"Az Evangéliumi Spiritizmus, a Szentlélek kijelentése. Letisztult keresztény hit és erkölcsbölcselet, valamint lélektan: a bűn felismerésének és a bűntől való szabadulásnak mélylélektana. Nagy, értékes, és tiszta világosság, mert magas világok ismereteit, Isten akaratát és Isten törvényeit közli és mutatja meg e szerencsétlen bűnben élő világnak, észérvekkel is alátámasztva a megtérés szükségességét."
BARABÁS MAGÁN KÍVÜL MAGNETIZÁL
BARABÁS MAGÁN KÍVÜL MAGNETIZÁL

BARABÁS MAGÁN KÍVÜL MAGNETIZÁL

Báró Vay Lajosnét Barabás festészeti magnetizmusa új életre kelti – meggyógyul.

Széki gróf Teleki Erzsébet (1812-1881), báró vajai Vay Lajosné, a nagybeteg, akit 25 éves korában 1837-ben kigyógyított Barabás Miklós, miközben portrét festett róla.

Barabás Miklós a jeles portréfestő 1837 tavaszán orvosa tanácsára elhatározta, hogy pár hetet a nyár folyamán Élőpatakon tölt, mert a feje gyakrabban fájt, s orvosa ezt Élőpatakkal akarta meggyógyítani. Gróf Teleki Ferencné értesülvén, hogy Barabás Erdélybe jön, írt báró Bánffy Pálnak, hívja meg őt Sáromberkére, mert szeretné családja több tagját, akik nála együtt lesznek, lefesteni. Az előző posztból már ismerjük Teleki Erzsébetet (Vay Lajosnét): Vay Adelma nagynénje, édesanyjának, Teleki Rózának testvére, akihez rohantak Erdélyből, azt hivén, hogy nála nyugalomra találnak 1848-ban. De menekültek azután tőle tovább Schwarzauba, az otthoni kastélyba.

Most azonban még csak 1837-ben vagyunk.

Ezidőben Sáromberkén gyülekezett az összes széki Teleki ivadék, miután a gróf leánya Teleki Erzsébet (mint tudjuk, Vay Lajos felesége) nagybeteg lévén, – tüdőbeteg volt szegény, ami akkor gyorsan elvitt mindenkit a másvilágra – Sáromberkére ment meghalni családi körben. Erről szól Barabás Miklós Őnéletírásában egy érdekes momentum. Íme:

“Itt tartózkodásom alkalmából egy érdekes eseményt említek föl, melyet én egészen a véletlen összejátszásának tartok, de a grófné határozottan a magnetizmusnak tulajdonította. Ugyanis a grófné egyik leánya báró Vay Lajosné olyan beteg volt, hogy az orvosok határozottan kimondták reá a halálos ítéletet, hogy tüdővészben van és csak heteket, vagy csak napokat élhet még. Azért hozták Sáromberkére, hogy ott haljon meg. Csak a csontja és bőre volt már meg és végképpen elgyengülve, majdnem mozdulatlanul feküdt ágyában.

Nem volt arcképe s a grófné szerette volna az arcképét legalább megközelítőleg lefestetni.

Magyarázgatták nekem, hogy kövér, gömbölyű arcú volt, az orra kisebb stb.,

s hogy jobban szemben láthassam a fejét, párnák közt föltámogatták. Mikor már egy negyedórája ült így előttem, azt hittem, hogy kimerült lesz, s félbe akartam hagyni munkámat, hogy ne fárasszam.

Vitatkozni kezdett, hogy nem fáradt, sőt sokkal jobban érzi magát, mint mikor festeni kezdtem.

És három egész óráig ült így előttem egyfolytában. Valahányszor félbeszakítottam a munkát, mindig, vitatkozott velem, sőt a festés után egész napon át sokkal frissebb volt, mint azelőtt.

Három napon át folytatódott ez a dolog s ő mindig három órát ült és folyvást javult az állapota, úgyannyira, hogy napról-napra jobban lett, pár hét múlva már fölkelt ágyából és karácsony táján már meg is hízott, az arca megtelt s testben is kövéredett. A férjével, aki Borsod megyében főispán volt, hazament s ott is jó egészségnek örvendett. 1878 táján, mint öreg asszony halt meg. Teleki grófnétól karácsonykor kaptam levelet, melyben azt írja, hogy bármit mondjanak is neki, abban a hitében őt senki meg nem ingatja, hogy leányát én magnetizáltam s ez keltette új életre.”

És ezekután Teleki Erzsébet vígan élt további 44 évet…

Vagyishogy a fentiek szerint tudomásul kell vennünk, hogy Barabás 3×3 órás festészeti akciója gyógyította meg Teleki Erzsébetet?

Ti mit gondoltok?

