"Az Evangéliumi Spiritizmus, a Szentlélek kijelentése. Letisztult keresztény hit és erkölcsbölcselet, valamint lélektan: a bűn felismerésének és a bűntől való szabadulásnak mélylélektana. Nagy, értékes, és tiszta világosság, mert magas világok ismereteit, Isten akaratát és Isten törvényeit közli és mutatja meg e szerencsétlen bűnben élő világnak, észérvekkel is alátámasztva a megtérés szükségességét."
A Grünhut-sajtóper
A Grünhut-sajtóper

A Grünhut-sajtóper

Grünhut legyőzi önmagát. A sajtóper

Ez most az a rész Grünhut életében, ami a ‘győzelem önmaga feletti’ kifejezéssel illethető. Nem merte ugyanis felvállalni spiritiszta mivoltát, félt attól, hogy társadalmi helyzete összeomlik, munkája elvész, páriává válik. Tulajdonképpen önmagát állította pellengérre azáltal, hogy beperelte az őt ócsárlókat. A törvényszék előtt sem magát védte, hanem az eszmét. Ezért lett az ítélet hátrányos számára.

Vagy mégsem?

Lássuk a tényeket

Előzmények.

Ahogy Grünhut meséli: “…érthetetlen és a lélektan logikájával össze nem egyeztethető volt az, hogy sajtópert indítsak és magamra zúdítsam a publicitást, amely elől akkortájt kínos figyelemmel rejtőzködtem (…) Vezetőink ugyanis véget akartak vetni annak a félszeg, tarthatatlan állapotnak, amelybe azáltal jutottam, hogy midőn egyrészt az úttörő munka vezetését elvállaltam, és ezt az egylet falain belül buzgalommal és odaadással végeztem, másrészt az egylet falain túl elég hiú, kishitű és gyáva voltam, hogy nem vallottam színt arról, ami tulajdonképpen egész lényemet eltöltötte és a meggyőződés lelkesedésével ragadott magával. Csakis szánalmas önáltatás és áldatlan képzelődés hitethette el velem, hogy e félszeg, hazugsággal teljes állapotban megmaradhatok az egylet élén. Hiszen sokszor magam is éreztem e kétlelkűség fonák voltát, de nem lakozott bennem annyi szilárd akaraterő, hogy a közvélemény előtt legyőzzem bujkáló hiúságomat. Isten kegyessége vetette hát közbe magát, és az ő bölcsessége intézkedett úgy, hogy magam rántsam le magamról a leplet, hogy spiritista voltom egyszerre váljék nyilvánvalóvá az egész világ előtt.

Perelőzmények

1873-ban Grünhutot megtámadta a  Neues Pester Journal szerkesztője Ignac Schintzer egy vitriolos cikkben.

Először felidézem Grünhut elbeszélését, azután a Népszava idei! számából idézek ugyanerről, végül két másik korabeli sajtócikkből. A Neues Pester Journalon kívül, mindegyik igyekszik tényszerűen közölni a történteket.

Végül, mi lett a végkifejlet? Igaza lett Dr. Stiller Mór védőügyvédnek, aki a spiritisták melletti reklámnak tekintette a megindított ‘sajtó- pört.’

Óriási népszerűsége lett a “pesti spiritisztáknak”. Grünhut szavaival: “Néhány ismeretlen úriember, köztük egy ny. ezredes és egy ny. pénzügyi tanácsos bemutatkozott és még ott a helyszínen kérték egyletünkbe való felvételüket. A távozó félben levő esküdtek füle hallatára meg is éljeneztek. Az elismerésnek eme spontán megnyilatkozása gyógybalzsamként hatott fájó sebemre. Még aznap a P. LI. esti lapjának megjelenése után, ügyvédi körökből fordultak hozzám útbaigazításért, hogy mily könyvek révén lehet a spiritizmus felől informálódni, amit én nagy örömmel annak jeléül vettem, hogy az esküdtek verdiktje még ügyvédi körökben is megdöbbenést kelthetett. A következő napokban pedig már alig bírtam a sok kérdezősködésnek eleget tenni.

