ADELMA ESKÜVŐJE

EGY IGAZI DUÁLESKÜVŐ!

Mostanában sokat filozofálgattunk, azt gondoltam engedjük el magunkat, itt az ideje egy kis lazításnak. És miután az Életemből c. könyvben pont ennél a résznél tartok, megosztom veletek Adelma örömét.
Ugye emlékszünk arra, hogy Adelmáék 1847-ben Pesten keresztül utaztak édesapja halála után az erdélyi Sáromberekre a Teleki nagypapához? És amikor leszálltak a hajóról Vay Ödön várta őket egy utazókocsival? Hogy néhány napos budapesti tartózkodásuk alatti szállásukra vigye őket. Ödön, akinek 8 éves korában odaígérte magát? És 12 év múlva lám itt vagyunk az esküvőn?!!
Fantasztikus.
Ha van duálszerelem itt a Földön, hát az övék az volt. Hatvan évig éltek szerelemben, szeretetben. Csak Ödön halála vetett véget a közvetlen fizikai kapcsolatnak, de öt év múlva Adelma is követte őt.
Merüljünk alá Adelma emlékezéseinek tengerében.

Ma van esküvőnk évfordulója!

“A TI SZELLEMEITEK EGYESÜLJENEK KRISZTUSBAN”

“Annak idején, 1860. július 30-án ezt a mondást választottam jeligémmé, életem jelmondatává. – Istennek hála, ez rajtunk tökéletesen beteljesedett. Mi egyek vagyunk hitben és szeretetben. Esküvőnk napja még ma is életteljes jelenvalóság számomra. A niederlauschitzi Golopban történt. A kastély telve volt vendégekkel. Apósom és sógorom Magyarországról jöttek ide. Nagybátyám Teleky Sámuel és az ő csodálatosan szép leánya Ágnes unokanővérem, aki mint egy Murilloi Vénusz, oly gyönyörű. Nagybátyám, Waldeck hercege, Waldeck Ágnes nénémmel, édesanyánk testvére Oberndorf Frigyes gróf Heidelbergből, Ödön ezredbeli barátai, Solms-Rödelheim Ottó és sok szomszéd és barát.

Az esküvői menet útja kastélytól a templomig

Az esküvői lakomán hatvan személyre volt terítve.

A legénybúcsú nagyon vidáman telt el. A golseni küldöttség élén a polgármesterrel eljött, átnyújtva nékem atlaszpárnán egy költeményt, mely bársonyba volt kötve. Hálásan megköszöntem az ajándékot. Ezután polgárleánykák még két párnát hoztak, melyekre a templomban térdeltünk. A glashütei leányok párnákon koszorúkat hoztak ajándékba. Minden pillanatban jött valaki koszorúkkal, virágokkal, melyeket másnap az oltár feldíszítésére használtak fel. A nagy asztalon sok-sok ajándékot helyeztek el. Egész nap folyamán talpon kellett lennem, beszélgetéseket folytatva és köszöneteimet kifejezésre juttatva. Ödönt állandóan magammal vonszoltam, hogy mindenki láthassa, Ő mily kedves és szép! Ő azonban gyakran türelmét veszítve így szólott: „Te olyan vagy, mint egy kis trónörökösnő.” A polgárok este fáklyásmenettel kedveskedtek nekünk. Mi a teraszon állottunk és állandóan ezt kiáltottam: „köszönöm, köszönöm szépen” és az én jó anyácskám sírt. A fáklyák szép látványt nyújtottak a kastély előtti öreg hárssorok között. A legénybúcsút bál zárta be. Azonban Ödönnek nem tetszett, hogy engem mindig nyüzsögni látott.

A  Solms-Baruth kastély 1860 körül. Pontosan így nézett ki amikor Adelma esküvői menete elindult a templomba. Ha hátranézett ezt látta.

Szüleimtől arra kértem engedélyt, hogy az egész házmenet gyalogosan mehessen a templomba. Oly szépen gondoltam el ezt, mint egy ónémet költeményt. A kastélyból a Golsen városán keresztűl vezető út a lutheránus templomig mintegy tíz percnyi hosszúságú. Ott eskettek bennünket, mert a katolikus egyház az esküvőt és az ahhoz szükséges segédletet megtagadta, mivel hogy Ödön diszpenzációt nem adott.

Midőn esküvőnk előtt tizennégy nappal édesanyámmal Berlinben voltam és ájtatosságomat akartam végezni, a katolikus pap vonakodott meggyóntatni engem, vagyis nem akarta meghallgatni gyónásomat, mivel én egy protestánssal diszpenzáció nélkül kötök házasságot, és kinyilvánította az én kiközösítésemet! –

Magamon kívül, sírva mentem édesanyámhoz. – A pap azt akarta, hogy házasságomat érvénytelenítsem, vagy a diszpenzációt csikarjam ki. Én egyiket sem akartam megtenni és nem is lettem volna arra képes. Egy ilyen gyermekiesen szelíd természet részére, amilyen az enyém, ez valósággal borzalmas lett volna! A kiközösítettség érzése rettenetes volt számomra!

Édesapám azt mondotta: „Térj át, ez a legjobb megoldás, légy protestánssá, amiként Ödön és én is vagyunk.” De nékem ehhez nem lett volna erőm!

Ha képes lettem volna megtenni, sok későbbi kényelmetlenségtől megmenekülhettem volna – Istené legyen a dicsőség! – Tehát esküvőm napján az én jó édesanyám öltöztetett engem. Ő fésült, ő tűzte fel a fátylat, a koszorút és megáldott. Nem sírt, mert amiként mondá: „A menyasszonyi koszorúra nem szabad könnyeknek hullniok.” Az a benyomás, amidőn Róza testvéremtől az én leányszobámban búcsút vettem és Ödön az ő huszáruniformisában belépett, örökre üde melegséggel és hűséggel marad az én szívemben. Ez egyszersmind gyönyörérzés és aggodalom is volt. El kellett hagynom szeretteimet, óh mily fájdalom! Most már az Övé vagyok, hozzája tartozom; óh minő boldogság és üdv!

Ödönöm négy nyoszolyó leány: Kleist Ida, Solms Erzsébet, Wurmbrand Róza és Teleki Ágnes között haladt.

Én pedig négy vőfély: Vay Sándor, Oberndorf gróf, az én Henrik fivérem és Solms Ottó között.

A kastélytól a templomig vezető utat a golseni polgárok végig virágfüzérekkel szegélyezték és azon kívül hat diadalkaput állítottak.”