Grünhut Adolf találkozása Görgeyvel. Avagy inkább a delejezett vízzel.
Grünhut visszatekintő életrajzi töredékeiben életének minden jelentős állomását leírta az Égi világosság c. spiritiszta havilapjában az inditó tárcacikkekben. (Ma úgy mondanánk: vezércikk – többek között ezért is volt kapós az újság) Ezekből a cikkekből született az a kétkötetes szerkesztett mű, amit Grünhut könyvének vallunk. (Tanulmányok a spiritizmus köréből I-II.)
De a legfontosabb: tanulságos történeteiben különösen kiemelte azokat az élettörténeti adalékokat, amivel a szellemi vezetés egyre közelebb és közelebb juttatta életfeladatához, a Szellemi Búvárok Pesti Egyletének megalakításához és működtetéséhez. Ez volt az első ilyen esemény.
A 22 éves Grünhut tehát (másodéves orvostanhallgatóként állt be az 1848-as csapatokhoz, és kezdetben az egyetemi légiónál mint hadnagy alorvos funkcionált) olyan körülmények között kap ismeretséget (bizonyságot), a delejességgel, amit vénségére sem felejtett…Hogyan kerül ebbe a helyzetbe?
„Rapportra rendeltek Görgeyhez. (…) az ajtónyitás alkalmával a szobában, amelyben a haditanács tartatott, láttam az összes tábornokokat: az öreg Dembinszkyt, Vettert, Klapkát, Görgeyt, Perczelt stb., fönn az elnöki széken Kossuthot. Jó ideig vártam az ebédlőben, hol az asztal terítve volt. Körülbelül egy óra lehetett. Végre megnyílt az ajtó, s a ruganyos járású, lovagias alakú Görgey, rövidre nyírt hajjal, szőke szakállal, belépett. Ámbár ő szemüvegén keresztül, összeráncolt szemöldökei alól éles szemeivel merően szemügyre vett, mégis az én előbb érzett szorongásom egyszerre megszűnt.
Görgey rámmordulva mondta:
– Őn az a makacs? Tudja-e, hogy főbelövetem?! – Anélkül, hogy ezen épen nem kellemes megszólítás megfélemlített volna, mondtam:
– Tábornok úr! Ez katonás és éppen nem szégyenletes halál lenne; de ha nékem dr. E. mellett kell szolgálnom, meglehet, hogy abból szégyenletes halálom következnék.
Görgey reám szegezte szemeit, valószínűleg azt vélhette, valami nő forog a játékban és ebből lovagias ügy keletkezett (mert tudjuk, hogy a törvényes és nem törvényes asszonyoknak egész serege követte a hadsereget, nagy akadályára a szekerész-szolgálatnak), vagy pedig az én határozott magatartásom tetszett meg neki; mert, igaz ugyan, hogy még mindig nyersen, azt mondta:
– Mi szolgálatot tud ön tenni? – És anélkül, hogy feleletemet bevárta volna, kérdi tovább – Tudna ön Kunmadarason, Kisújszálláson, Karcagon, mintegy 1000 emberre szükségkórházakat rögtönözni?
Forogni kezdett velem a világ, de minden gondolkodás nélkül feleltem:
– Tábornok úr! – az én tudományom csekély, még nem vagyok okleveles orvos, s e dologban semmi tapasztalásom sincs, de mégis azt hiszem, hogy bizonyos feltétel alatt meg tudom tenni.
Görgey összerándult e szónál feltétel, mintha vipera marta volna meg.
– Mit… feltétel? – mondta, megnyújtva a szót.
– Engedelmet kérek, tábornok ur! – azt értem ez alatt, hogy ha én nyílt rendeletet kapok, hogy a polgári hatóságok nekem késedelem nélkül segédkezzenek és engedelmeskedjenek…
– Ebben nem lesz hiány – a rendelet az akasztófáig fog terjedni, önnek egy óra alatt útra készen kell lennie. A kórházaknál most a sebesültek kocsira rakatnak, önnek körülbelül 1/2 óra előnye van, míg a szállítmány megindul, minthogy ez lépésben megy, ön pedig könnyű és gyors kocsin hajtat, úgy, hogy 1,5-2 órával előbb ér oda. Mindent, amire szüksége lesz, a lakásán fog találni.