Grünhut által leírt előzmények, és per

“Megérkezésemkor a fiút már trikó-mezben találtam, a szoba padlózatán pedig vastag, puhaszőrű szőnyeg, s körülötte székek és asztalkák voltak. A jól megtermett, kifejlett izomzatú fiún nem látszott nyugtalanság vagy lázas izgatottság. Elfogulatlanul, okosan beszélgetett velem és egyet-mást közölt is érzéseiről és benyomásairól a változatos jelenségek egyes stádiumaiban. Egyszerre nyílsebességgel felugrott, meghajtotta magát, mintha nézőközönség előtt produkcióra készülne és leírhatatlan nyaktörő és ficamító műveleteket végzett, olyanokat, mint amilyeneket a Renz-féle cirkuszban ünnepelt akrobatáktól lehetett látni. — Elfelejthetetlen, hátborzongató látvány volt ez a szoborszerű alak. Arcizmainak egyetlen rostocskája se rándul; zárt szájjal, merev szemmel, mint egy automata, végzi a hajmeresztő gyakorlatokat teljes háromnegyed órán át, egyetlen pillanatnyi szünetelés nélkül. Végre éppen olyan nyílsebességgel, mint aminővel hirtelen felpattant, egyszerre megállott — de ezzel egyidejűleg nyomban eltűnt a merevség is arcából és szeméből. Nyájasan mosolygott, diskurált — mintha kicserélték volna. Néztük az órát — pont 45 perc.

Különben néhány delejezés után el is maradtak.
Boldogságban úszott a szegény, meggyötört család. Behatóbban tanulmányozták a spiritista könyveket és a fiú szorgalmasan eljárt a médiumfejlesztő privát szeánszokra. Kiváló felfogású volt, minden tünetet helyesen értelmezett — hiszen gyakorlatilag végzett önmagán egy tanulságos spiritisztikai kurzust. Atyja kísérleteket tett szellem fotográfiák nyerése céljából, amelyeken én ugyan nem vettem részt.
Kapott is felhőket és határozatlan alakulatokat, de el volt határozva, hogy kitartással addig folytatja, míg meggyőző eredményhez jut. A fiút már nem is kellett többé delejezni, a kúra be volt fejezve. 1873 február havában — majd harmadfél hónapi normális állapot után a fiú viselkedésében gyanús jelenségek tűntek fel.

Egy szép napon ugyanis csakugyan hatalmába kerítette őt régi kínzója, és dacára minden küzdésének, nem bírta magáról lerázni Sch. fényképész a fia tudta nélkül haladéktalanul magához kéretett engem. El is mentem. Midőn azonhan a lépcsőhöz értem, Sch. megrémülten jött elébem, mondván, hogy a megszálló szellem megérezte közelségemet s midőn a kapun beléptem, káromkodva fenyegetőzött, hogy széttépi a fiút, hogyha engem beeresztenek hozzá.
Mosolyogva nyugtattam meg őt, hogy ügyet se vessen a fenyegetésre, a szellemnek nincs arra hatalma, sőt azzal inkább saját erőtlenségét és félelmét árulja el. De nem megyek be hozzá, mondám, hogy a fiút nagyobb kínzásoknak ne tegyem ki azáltal, mert csak a szellem dühét fokoznám, holott nem vagyok bizonyos benne, vajon jelen feldühödött állapotában le bírom-e őt gyűrni. Várjuk be tehát a szellem kimerülését, aminek okvetetlen be kell rövidesen következnie.
Azzal távoztam.

Mennyire felháborodtam, s velem együtt valamennyi egyleti lagunk, midőn másnap abban a német nyelvű napilapban, a „N. P. Journal”-ban, amely már egy év előtt is tendenciózus, gúgyoros cikkben támadott bennünket, egy cinikus rágalmazó cikk jelent meg.
Ma, több mint három évtizeddel az eset után, nem emlékszem már a cikk tartalmára, de bár a név nem is volt megnevezve, mindazonáltal én voltam megbélyegezve benne mint „spiritista doktor”, akinek kitették a szűrét, midőn éppen be akart nyitni pácienséhez. Nem volt ugyan kiírva, de a sorok közül azt lehetett kiolvasni, hogy megelégelték a „doktor úrnak” tisztességtelen haszonlesését. Körülbelül ilyesmit tartalmazott ez a 9-10 soros riporteri közlemény.

