November 1-je Mindenszentek ünnepe, november 2-a pedig a Halottak napja a keresztény világban
Ez a poszt kicsit hosszú lesz, mert azt gondolom, sokunknak nehéz feldolgozni a halált. Emiatt ezt többféleképpen közelítjük.
Sokan, nagyon sokan szentelik a mai napot és esetleg a következő napokat halottaiknak. Emberek tömegei járják a temetőket temérdek virág özönli el a sírokat.
Emlékezünk a halottainkra.
Ám van, aki ilyenkor is csak magában emlékezik, virág nélkül gondol szeretteire.
Sokfajta gondolkodás van. Egyvalaki a temetőben találja meg gyászára a gyógyírt, más pedig a lelkében őrzi halottait.
Vajon nekünk hogyan „kell” gyászolnunk? Menjünk a temetőbe, vagy maradjunk otthon? Kívül, vagy belül. Vagy Egyszerre mindkettő?
Mutatok néhány halottak napi közleményt.
Azonban előszőr javaslom elolvasni a következő pár soros intelmet, ami megnyugtathat mindenkit. Mert akár mi is meghalhatunk, nemde …?! Ám, ha meg is kell halnunk a lelkünk tovább él.
Örülök én nagyon azoknak, akik a szellemvilággal érintkeznek, és szorgalmasan művelik a lelküket.
„Mert Isten kegyelme a halottakból ismét eleveneket támaszt; bár a test elporladt, a lélek azonban új helyet kér magának az anyagban, és így új tér nyílik ismét a próbának. Ha tehát ti már életetekben küzdötök a bűn ereje ellen, e küzdelmeitekkel nyomokat, alakulatokat hagytok hátra. Hangotoknak csengésével, kezeteknek munkájával, szíveteknek minden tiszta érzésével, gondolataitok villámlásszerű cikázásával egyegy erőhullámzást idéztek elő, amelyből táplálkozhat az új egyén, és akarva, nem akarva, a megkezdett irányt választja majd, mert az ő régi iránya elenyészett a porral. Így állhattok ti emberek szolgálatába az Isten Szentlelke akaratának. Azért örülök én nagyon, ha azok, akik a szellemvilággal érintkeznek, szorgalmasan művelik a lelküket.”
A NÉVTELEN SZELLEM KÖZLEMÉNYEI Eszter Médium útján II. KÖTET. A SZENTLÉLEK MUNKÁJA
ÉGI VILÁGOSSÁG: Halottak napjára.
1940 november
A halál napja az, amely a legkiszámíthatatlanabb időpontban, de egész bizonyosan minden földön élő emberre elkövetkezik.
Azért ezt a napot soha, senkinek sem szabad elfelednie, sőt minden számításunkat úgy kell vezetnünk, hogy azzal, ennek az utolsó napunknak nyugodtságát és békességét biztosítsuk; nem úgy, mint az evangéliumi gazdag ember, aki afölötti örömében, hogy a földje bőséges termést adott, elhatározta, hogy „Lebontja a csűrjeit, nagyobbakat épít, s oda gyűjti minden terményeit és javait. Azután ezt mondta a lelkének: Lelkem, van sok jószágod sok esztendőre eltéve, nyugodjál, egyél, igyál, vígan lakozzál! Isten pedig mondá néki: Esztelen! ez éjjel számon kérik tőled a lelkedet; amiket tehát szerzettél, kié lesznek?” (Luk. 12, 16.—20.)
A mi számadásunknak minden pillanatban nyugodtan lezárhatónak kell lennie. Amikor este lefekszünk, arra kell gondolnunk, hogy ha Isten ez éjjel kérné számon a lelkünket, nyugodtan felelhessünk: „Atyám! Kész vagyok.” Ezért mondja Pál is az efezusbelieknek írt levele 4. r. 26-ik versében, hogy ha összekülönbözöl is a te felebarátoddal, ne engedd, hogy a nap l e m e n j e n a ti h a r a g o t o k k a l.
Hogy földi maradványainkat nagy pompával temessék el: földies kívánság. Egyáltalán nem szellemi érdekünk, semmi befolyása sincs a mi túlvilági életünkre. Azok szoktak nagy halotti pompát kifejteni, akik azt hiszik, hogy kegyeletüknek nem is tudnak, nem is lehet másként kifejezést adni. A mi Urunk, Megváltónk az ilyen túlzásokkal szemben szokott túlzottaknak látszó kifejezéseket használni. Így egyik követőjének, aki őt arra kérte, hogy engedje meg neki, hogy előbb elmenjen és az atyját eltemesse, ezt felelte: „Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat; te pedig menj és hirdesd az Isten országát.” (Luk. 9, 50.—60.)
