját elfedő gomolygó fluidok felé, s ebben a pillanatban fénylő világosság áradt a szentélyből úgyannyira, hogy a szem nem bírta elviselni ezt a fényt. E fényözönből az Úr Jézus sebhelyes két keze válik láthatóvá, amint áldóan tartja felettem.
Ismét leborultam az oltár lépcsőire, s áhítatos elragadtatásomban az egész énemet megszűnni, feloszlani ereztem. Mire ismét magamhoz tértem, s fel mertem tekinteni, a fénylő világosság már eltűnt, a szentély ajtaját ismét a gomolygó fehér fluidok takarták el.

A Névtelen szellem az ő otthonába hívott

Elhagytuk a templomot is, s most a Névtelen szellem az ő otthonába hívott, hogy tekintsem meg azt is. Gyönyörű fehér fénnyel átvilágított szférába jutottunk, melyhez fogható szépséget még a legmerészebb képzelet sem közelíthet meg. Végtelenül sajnálom, hogy földi szavakkal hűen visszaadni nem tudom azt, amit ott láttam, mert ha mindent le tudnék is írni, hiányoznak az emberi fogalmak azoknak elképzelésére. A természet gyönyörű, virágzó erdők, sima, tükörlaphoz hasonló tiszta vizű tavak, a fehér fényben tündöklő kristály hegyek, a szivárvány színében ragyognak elő utunkon. Sohasem látott virágok özöne borítja a mezőket. Megérkezünk.

Itthon vagyunk.

Minden tiszta, a napfényben ragyogó felhőhöz hasonló az az anyag, amiből a szellemek egyszerűbb vagy díszesebb palotái épültek. Homlokzatán dús aranyozással, mindegyik valami jelvényt ábrázol, mely a szellem egyéniségének, munkájának megfelelő. Én persze nem értettem a jelvények olvasását, de vezetőm felhívta rá mégis a figyelmemet. Végre egy nagy kiterjedésű kertfélével körülvett, művészi ízlésről tanúskodó épületre mutatva, így szólt: „Itthon vagyunk.” Elragadtatásomban alig mertem körülnézni, csak álltam a ragyogó, fehér oszlopos csarnokban, és azon gondolkoztam, mikor lépnek le az emelvényről azok a gyönyörű szobrok, melyek annyira élőknek látszottak, hogy szinte lélegzésüket véltem látni.
A kert virágai fehér és halvány színekben pompáztak, utolérhetetlen finom illattal telítve a levegőt; a szökőkutak finom zenéhez hasonló csobogása, színjátszása, s benne a gyémántszerűen csillogó halacskák játéka, minden boldog, harmonikus életről tanúskodott. Merengésemből vezetőm érintése térített magamhoz, ki néhány termet mutatott meg az otthonból. Mindenütt utolérhetetlen fény és pompa; a legkisebb tárgytól a legnagyobbig mindent a tökéletes művész keze alkotott. Végül egy kis imádkozó hely nyitott ajtaja vonja magara figyelmemet. A szoba közepén oltár áll, az oltárt – éppen úgy, mint a nagy templomban láttam – körülveszik az Úr szenvedésének jelvényei, fehér virágok kúsznak fel, s bontják be a fehér fluiddal eltakart szentélyt, melyben éppen úgy megjelenik az Úr alakja, mint a nagy templomban. A szentély előtt fehérfényű örökmécs ég nagy lobogással. Vezetőm itt arra figyelmeztetett, hogy ide nem léphetek be, míg a földön élek. Kérdéseimre azonban szívesen válaszol. Így tudom meg, hogy az örökmécs fehér lángja az ő örök szeretete és hálája az Úrhoz, mely szelíden égve, egyforma akarattal mindig kész engedelmeskedni, ha az Úr szólítja őt…

Téged nem láttalak soha; nem tudom, ki vagy?

Az oszlopcsarnokokon kifelé haladva eszembe jut, hogy én mindig csak vastag, fehér ködbe burkolva láttam az én vezetőmet. Félénken adom elő kívánságomat: „Mindent megnéztem, mindent láttam, csupán Téged nem láttalak soha; nem tudom, ki vagy, Te Isten lelkétől ily bőven megáldott lélek, ki a szereteteddel ily nagy boldogsághoz segítettél engemet.”
Ebben a pillanatban széttárul a ködburok, s én a meghatottságtól, a gyönyörűségtől szédülve, szükségét érzem, hogy egy oszlophoz támaszkodjam. A látvány oly szép, hogy meg sem kísérlem a leírását, csak annyit tudtam akadozva mondani: „ – Hát – hát – Te – ilyen – nagyon szép – vagy?” „Itt már mindenki ilyen” – felelte ő egyszerűen, s bő leomló palástját karjára dobva, megindult az oszlopsorból kifelé. Én lassan követtem őt. Ő beszélt hozzám, magyarázott, én pedig áhitattal hallgattam.
Beszédjét befejezve, hozzáteszi: „A mulandó világ ideje lejárt, s neked vissza kell menned a földre.” Én könyörögve kértem, hogy engedje ezt a negyedórát még itt töltenem nála, hiszen még csak ¾ 10 óra. (A majdnem teljesen besötétített szobában még nyitott szemmel sem lehetett volna látnom az órát és mégis pontosan annyi volt.). Telt az idő, s egyszerre fokozatosan tűnik el előlem a gyönyörű világ, s a szellemi vezetőm alakja.
A földi világ hatásaira lesz érzékennyé az öntudatom… a transznak vége… felébredtem.

*

Ezt az egészet háromnegyed óra alatt láttam, s éltem végig, folyton beszélve a látottakat. Ébredésem után semmire sem emlékeztem, csak a rendes, természetes álomból való ébredésem után, másnap reggel, úgy jött az emlékezésembe az egész, mint valami álom. Utána két napra, író-óra alatt, a teljes emlékezést megkaptam és tisztán álltak előttem a látott képek. Ettől fogva ülések alatt, delejes álomban, elalvás előtti állapotban, félig ébren, félig alva láttam és látok szellemeket, embereket, eseményeket, melyek vagy elmúltak, vagy jönnek, vagy a jelenben történnek meg. A teljesen éber állapotomban nem látok semmit. De rendkívül érzékeny vagyok a szellemek és emberek gondolatainak, érzéseinek felvételére, testi-lelki fájdalmainak átvételére. Magától értetődő, hogy ebből kifolyólag több szenvedésben, mint örömben van részem.”

Download this article as an e-book

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Follow by Email
Facebook20
fb-share-icon