Még ugyanaz nap, midőn az említett rágalmazó cikk megjelent, a mámor hevületében megtettem az első lépést a sajtópör megindítására.
Alighogy az utolsó páciens is eltávozott a rendelésről. ügyvédet kerestem fel, aki a sajtókeresetet be is nyújtotta, s október 20-ra tűzetett ki annak tárgyalása.

A törvényszéki elnök beszédemnek félreismerhetetlen hatását egy slágerrel akarta volna paralizálni, amelytől holmi szenzációs leleplezést várt. Azt a kérdést intézte ugyanis Sch. fényképészhez, hogy mennyi díjat alkudtam ki magamnak?
—Fizetésről sohasem volt szó köztünk, — monda Sch. némi méltatlankodással.
—Tehát az orvos úr megelégedett azzal, amit ön neki jó szántából ajánlott fel?
Sch. mintegy szégyenkezve felelé, hogy anyagi helyzete eleddig még nem engedte meg, hogy orvosi díjat felajánljon. (Nagy mozgás az esküdtek sorában.) A puska tehát visszafelé sült el.

Az esküdtek visszavonultak tanácskozásra, mire az ügyvédek, riporterek s még mások is a közönség sorából csoportokba verődve fesztelenül diskuráltak egymással. Ekkor a védőügyvéd odalépett az engem körülvevő csoporthoz, és mindenki által hallhatóan így szólott:
– Hogyha a dr. úr ahelyett, hogy lelkes apostolként s megkapó lendülettel a spiritizmust védelmezte és dicsőítette volna, személyes ügyét védelmezi: védencem okvetetlenül elmarasztaltatik.

Az esküdtek tanácskozása azonban szokatlanul hosszúra nyúlt. Az ügyvédi szimat megérezte, hogy az esküdtek nem tudnak megállapodásra jutni, Ellenfelem ügyvédje azt proponálta, hogy döntés előtt mindkét fél a felmerülő költségeknek egyenlő részét vállalja magára, amihez az én ügyvédem hozzá is járult.

Az esküdtek egyike ugyanis, aki az esküdtszéki tárgyalás ötletéből a spiritizmussal való megismerkedésre ösztökéltetett, mint páciens keresett fel, s ez alkalommal tudtam meg a módfelett hosszas tanácskozásnak okát. Az esküdtek néhai Horváth Boldizsárt, volt igazságügy minisztert választották meg elnöküknek. A szavazatok megoszlottak, Horváth B. pedig súlyt fektetett arra, hogy a marasztaló verdikt egyhangú legyen. Ez a fényes elméjű, tisztalelkű ember bizonyára nem ismervén a spiritizmus erkölcstanát, és csupán felületes riporteri cikkekből értesülvén a kopogtató és asztaltáncoltató jelenségekről, a középkor babonáinak veszedelmes feltámadásától félt, s azt hirdette, hogy a közérdek követeli, hogy az esküdtszék — mint a megtestesült közvélemény — egyhangúan ítélje el a sötétséget terjesztő ragályt.

Elvtársaim túláradó szavakkal gratuláltak rettenthetetlen lelkes, hősies magatartásomért. Néhány ismeretlen úriember, köztük egy ny. ezredes és egy ny. pénzügyi tanácsos bemutatkozott és még ott a helyszínen kérték egyletünkbe való felvételüket. A távozó félben levő esküdtek füle hallatára meg is éljeneztek. Az elismerésnek eme spontán megnyilatkozása gyógybalzsamként hatott fájó sebemre.
Még aznap a P. LI. esti lapjának megjelenése után, ügyvédi körökből fordultak hozzám útbaigazításért, hogy mily könyvek révén lehet a spiritizmus felől informálódni, amit én nagy örömmel annak jeléül vettem, hogy az esküdtek verdiktje még ügyvédi körökben is megdöbbenést kelthetett. A következő napokban pedig már alig bírtam a sok kérdezősködésnek eleget tenni.”


Szent István levele dr. G-nek

A Népszava 2023. 01. 01.