Ezután egy alig észrevehető fejbólintással elbocsátott.
Megvan tehát a feladat, nem is csekély életkorához és végzettségéhez képest jelentős. Emlékezetes lehetne, ha csak ez történi vele. Így kicsit túltelve a rá bízottaktól elégedetten majszolja a magával vitt üres kenyeret útban Kunmadaras felé.
„A becsületes Matyó kieresztette hosszú ostorát, s a négy táltos csengve-bongva vágtatott a sík földön tova. (…) Végre beértünk Kunmadarasra. A kocsissal egyenesen a községházához hajtattam. De mikor a templom közelébe értünk, melynek átellenében állott a kapu előtt egy férfi, kit hosszúszárú, füstölgő pipájáról könnyen meg lehetett ismerni, hogy ez az egyházközség lelkipásztora, megállítottam a kocsit, leugrottam, s közöltem vele küldetésem célját. Szemei örömtől csillogtak; meghívását a lakásába elutasítottam azzal, hogy haladéktalanul a községházához kell mennem. (…) A derék lelkipásztornak és lánglelkü hazafinak Körmendynek ragyogó példája, gyújtó szavai, buzgó tevékenységre lelkesítették a lakosokat, s midőn mintegy fél óra múlva a hatósági személyekkel a felekezeti iskolához mentem, már akkor rakásokban állott a hófehér kenyér a földön, fel voltak halmozva minden kigondolható, a kötözéshez szükséges vászonneműek, ágyhuzatok, ágyneműek és tépések. (…) mire a sebesülteket szállító óriási hosszú menetnek első szekerei alkonyatkor az iskolaépület elé érkeztek, és a nyílt téren sorakozni kezdettek, minden betegnek egy darab kenyeret és a nagyvendéglő udvarában terjedelmes rézüstökben főzött meleg köménymagos levest, s akiknek meg volt engedve, egy pohár bort is adhattunk. A fődolog mégis az volt, hogy az én derék honvédjeim éjfél előtt mindannyian fedél alá és ágyba jutottak.„
Az így felállított kunmadarasi kórházban egyszercsak felbukkan Dr Tsuk, aki atyai jóbarátja Grünhutnak. Összekerülnek, véletlenül…. Lassan eljutunk az események tetőponjára.
„Dr. Tsuk a kórház igazgató orvosául rendeltetett ide. Mindjárt azon óhaját fejezte ki, hogy miután a főhadiszálláson neki segédorvost adni nem tudnak, kérvényezni fogja ott, hogy én osztassam be mellé segédorvosul. (…) én négy községben (Karcagon a főkórházzal) több mint 900 ember számára a szükség kórházakat berendeztem, s az ötödik napon Kunmadarason keresztül a főhadiszállásra akartam bevonulni, dr. Tsuk örömtől ragyogó szemekkel jött elém, s egy iv papírt adott a kezembe, amelyben én mint alorvos, melléje rendeltettem.
Azonnal megkezdettem tehát szolgálatomat. (…) Ez a dicsőség azonban csak néhány hétig tartott. A kiütéses tifuszragály behurcoltatott a kórházba. (…) Ekkor az én atyai barátomnak és tanitómnak, aki nekem formaszerű klinikai előadásokat tartott, lázai kezdettek lenni s pár nap múlva ágyba döntötte a tífusz.”
Vagyis Tsuk tífuszos lett. És Grünhutnak nincsenek eszközei, de méginkább tudása arra, hogy a kedvelt barátot, tanítómestere egyikét meggyógyítsa. Ja, és vegyük észre talán azt is, hogy a tífusz ragályos, és halálos, villámgyorsan terjed. Az orvosok ápolók bármikor megkaphatják. Grünhut is. De megérkezik a csodatevő törzsorvos és delejezett vízzel visszahozza Tsukot az életbe, felépül.