Nagyon valószínű, hogy az illetőnek mind atyja, mind anyja és testvérei süketek és vakok voltak az Űr tanításaival szemben, lelki halottak, akik úgyis nagy szertartással temették el örökre elveszettnek tartott halottjukat; ott tehát ez a közülük kivált hívő lélek csak süket füleiknek beszélt volna a túlvilági életről, a viszontlátásról, s azért utasította őt az Úr a meddő munka helyett az életnek, Isten országának hirdetésére azokhoz, akik azt örömmel fogadják.
Ezért szükséges az evangéliumokat egész .szellemünkben felfogni, és nem a betűkön rágódni, s ezért mondja Pál is, hogy a betű megöl, a lélek az, ami megelevenít. (II. Korint. 3, 6.)
A halál komoly meggondolása legyen segítségünkre minden megkísértéssel szemben, hogy azoknak határozottan és mindvégig ellene tudjunk állni, és végül legyőzni. Hogy is engedhetnénk akár rosszra való hajlamainknak, akár kívülről reánk ható rosszakaratú befolyásnak magunk felett, mikor Isten minden percben számonkérheti tőlünk a lelkünket!
Az emberek megromlott szabadakaratukkal, isteni beavatkozás nélkül, mindig mélyebbre és mélyebbre süllyednének, kivált ha minden kedvük szerint történnék. Azonban Isten az ő végtelen jóságánál és bölcseségénél fogva szenvedésekkel, csalódásokkal és megpróbáltatásokkal fékezi az emberek nagy elbizakodottságát — mert, sajnos, ezek nélkül nagyon elfeledkeznének Róla — s végül a halálnak mindentől megfosztó réme elé állítja őket. A halál előtt azután rendesen megtorpan még a legmegátalkodottabb is.
Több híres istentagadó életrajzában olvassuk, hogy utolsó perceikben megadással ismerték be, hogy van Isten. Általában nagyon sokan térnek meg halálos ágyukon. Ez a megtérés sem
vész kárba, mert az élet folytatódik a halál után is, és annál, aki bár utolsó perceiben tért is meg, már mint megtértnél folytatódik.
Példa erre a keresztfán megtért lator esete.
Azonban nagyon rosszul számítana az, aki spekulatíve úgy gondolkoznék, hogy egész életén át áldozik rossz hajlamainak, s majd halálos ágyán tér meg Istenhez, és így szépen rendbe jön minden. Rosszul számít, mert az ilyenből hiányzik a komoly megtérési szándék, eltekintve attól is, hogy semmi sem biztosíthatja őt arról, hogy csendes betegségben fog kimúlni; továbbá, mert ez az eljárása egyenesen a legnagyobb bölcsességnek és hatalomnak a kijátszására irányulna, s végül, mert az ilyen gondolkozás a Szentlélek elleni bűn minden ismérvét magán hordozza, amelyről pedig az van megírva, hogy nem bocsáttatik, de nem is bocsáthatik meg sem ezen, sem a másvilágon, mert az üdvösség kérdése szent dolog, amit frivol spekulációval megszerezni nem lehet.
Bennünk, mélyre bukott földi emberekben még sok rosszra való hajlam található, de a megismeréshez jutott spiritiszta már tudja, hogy ha élő hittel, alázatos engedelmességgel Istenhez folyamodik, akkor a győzelem biztos reménységével szállhat harcra minden rosszra való hajlandóságával, és ha a küzdelemben megtépett ruhában is, de győzedelmesen jelenhetik meg a szellemvilágban, mert aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül (Máté 10, 22.) és aki győzelmes leend, így fehér ruhába öltöztetik (Ján. jel. 3, 5.).
De talán a leghatalmasabb és ellenállhatatlan eszköze a megtérésnek az, hogy most, az utolsó időkben Isten kiönti az ő Lelkét az emberek fiaira és leányaira és az ezzel a kegyelemmel megáldottak útján megszólaltatja az elköltözötteket úgy, hogy az az á l t a l á n o s s á v á l t mondás, hogy o d a á t r ól még senki sem tért vissza, abban az értelemben, hogy bizonyságot tehetnek további életükről, t e l j e s e n és tökéletesen é r t é k é t vesztette; mert igenis ezer meg százezer az esetek száma, amikor egész világosan, letagadhatatlanul azok az elköltözöttek nyilatkoznak meg, akiknek állítják magukat. Ezek a nyilatkozatok megegyeznek Isten szeretetével, de igazságával is, úgyhogy minden becsületes kételkedő, aki szeretne hinni, de nem lud, meggyőződhetik, hogy mindent Isten mindentudó bölcsesége, mindenhatósága és megmérhetetlen szeretete intéz, véges emberi ésszel ki nem fürkészhető kegyelme és irgalmassága szerint.