A dr. Grünhut kontra Schnitzler (de legalább jól kopizta volna ki a cikk írója – N. Kósa Judit – az alperesi nevet. Nem Arthur Schnitzlerről van szó, a híres íróról, hanem Ignác Schintzerről a Neues Pester Journal szerkesztőjéről!!) sajtóper esküdtszéki tárgyalására annyian voltak kíváncsiak Pesten, hogy a sajtóbíróságnak a Kálvin tér közelében lévő hivatalos helyiségeibe csak jeggyel engedték be a közönséget. Pedig első pillantásra nem volt az esetben semmi különös: egy orvos beperelt egy újságírót, na ja, kérem, szokvány ügy. Csak hát dr. Grünhut a pesti szellembúvárok egyletének vezetője volt, Schnitzler Ignác pedig az a skribler, aki beszédes címmel – „Spiritistenschwindel” – közölt cikket a Neues Pester Journal hasábjain.

“Az 1873. október 20-án reggel kilenckor megkezdett pert a lapok a legnagyobb figyelemmel kísérték. Látható élvezettel lubickoltak az ügy részleteiben, cseppnyi kétséget sem hagyva afelől, szerintük kinek van igaza. A megsértett orvosnak-e vagy a zsurnalisztának, aki egyébként nevet nem említve írt egy a szellemekkel kollaboráló doktor fabatkát sem érő gyógyítási kísérletéről.

Az ügy legfőbb tanúja a neves udvari fényképész, Schrecker Ignác volt. Ő a hatvanas években részben jótékonysági célokat szolgáló portréalbumaival nagy ismertségre tett szert, és épp ekkoriban rendezett be új műtermet az Erzsébet téren. Idegi bántalmaktól szenvedő kamasz fiának támadt az az ötlete, hogy a „hasonszenvi és deleji gyógymód szerint” a közelben, az Ó utca sarkán praktizáló Grünhut Adolffal kúráltatja magát. A család meghökkenésére azonban dr. Grünhut a szellemeket hívta segítségül, és a fényképésznek felajánlotta, fotografálja le bátran a beavatkozást.

Schrecker számos fényképet készített, de sem a doktor, sem a felesége közelében nem fedezett fel rajtuk semmiféle kúráló szellemet. Grünhuték végül egy fekete foltra mutattak rá, mondván, az egy jelenés, az úgynevezett Krisztus koronája. A fotográfus családja ezen a ponton abbahagyta a bolygó lelkekkel való társalkodást, Grünhut doktor pedig erősen megbántódott, amikor az eset felettébb szkeptikus összefoglalója a Pester Journalban megjelent.

Ügyvédje a per során egyenesen a spiritizmus jövőjét látta kockán forogni: „A spiritistáknak Magyarországon kormányilag engedélyezett társulatuk van, mi fog történni akkor, ha ily társulatokat csak úgy közönségesen csalókompániáknak nevezhetünk. Régi, de axiómává vált igazság, hogy a törvények erejét a polgárok tisztelete biztosítja.” A vádlott ugyanakkor cseppet sem bánta meg tettét, jogi képviselője pedig leplezetlenül kóklerséggel vádolta a szellembúvárokat, mondván, „a spiritisták megalakultak Pesten, de nem volt hívőjük. Reklámra volt szükségük. És ez a pör az.”

Az egytől egyig német anyanyelvű érdekeltek vitájában a magyarul ítélkező esküdtek gyorsan igazságot tettek. Az újságírót még aznap felmentették a vádak alól, míg a doktort a tetemes perköltség megfizetésére kötelezték.

Dr. Grünhutnak abban persze bizonyosan igaza volt, hogy aligha akadt Pesten újságot olvasó ember, aki ne tudta volna beazonosítani őt, a „spiritista orvost”. Habár a szellemekkel társalkodás divatja, mely – természetesen – Amerikából terjedt át Pestre, 1853-ban egyetlen, szökőárszerű hullámban leterítette a kávéházakat, szalonokat és iskolákat, a „tudományos” spiritizmus csak 1871-ben ütötte fel itt a fejét. Ekkor írtak először egy bizonyos „Dr. G. úrról”, akit „mindenki igen tisztességes, derék embernek ismeré, s a pesti társas köröknek szívesen látott tagja volt”. Ámde „betegeinek száma nem volt épen túlságosan sok, s G. úr arra az ötletre jött, hogy a beteg emberek gyógyítása helyett feltámasztja a halottakat. S G. úr megalakítá az első pesti spiritista clubot”.