Barabás Miklós állandóan tanult, képezte magát elsősorban művészeti téren, s ezt a szokását hosszú ideig megtartotta – nyelvtehetsége sem volt utolsó: hat nyelven beszélt. Eleinte kismesterektől: Nagyszebenben Neuhauser Ferenctől, Brassóban Szabó Jánostól leste el a festészet fogásait, Kolozsvárott pedig a jeles litográfus, Barra Gábor tanította meg a kőnyomatok készítésére.
A reformkorban szereplő festőművészeink közül ő volt az első, aki próféta lett a saját hazájában. Hasonló kvalitású kortársai közül Markó Károly élete végéig Olaszországban tevékenykedett, Brocky Károly pedig az angol királyi család és főnemesség egyik kedvenceként Londonban dolgozott. Barabás állandóan foglalkoztatott, népszerű festő volt, akadémikus, főnemesek, költők, színészek barátja, a Képzőművészeti Társulat alapítója és elnöke, képviselő, budai villatulajdonos, a Vaskorona-rend kitüntetettje.

Barabás Miklós önarckép 1898

Fiatalon, 17 éves korában egy Nagy-Enyedi leányról festett miniatűrjével hódította meg legelőször a szélesebb közönségnek kegyét és terelte magára az előkelő műpártoló társaság figyelmét.
“(…) élt Nagy-Enyeden egy híres szépségű, éppen virágzó korában lévő kisasszony, özvegy édesanyjával és idősebb nővérével együtt divatüzlettel bírtak. Ezzel a családdal én is megismerkedtem, gyakran látogatván meg háziasszonyukat, özvegy Szántónét. El-elgondolkoztam azon, milyen nehéz föladat lehet egy ilyen szép arczot úgy lefesteni, hogy elég szép s hozzá még hasonló is legyen. Megkértem Szántónét, szépen, hogy eszközölje ki, hogy a kisasszony egypár vasárnap délután üljön nekem, mert lefesteném miniatűrébe. Erre nagyon szívesen reá állott és Szántónénál ült nekem, míg lefestettem elefántcsontra, miniaturban. (Barabás 17 éves volt ekkor!! – a szerk.)
Szép nagy, eleven kék szemei voltak, kis csinos orra, kis kerek szája, fehér, tiszta arczbőre, kellő gyönge pirossággal és egészen fekete, dús hajzata, vékony fekete szemöldöke. Egyszóval eszményi szép feje volt, növése kifogástalan, ezenkívül okos, szelíd kifejezése s a magaviselete is egészen kifogástalan, neve Mutili Rózsi volt. Természetesen az arczképét, mikor készen volt, neki ajándékoztam, semmi jogczímem sem lévén, hogy azt megtartsam. Különben is csak a tanulmányozás volt a czélom. De ő neki is sokkal finomabb tapintata volt, semhogy azt tőlem ingyen elfogadja, vagy hogy pénzt küldjön érte, hanem hat darab szépen hímzett előinget ajándékozott érte, mely akkor divatos volt és nekem is kedvesebb, mint a fizetés. De értékesebb is volt, mint az arczképeim akkori díjazása.”

MUTILI RÓZSI képmása. Aquarell elefántcsontra festett miniatűr – ez utólag, emlékezetből festett változat, mert az eredetit Mutili Rózsinak ajándékozta Barabás Miklós

Amikor Barabás lefestette – 1827-ben – Mutili Rózsit az tizenhat esztendős volt, egy évvel fiatalabb az őt bámuló diáknál. Elefántcsontra festette miniatűrként. A nyári szünidőben Barabás Miklós elmegy meglátogatni nagybátyját és 5 éve nem látott édesanyját. (Szülei elváltak voltak, őt édesanyja a Nagy-Enyedi kollégiumba külte). Mire nyár végére visszatér Nagy-Enyedre Mutili Rózsi arcképe meghódította a várost. Barabás Miklós Önéletrajzában így írja le az eseményeket: “Nagy-Enyeden állomásoztak ugyanis a vörös csákós József-huszárok és a sok huszártiszt, a grófok és bárók szívesen zsibongtak a híres szépségű divatárus leány körül. De Rózsi olyan ügyesen tudott minden ostromot elkerülni, hogy a legkajánabb irigység sem tudott jellemében foltot találni. Kifogástalan volt a magaviselete és jól is ment férjhez, egy vagyonos, jeles ügyvéd, Sipos vette feleségül, akivel példás és boldog házaséletet élt.
Még Szebenben feltettem volt magamban, hogy miután ott önkényt 10 váltóforintra taxálták krétarajzaimat, nem fogok ezen alul rajzolni senkit, miniatűrt 5 pfrtért festettem. A huszártisztek a Mutili Rózsi képe után már ismerték a nevemet, mikor visszatértem, többen mindjárt lerajzoltatták magokat, sőt némelyeket miniatűrben is festettem. Lerajzoltam gróf Wolkensteint, gróf Draskovicsot, Mitisz Rechnungsfürert, Mukics alezredest és többeket. A tisztek közül Nagy Sándor (Nagy Sándor József: ő az egyike a 13 aradi vértanúnak – a szerk.) hadnagyot még krakkói nyaralásomból ismertem, s ő különös rokonszenvével tüntetett ki. Később 1849-ben találkoztam vele, mikor az ő dandára a budai várat bevette. Ekkor is, még szívesen emlékezett reám s ő adott ki számomra egy rendeletet, melyben megengedte, hogy a még nem egészen kész Lánczhídon, melyen csak a honvédségnek volt szabad átjárnia, kivételesen az én bútoros kocsim is átmehessen.” – (Az idézetek Barabás Miklós Önéletrajzából valók.)

Download this article as an e-book

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Follow by Email
Facebook20
fb-share-icon