Add, óh Uram, hogy ez a te világosságod minél több, ma még lelki halottat támasszon fel az örökéletben való hitre s a Tebenned való életre, hogy megtérjenek és megvigasztalódjanak addig, amíg világosság van. Megismétlése ez, Uram, ezeknek a szavaidnak: „Jőjjetek énhozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”
Nem emberi kitalálás ez, hanem Isten végtelen kegyelme az eltévelyedett emberiséggel szemben. Ezt emberi erőszakosság meg nem állíthatja, mert azok a vak vezetők, akik ennek az isteni kinyilatkoztatásnak ellene állanak, azokkal a vakokkal fognak a sötét verembe hullani, akik minden gondolkozás nélkül követték őket, akiknek az Úr akkor, amikor azt fogják neki mondani: „Uram, Uram, hát nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördögöket? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát?” – „Akkor kijelentem nekik: Sosem ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” (Máté 7, 21.—23.)
L. I.
Eszter médium beszélgetése a nagymamájával
Szellem: (…) Én különben jól vagyok és sokkal boldogabb, mint egy földi királyné, mert mindenem van, ami csak szükséges. Csak egy szomorúságom van: a gyermekeimet nem tudom összeszedni, úgy elszéledtek. Ha tudnám, hol vannak, megkeresném őket; mert azt szeretném, ha velem lennének. Szeretném őket is jó sorba juttatni, mert itt volna elég hely az ő részükre is. Nem érzem nagyon a hiányukat, de hát mégis az enyémek, és az anyai szív nem hűl ki itt sem. Míg öreg napjaimban köztetek éltem, nem gondoltam már rájuk, elfelejtettem őket. De ahogy az idő múlik, éltem folyásával fiatalkoromba megyek vissza, eszembe jutnak a régebbi emlékek és régen meghalt gyermekeim is. Ugyanazzal az érzéssel, ahogyan elhagytak a szüleim, testvéreim, mintha élnének, úgy jönnek elém az emlékek. Csodálatos, hogy öregségére az ember mindenkit elfelejt a földön, itt pedig minden előkerül újra úgy, ahogyan volt.
Médium: Kedves nagyanyám, te nékem mindig emlékezetemben vagy, és amikor csak megjövök ebbe a kis faluba, mindig kimegyek a temetőbe és felkeresem a sírodat.
Szellem: Kedves, jó Eszterem, ez nékem nagyon jólesik, mintha valóban nem haltam volna meg. De a temetőbe én nem megyek, mert a testemben én sokat szenvedtem és így nem éreztem jól magamat benne. Jól esik azonban, hogy az én poraimat is megtartjátok eml ékezetetekben, mert én mindenképpen csak veletek vágyódom lenni.
Tudom, hogy ti is majd örültök a viszontlátásnak, mert én már olyan dolgokat készítettem itt néktek, aminek nagyon megörültök majd.