Dr. Grünhut, korábbi gönci sebész, aki saját emlékezése szerint már a szabadságharcban magnetizmussal kísérletezett, negyvenéves korában, a kiegyezéskor települt le Pesten. Talán még Zemplénben ismerkedett meg báró Vay Ödönnel és Wurmbrand Adelmával, akikkel a kör alapítására szövetkezett: a férj apja koronaőr és a felsőház elnöke, a feleség messze földön ismert, könyveket publikáló médium. Így hát miközben a lapok látszólag egy Prohaska nevű Üllői út környéki szatócsra zúdítottak össztüzet, válogatott jelzőkkel gúnyolva, hogy „kivel csak az imént alkudott lisztre valamely marczona konyhakirálynő, egy átszellemült lény, kivel pár órával később a megváltó, Napóleon vagy más a csillagok közé helyezett szellem társalgott”, valójában őrájuk céloztak.

Vay Ödönt azonban nem különösebben rázta meg, hogy holmi firkászok a „lipótmezői tévelywalhalláért” kiáltanak. 1872 májusában a Pesten alakítandó spiritista társaság alapszabályát benyújtotta a belügyminiszterhez, aki átadta azt a városi tanácsnak; a tanács visszaadta, mire a miniszter decemberben tételes definíciót kért Vay bárótól a spiritistikus kinyilatkozások mibenlétére és természetére vonatkozóan. S mivel a báró a kért információt precízen megadta – hivatkozva a hallható és látható tüneményekre, valamint a szellemírásra –, és megerősítette, hogy céljuk „szorgos buvárlat és észszerű tanulmányozás” által bizonyítani, hogy a lélek valóban halhatatlan, a miniszter végül legyintett. Jobb híján engedélyezte – éppen százötven évvel ezelőtt – a spiritista társulat bejegyzését.

Vayék a sikert inkább távolról élvezték – a stájerországi Gonobitzban telepedtek le –, de dr. Grünhut szívósan folytatta a szellembúvárok szervezését Pesten. Az évtized végére a taglétszámot 101-re sikerült feltornáznia, igaz, a tagok majd fele tiszteletbeli volt. A Wesselényi utcai Fischer-féle házban rendezte be a székhelyüket: a földszintes épület a Kertész és az Akácfa utca között állt, előbb 18., aztán 30. házszámmal (mikor egy emberöltő múlva lebontják, hogy bérház épüljön a helyén, már 40-nek fogják hívni). Az egyleti helyiségről és a benne ülésezőkről maliciózusan jegyezte meg az Ellenőr: „egyébkor úgy látszik Mózses-szertartású ájtatosságok színhelye. Az volt különben tegnap is, s nagy megelégedéssel constatáljuk, hogy a társaság »zöme« zsidó polgártársainkból tellett ki.”

Dr. Grünhutot egy darabig lankadatlanul szurkálta a sajtó. Hol arról írtak, Szent István német nyelvű üzenetét közvetítette neki egy médium, hol a sajtóperért gúnyolták, esetleg azt sugallták, szellemek diktálta recepteket árul betegeinek. Az az 1884. februári eset viszont, amikor Rudolf trónörökös és János főherceg Bécsben csapdába ejtett egy Harry Bastian nevű sztármédiumot, még nekik is magas labda volt. A Fővárosi Lapok csak annyit jegyzett meg: „Naponkint d. u. öt órakor kezdtek. Az estélyek tartását azonban most – Bastian bécsi kudarca óta – megszüntettek, de bizonyára csak egy időre.”