„Dr. Tsuk igen tanult, önállóan gondolkozó orvos és filozófus volt, ki a tanító állításaira nem esküdött. Szkeptikus, kétkedő volt a gyógyszerekben és valamint a Debrecenből nagy edényekben küldött kenőcsöket félretette és csak a seb tisztántartására fektette a súlyt, úgy maga majdnem semmi gyógyszert sem rendelt: világosság, tisztaság, levegő, szigorú étrend voltak az ő gyógyszerei. Tifuszbetegeknek csak savanykás gyümölcsszörpöt adott, s így tanított engem: (…)
Kétségek lopóztak lelkembe az ő tifuszkezelésének, vagy inkább nem kezelésének helyessége felől. Lovas embert küldtem Karcagra, hogy az ottani igazgató orvos jöjjön át. Eredménytelenül. Azután kocsit küldtem sürgető felhívással, hogy okvetlenül jöjjön.
Végre 24 óra múlva eljött az ottani törzsorvos, – ha jól emlékszem dr. Simkó, vagy Klimkó? – Alkonyodott már akkor.
Megnézte és pontosan megvizsgálta a beteget, és arca elborult. Szófukar, komolyan gondolkozó ember volt. Velem, az orvosbojtárral nem közölt semmit, én pedig nem mertem véleménye felől kérdést intézni hozzá.
Egy kanta vizet hozatott, nyitott kantában. De amit hoztak, kicsinynek találta; azután ő maga ment ki a konyhába és keresett egy megfelelő cserépedényt – egy hasas edényt, melybe néhány pint belefért. Odaállította az ablakdeszkára, és kezeit jó darabig tartotta fölötte (én tiszteletteljes távolban állottam mögötte). Eleinte azt hittem, hogy valamit önt a vízbe, azután pedig, hogy kezeit a vízben áztatja. Hogy ez mennyi ideig tarthatott, már nem tudom megmondani. Selyemkendőt kért, adtam neki. Akkor még nem voltak csinált nyakkendők, minden úriember fekete selyemkendőt viselt. Ezzel fedte be a nagy vizes kantának a száját és azt mondta nekem, hogy adjak a betegnek ebből az orvosságból minél gyakrabban és minél többet.
Ezzel felült a kocsira s eltávozott.
Hogy én mind e dologról mit gondoltam akkor, azt ma már valóban nem tudom, annyit azonban tudok, hogy a törzsorvos oly nagy tekintély volt előttem, hogy eszembe sem jutott megjegyzést tenni, vagy kritizálni eljárását, egyszerűen nem értettem az egész dolgot, hiszen akkor az orvosi tudományból sem értettem semmit. De azért utasításait minden okoskodás nélkül követtem. A beteg általában véve sohasem kért vizet – mégis gyakran adtam neki, mert nyelve, ínye, ajkai csontkemények voltak; most pedig még gyakrabban adtam, mint előbb. Néhányszori itatás után maga suttogta: adjál nekem abból a mennyei forrásvízből. Ennek a beszédnek nem tulajdonítottam semmi különös jelentőséget, mivel lázas, önkívületi állapotában különben is tücsköt-bogarat összevissza beszélt, de figyelmes lettem akkor, mikor azt mondta: ah de jó ez! Éjfél körül kért belőle önként először, de mindig e kifejezéssel: abból a szent forrásból. Én a fáradtságtól kimerülve, ülőhelyemben elaludtam.„
Grünhut csalafinta módon megpróbálja sima vízzel pótolni a ‘csodavizet’ de a beteg öntudatlanul ellöki azt és kéri a gyógyítót. Szeme láttára gyógyul meg az ‘egyszerű’ víztől. Nem bámulatos?
„Reggel adtam neki altatóul közönséges vizet az én poharamból; visszalökte, nem, abból a szent forrásból adj nekem! Ez már nagyon feltűnt nekem. Megkísértettem ezt a próbát azután is, hogy vajon észre fogja-e venni a különbséget? És csakugyan, amint az első kortyot lenyelte, visszalökte a poharat. Ez megdöbbentett engem – de azért nem törtem rajta a fejem, csak csodálkoztam felette. (…) Hogy a magánkívüli beszédek teljesen megszűntek, a fekete varrak orrlyukairól és ajkairól eltűntek, ragadós szemhéjai és tekintete megtisztult, nagyon is feltűnt nekem, különösen mikor már harmadnapra, habár átmenetileg, öntudata és emlékezete is megjött. Tejet adtam neki és megitta, sőt ételt is követelt. E tekintetben elővigyázatos voltam, mert ismertem az ő skrupulozitását az üdülő tifuszbetegeknek adott eledelekre nézve.