Mindegyikteknek mást és mást, mert a Vezetőtök már régen mondta, hogy nem sokáig kell már a földön lennetek. De mondom, ez régen volt és én azóta elkészítettem mindhármatoknak, amit szántam. Sokkal találkoztam már, akikkel a földön éltem; sokan szenvednek és én segítettem is rajtuk úgy, amint Isten megengedte, s mondhatom, hogy itt én vagyok a gazdag és ők a szegények. B.J.-vel is találkoztam már kétszer és bizony kétrét görnyedve jött elém, hogy segítsek rajta a jó Isten nevében, mert megverték. Az anyját is láttam, koporsóban fekszik és könyörög, hogy emeljem ki. A sok nehéz állapot titka előttem még ismeretlen, mert minékünk itt még nem nyílik ki a múlt, a régi élet; csak azt látjuk, ami most volt. Lehet, hogy néked kinyílik, mert a Vezetőd azt mondta, hogy sok életed van már nyitva. Nékem csak kettő: ez, meg a másik. De ez sem azért van, hogy mindent lássak, hanem csak hogy téged lássalak és az akkori életedet. (…)
A NÉVTELEN SZELLEM KÖZLEMÉNYEI – Eszter Médium útján I. kötet. A LÉLEK KÜLÖNBÖZŐ TERMÉSZETÉRŐL ÉS A FÖLDI ÉLET KÖVETKEZMÉNYEIRŐL
Halottak napja „halott” szemmel – ADA – Szécsényi Lajos 2024
Íme elérkezik az átköltözötteknek a tiszteletére rendezett ünnep, amely nagy megemlékezést jelent a földi ember számára, aki azt hiszi, hogy ezzel hatalmasat mozdít elő a két világ között történő kapcsolat megteremtésén, pedig nem. Nem is beszélve arról, hogy sokan hitetlenül, a túlvilágba vetett hit nélkül állnak hozzá ehhez az ünnephez is, így a megünneplés nem terjed tovább, csak egy megemlékezésig, esetleg egy-egy könnycsepp kisajtolásáig, de az már nem is az igazi. Ilyen esetben, mondd mit érnek a virágtornyok és a drága pénzen vett koszorúköltemények, hát esetleg annyit, hogy megnyugtatja a lelkiismeretét annak, aki odahelyezte. Az egész ünnepsorozatnak talán az lenne a célja, hogy “közelebb kerüljön” a két világ egymáshoz, csak mint minden más, úgy ez az ünnep is már a versengésbe ment át, hogy kinek jut ki nagyobb virágköltemény. Ahhoz, hogy valaki az elhunyt szerettére tudjon gondolni, először a síron túl is átsugárzandó szeretetre és hitre van szükség. Imára, mert elsősorban az ima, az imádságos hangulat tudja összekapcsolni -az én látásom szerint- a földön élőket az átköltözöttekkel és nem a temérdek mennyiségű virág. Nem mindegy tehát, hogy az ember mekkora hittel és milyen szívvel helyezi hozzátartozói sírjára a kegyelet virágait. Lehet, hogy amíg mindketten testben voltak, az átköltözött és a hozzátartozó is, békétlenségben és haraggal élték le az életüket. Mondd mit ér ilyen esetben akár egy szál virág is? Vagy átjuttat a mécs világa egyetlen fénysugarat is a másvilágra? Hát nem! Sokkal többet ér, ha egy békében eltöltött élet „helyez” virágot egy sírhalomra, mint a békétlenségben leélt élet virágtornyot. Tehát kinek helyez virágot és kinek gyújt elsősorban mécsest, vagy gyertyát az ember? Saját magának.
De ha a virág és mécses mellé társul a túlvilágba vetett hit, a szeretet és a megbocsátás is, akkor már más a helyzet. Abban az esetben a „szeretetnek az illata” felszáll a magasba, a szférákba, mint Ábel füstje és enyhületet nyújthat az elköltözötteknek.
Habár sok esetben, ha már rég elköltözöttről van szó, lehet, hogy már testet is öltött egy másik családban,de az előző családja tagjai még mindig viszik sírjára a kegyelet virágait. Ez is egy érdekes jelenség ugye? Ez már egy célt tévesztett dologgal egyenlő.
És belegondoltatok már abba, hogy mennyi éhező jóllakna annak a rengeteg virágnak az árán, amelyet bezsebelnek a virágárusok? Lehet, hogy sokkal több kegyelmet kapnának az elköltözöttek, ha azt a pénzt, vagy legalábbis nagy részét az emberek nem virágokra, hanem a szeretet cselekedeteire költenék, mert ha az emberben felerősödik a szeretet, „több jut” belőle az elköltözöttnek is. Tehát inkább lenne kisebb csokor, de több szeretet a földön. Hamarabb megváltozna a földnek az arculata és előbb átalakulna a krisztusi képmásra.
Nem akarom ezzel senkinek a kedvét szegni és a törekvéseit a virág vásárlásától, csak figyelmeztetni szeretnék mindenkit, hogy a virág nem cél, csak eszköz! Eszköz a szeretetre, amelynek a nagysága nem azonos a virágcsokor nagyságával. Sőt, általában ellenkezője szokott lenni: Minél nagyobb a kimutatás, annál hiányosabb a lényeg.