És ez így is történt. Dr. Grünhut olyannyira visszatért az ülésezéshez, hogy majd húsz évvel később, amikor már a Teréz körúti lakásán találkozott a kör, ezt írta a találkozókról a Jövendő: „Ilyenkor mintegy hatvanan-hetvenen vannak együtt. A folyó egyleti ügyeket tárgyalják, de majd minden értekezleten megesik, hogy egyik-másik átszellemült tagtárs trans-állapotba esik és valamely szellem lelkesítő szónoklatot tart az ő mediatizálásával az értekezlethez.” Igaz, a doktor ekkor már „öreg, szent Péter-arcu ember” volt, ráadásul erősen nagyothalló; így persze kérdéses, mennyire volt alkalmas a Vay-féle definíció szerint „az asztalok s egyéb bútorokban egészséges fülekkel hallható kopogtatások és ép szemekkel szemlélhető önkénytelen keringések” észlelésére.

Az viszont tény, hogy három évre rá, amikor elhunyt, elsősorban mint a jótékonyságban jeleskedő polgárt, a „szegények orvosát” búcsúztatta a sajtó. És – tudomásunk szerint legalábbis – soha többet nem látta őt senki.” – így fejezi be a Népszava hangja N. Kósa Judit.


Akiket megihletett a híres Grünhut Adolf per 1873-ban

A Spiritismus a pesti esküdtszék előtt.