Mikor teljesen magához tért, láttam, sejtelme sem volt a törzsorvos látogatásáról, s minden csodálkozás nélkül vette tudomásul. Csak néhány nap múlva kezdett érdeklődni a dolgok iránt, s maga kérdezte hogy mit rendelt neki a doktor. Elmondtam neki a dolgot, úgy ahogy történt. Mind jobban-jobban csodálkozó arcot öltött, és amikor az ő gyorsan bekövetkezett, csodával határos javulását közöltem vele, szemeit az égre emelve, kezeit összekulcsolva mondta: Isten! Mily megfoghatatlanok és kinyomozhatatlanok a te utaid. E felemelkedés Istenhez az ő bölcs vezetésén, igazgatásán való bámulat kifejezése volt, mert dr. Tsuknak nagyobb volt a bizalma a delejesség gyógyító erejében, – mert annak köszönhette felgyógyulását, – mint az orvosságéban, s privát praxisában is tett kísérleteket a delejes gyógyítási móddal és néhány emlitésre méltó eredményt is ért el vele.
(…) ma már tudatában vagyok annak, hogy a delejezés alkalmazása által számos embertársamon segítettem. Az én egykori szkepszisemre való emlékezés most nagy előnyömre van, mert türelmes és elnéző vagyok mások véleményével szemben, mivel eszembe jut egykori konokságom, amellyel minden elől, ami szellemi, elzárkóztam, mert különben ingerlékeny természetem miatt könnyen kijönnék a sodromból, amidőn néha badar ellenvéleményeket kell hallanom.
Május elseje felé járhatott az esztendő. (…) Nemrég a táborból a kolerát hurcolták be a kórházba, amely csakhamar nagy erőre kapott. Majdnem mindazokat a honvédeket, kik a tífuszból felgyógyultak, meglepte a kolera, – nem volt ellenállási erejük a ragállyal szemben; amiért én az ilyen javuló betegeket a faluba helyeztem el, hogy a kórház miazmás légköréből mielőbb eltávolítsam. Aggódtam, hogy az én szeretett atyai barátom is elragadtathatik tőlem, elhatároztam tehát, (…) hogy őt Szolnokon át Pestre küldöm. (…) aggódó szüleimhez én is Pestre utaztam. Ott felkerestem dr. Tsuk családját, amely engem az általa előadott hű ápolásomért az ő életmentőjének tekintve úgy fogadott, mint egy Messiást. Mindenekelőtt azt közölték velem, hogy ő kitűnően megerősödött, s Mórról idesietett felesége hazavitte.„
Ez az első olyan (legalábbís tudomásunk szerint) „csoda” ami Grünhut szkepszisét csokkentette némelyest. Számomra egész egyszerűen fantasztikus ahogy hallatlan precizitással, lépésről lépésre kerül Grünhut közelebb a szellemtanhoz.
Csakhogy nyomatékosítsam a történet jelentőségét – az alábbi tábornokok voltak felsorolva az első mondatokban Kossuth(!) mellett (a haditanácson, ahová Grünhutot raportra rendelték) Dembinszky, Vetter, Klapka, Görgey, Perczel. Hogy erősödhessen az emlékezetünk: az 1848-49-es szabadságharc legkiválóbb tábornokai voltak, s mindegyikük ‘ágyban párnák közt’ halt meg – bár ennek a mi történetünknél nincs jelentősége, csak adalék.
Idézet a Hőgyes Emlékkönyv 245. oldala Grünhut Adolf szócikkből
GRÜNHUT ADOLF orvostudorandó az egyetemi légiónál mint hadnagy alorvos működik a hadügyminisztériumhoz 1849. februárban érkezett jelentése szerint, mint német csapatbeli hadnagy alorvos szállítja a beteg honvédeket és sebesülteket 1849. február 10-én a tiszafüredi tábori kórházból Madarasra Grünhut alorvos hadnagy — jelenti Horváth József Antal törzsorvos a hadügyi egészségi osztálynak Egerből.2 — A pesti egyetem felavat orvosdoktorrá 1853-ban egy Grünhut Adolf nevű doktorandust.3
1 OL. Hum. 1849. 2743. 3658. 2 OL. Hum. 1849. 10.962. 3 Hőgyes: Emlékköny. 245. oldal.