Ellenőr 1873. 10. 21. / 245. szám

“Ma az esküdtszék előtt érdekes tárgyalás volt, nem annyira a vád alapját képező czikk, hanem az ezzel felmerült körülmények és előadások folytán. A titokteljes és sokat kifigurázott spiritisták (szellemidézők) ügyét szellőztették. Okot erre az adott, hogy a „N. Pester Journal“ czimü német lap egyik februári számában „Spiritislenschwindel“ czim alatt egy tárezaczikket közölt, mely azt irta le, hogy egy pesti fényképésznek a fia megbetegedvén, miután gyógyítása sikertelen volt, egy pesti spiri- tista orvos kezébe került, ki aztán egy évig sanyargatta, delejezte és fényképeztette a gyermeket. Végre a szülők megunták a hókuszpókuszt, és felmondtak az orvosnak. Ekkor az orvos a szellemekre hivatkozott, melyekkel ő összeköttetésben áll s melyek nemcsak megjelennek, hanem le is fényképeztetik magukat. Á beteget le is fényképezték, de biz a szellem sehogy sem volt látható a képen. Végre a doktor egy fekete pontot fedezett föl, s arra mondta, hogy az a szellem. A szülők azonban ajtót mutattak a doktornak.
Az incriminált czikk megjegyzi e közlemény folytán, hogy a pesti spiritisták kezdenek már veszedelmesebb színben tűnni fel, s mint csalók is föllépnek.
A közlemény által dr. Grünhut Adolf érezte magát megtámadva. Neve ugyan nem volt kiírva, de ő a spiritisták orvosa, s az elmondotthoz hasonló élménye volt is. A nevezett lap szerkesztőjét tehát bepörölte a sajtóbiróság előtt.
A tárgyalás nagy részben német nyelven folyt, s érdekesnek tartjuk a részletekből a következőket megemlíteni. *
Legelőször spiritista-adatok olvastatnak föl. Ilyen a „P. Journal“ egy régibb száma, melyben egy „spiritista greisler“ (Prohaska) nyilatkozik
a spiritismns mellett, s tudatja a világgal, hogy dr. Grünhut spiritista doktor, ő maga pedig (t. i. a greisler) medium, ki által a szellemek nyilatkoznak ; ugyanez lap egy másik száma, melyben Seb. I. fényképész kijelenti, hogy fiának gyógykezeléséért a spiritista doktor nem fogadott el pénzt, tehát nem is lehet csaló. Ezek a nevezett czikk kapcsolatában jelentek meg.
A vádló ügyvédje (Füzesséry Géza) a tanúk kihallgatását kéri, hogy kitűnjék, miképp a czikk csakugyan dr. Grünhutot támadta mag. A védőügyvéd (Stiller Mór) nem bánja, ha a tanúk ki hallgattatnak, de csak úgy, ha nem spiritisták. A törvényszék csak egyetlen tanúnak: Schrecker Ignácz fényképésznek kihallgatását engedte meg, ki később az Sch. I. aláirásu nyilatkozat szerzőjének vallja magát.
Ezután előadja, hogy fia olvasván a lapokban Dr. Grünhut delejező gyógymódjának hirdetéseit, nagy kedvet nyert e gyógymódhoz. Alig kezdődött ez meg, tanú és neje igen furcsának találták a szörnyű titokzatosságot, melylyel a doctor működött. Mi — úgymond a tanú — fiunk meggyógyitását természetes eszközöktől vártuk. Csakhamar azután azt mondta a doctor, hogy velünk elhitesse e szellemek létezését, hogy a médiumok körül megjelent szellemek le is fényképezhetők, s több ilyen (állítólag egy Király utczai műteremből kikerült) fényképet mutatott is. Én erre azt mondtam, hogy ha ezt be tudja bizonyítani, akkor én legodaadóbb hive leszek a spiritualizmusnak, de hozzátettem, hogy ezt szakértőbizottság előtt nyilvánosan kellene bebizonyítani.
Erre a doktor azt mondta: mindez nem szükséges, mert saját fényképirodámban megtörténhetik. Fölvettem ezután a fiút (akin mint médiumon meg kellett volna a szellemnek jelennie), fölvettem a doktorral, föl azután a doktor nejével, sógorával, stb. de mindhiába; végre egyszer egy fekete foltot vettek észre, s erre mondták, hogy íme: ez a szellem. Fiam, ki, ha meg kell vallanom, igen okos ifjú ember (derültség), ezután hazajőve kijelentette, hogy ő tovább nem engedi folytatni e komédiát s anyjának elmondta, hogy delejes álmainak összes beszédei a doktortól való sugalmaztatásból eredtek s egyátalán kinyilatkoztatta, hogy dr. Grünhut által nem hagyja magát tovább bolonddá tétetni.
Ezt másnap megizentem a doktornak, s kértem, tekintse abbanhagyottnak a gyógykezelést. A doktor azonban másnap eljött s kérdezte, mi történt. Nőm ismételte neki, mit fiam mondott; ő erre, hogy bebizonyítsa magnetikus hatalmát, fogadást ajánlott arra, hogy fiamat most is magnetikus álomba hajtja. Meg is kisérlette ezt nem hatszori kézmozdulattal, hanem vagy harminczszor, de ez mégsem sikerült. Ekkor a fiam kijelentette, hogy kimélje meg többszöri megjelenésétől.
Ezután mind vádló, mind védő s vádlott a legkülönneműbb kérdéseket intézik tanúhoz.
Ezekből kiderül, hogy ama fekete foltnak, mely a nevezetes szellem photographián észlelhető, voltaképi neve: „Krisztus koronája“, igy nevezte legalább a vádló vagy neje; kiderül, hogy a tanú a spiritismust már eleve őrültségnek tartá stb.
Ezzel a tanú kihallgatása be lévén fejezve, következnek a vád- és védbeszédek.
Füzesséry a vádbeszédben kiemeli, hogy a spiritistáknak nálunk kormány által engedélyezett társulatuk van, de mi fog történni, ha az ily társulatokat mint csalókat tüntetik föl? így a törvény tisztelete szenved, minthogy a társulatok törvény alatt állanak. Dr. Grünhut meghurczoltatik a nyilvánosság előtt, de nem csak ő, hanem neje, sógora, családja is bekevertetik.
Schnitzer Ignácz (a „P. Journal“ szerkesztője) kijelenti, hogy kötelességének tartotta föllépni a spiritista név alá rejtőzött üzelmek ellen, s nyugodtan várja az esküdtek ítéletét.
Dr. Stiller Mór védőügyvéd a spiritisták melletti reklámnak tekinti a megindított sajtópört, mely által a kétes társaság és Grünhut nevét akarják forgalomba hozni. A spiritisták megalakultak Pesten, de nincsenek híveik. Tagadja, hogy a vádlónak joga volna a törvényszerű panaszra, mert tanok ellen szabad írni, s itt az a kérdés, szabad-e Magyarországon hóbortnak mondani, ami hóbort és szabad-e a népet szellemileg emelni. Ha azt hiszik, hogy szabad, ám mentsék föl a vádlottat.
Szólt még a vádló és vádlott is. E viszontválaszok után a biróság az alábbi három kérdést intézi az esküdtekhez, kik a következők: Somjai József, Peregriny Elek, Rersi István, Urváry Lajos, Beranecz Antal, Sigray Pál, Horváth Boldizsár, Berghoffer György, Gorove István, Jaics Géza, Sehiffner Gyula.”

  1. Meg vannak az esküdtek győződve arról, hogy az incriminált czikkben van-e vádló ellenében rágalom kimondva vagy nem?
  2. Meg vannak az esküdtek győződve arról, hogy az incriminált czikk írója Schnitzer Ignácz vagy nem ?
  3. Meg vannak az esküdtek győződve arról, vajjon Schnitzer Ignácz a rágalom bűntényének elkövetésében bünös-e vagy nem?
    Az esküdtek viszavonulnak. Rövid tanácskozás után felolvassa Gorove István, mint a tanácskozás elnöke, annak eredményét:
    Az esküdtek az eléjök tett 3 kérdésre egyhangúlag nemmel feleltek, vagyis a vádlott mellett nyilatkoztak.
    A biróság hozzájárul az esküdtek indítványához, vádlott Schnitzer Ignáczot a rágalom vádja alól fölmenti, vádló dr. Grünhut Adolfot pedig 41 forint 14 kr perköltség megtérítésében elmarasztalja.

Materialismus contra Spiritualismus, és viszont

Magyar Újság 1873. 10. 22. / 243. szám

Budapest, október 20.

“Materialismus contra Spiritualismus, és viszont, — ez lehetne legmegfelelőbb czime a mai esküdtszéki tárgyalásnak, melynek circulus vitiózusa nem is annyira a vád kérdése, mint inkább az uj kor bölcsészi lélek-alchimistáinak „med urna“ körül forgott.

A laicus közönség, mely szereti a pikáns élvezeteket, éhezi az ismeretlen dolgok czukorsüteményeit, oly nagy számmal tódult a sajtóbirósági helyiségbe, hogy már jóval előbb a kitűzött 9 óra előtt egyetlen jegy sem volt kapható.

A vád alapját a „N. Pester Journal“ egy czikke képezte, mely a spiritistákat egyenesen a tudományos csalás nemes czimével ruházza fel, s azok egyik főfő mesteréről dr. Grünhut Adolfról oly dolgokat beszél, (bár a nevet ki nem téve, de azért mindenki által ráismerhetőleg), melyek a legügyesebb csepüevő komédiásnak is ritka dicsőségére válnának. —

Az eset következőleg van előadva e czikkben


Egy pesti fényképésznek egy 15-16 esztendős fia megbetegedvén, miután gyógyítása sikertelen volt, egy pesti spiritista orvos kezébe került, ki aztán egy évig sanyargatta, delejezte és fényképeztette a gyermeket. Végre a szülők megunták a hókuszpókuszt, és felmondtak az orvosnak. Ekkor az orvos a szellemekre hivatkozott, melyekkel ő összeköttetésben áll s melyek nemcsak megjelennek, hanem le is fényképeztetik magukat. A beteget le is fényképezték, de biz a szellem sehogy sem volt látható a képen. Végre a doktor egy fekete pontot fedezett föl, s arra mondta, hogy az a szellem. A szülők azonban ajtót mutattak a doktornak.

Innen a cikk gyakorlatilag idézi szó szerint a fenti újságot, kár ismételni.

Miképp is vetemedhetik egy orvos(!) a spiritusmusra?

Gyógyászat 1873

A Hon, az Ellenőr, a Pesti napló, A Magyar Újság után a Gyógyászat! is belemerül (bár csak röviden a per részleteibe.

“A pesti spiritisták orvosa Grünhut Adolf tr. megjárta a sajtótörvényszék előtt. Ő indított sajtópert a -Neues Pester Journal szerkesztője ellen „Spiritistenschwindel“ cimü. cikke miatt. Az esküdtek egyhangúlag nem a vádlottat, hanem a vádló Grünhut urat ítélték el s 41 frt. perköltség megtérítésében marasztalták el. — De miképp is vetemedhetik orvostr. (!) spiritusmusra ?”

Download this article as an e-book

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Follow by Email
Facebook20
fb-share-icon