Az Úr is könnyezett Lázár sírjánál, mert hatott rá a halál hatalmas törvényének a volta, ami a bűn következménye, tehát mi a halál, ha nem büntetés? És ezt a büntetést ünnepli a világ oly nagy előszeretettel? Többet érne, ha megtérne bűneiből, de még a „hívők” is mindig a másikat akarják megtéríteni. Azt hiszik az emberek, hogy a szellemvilágból jövő felhívások mindig másoknak szólnak és nem saját maguknak!
Térjetek meg emberek és kövessétek Krisztusnak, de ne a nevét, hanem az eszméjét és megváltozik a föld! Akkor a halál már nem egy rém lesz, hanem egy békés átmenet a halálból az Életre!!!
ADA – Szécsényi Lajos 2024
HALOTTAK NAPJA – spiritualitas.hu
Összeállította: Langer Imre
https://www.spiritualitas.hu/archivum/2003_4_03.php
Mint minden lelki-szellemi ünnepeinknél, emlékezéseinknél, úgy a halottak napjával kapcsolatosan is sok tévhit, világi szokások és elvárások szürkítik, ferdítik el az emlékezés ünnepének lényegét. Ugyanakkor a szellemvilág megnyilvánulásainál, hatásainál is sok a téves felfogás. Az alábbiakban egy 1998 november elején, a halottak napja alkalmából – a Névtelen Szellem Tanítói Körben – kapott szellemi tanítást adunk közre.
KV: Mi most az eltávozottainkra emlékezünk, talán egy kicsit jobban, mint máskor. Mi a helyes magatartás a mai világban és a mi szellemi szintünkön a temetőkultusszal. Sok vélemény mondja azt, hogy nem jó a temetőbe járni, mert ránk akaszkodhatnak a lelkek. Olyanoktól is hallottunk ilyen kijelentést, akik a szellemi ismeretekben már kicsit jártasabbak. Ugyanakkor lelki kötelezettségnek érezzük, hogy legalább ilyenkor valamiféle módon kimutassuk a szeretetünket, emlékezetünket, formát adjunk annak külsőleg is a temetőkultusszal, a halottaknapi temetőlátogatással, a síroknak a kidíszítésével. A szellemtani irodalom első időiben megjelenő médiumi közlésekben olvashatjuk, hogy ilyenkor szabadabban vannak a lelkek, és olyasmi is elhangzott, hogy vajon mennyire látnak ők minket, mennyire érzékelik az átlagnál jobban, hogy felkeressük őket érzéseinkkel. Az is elhangzott, hogy a földközelben lévők, az úgynevezett szürkezónás „szenvedők” ilyenkor még jobban várnak minket a temetőben a sír körül, a már magasabb szférákban lévő volt hozzátartozóink pedig hozzánk jönnek el, akár az otthonunkba is.
TSZ: Nagyon helyes és időszerű a kérdés. Kezdjük azzal, hogy vannak olyan hiedelmek, amelyek szerint a temetőkbe egyáltalán nem tanácsos járni, mert ott az élő, eleven emberhez különféle lelkek hozzácsapódhatnak mint megszállók. Az az emberszellem, aki „megszállót” kap, az minden körülmények között a maga szellemi minőségével vonzza oda! Nem kifejezetten a temető a lényeges szempont ebből a szempontból, mert bárhonnan előjöhet egy ilyen entitás, földközeli „bolyongó” lélek. Ezek nem a temetőben vannak, nem csak onnan szedhetők fel. Szellemi alaptörvény a hasonlóság vonzása, tehát senki ne tartson attól, hogy tehetetlenül kiszolgáltatott egy ilyen „megszállásnak,” ha felfogásával, érzéseivel, ráhangolódásával nem nyitja meg magát arra. Tehát a temetőbe járástól nem kell félni ebből a szempontból. Az való igaz, hogy a temetőkben, a sírjaik körül sokszor találhatók olyan, valóban alacsony zónasíkon létező, volt emberszellemek, akik gyakorlatilag szinte még nem is tudják, hogy ők meghaltak. Valami homályos vonzalmuk van még ahhoz a helyhez, ahová őket utoljára vitték. A mediális képességű emberek ezekre ráérezhetnek, de semmi körülmények között nem akaszkodnak rájuk, nem válnak megszállottá tőlük, mindössze megérzik, megérezhetik őket. Az átlag, hétköznapi emberek nem érzékelik ezt.
A következő kérdés az, hogyan viszonyuljatok a temetőbe járáshoz, a sírok rendezéséhez. A legegyszerűbb megközelítés talán az, hogy miután ott, abban a sírban egy test van elhelyezve, a testek látogatják meg azt a helyet, a hajdan testi formájában ismert és szeretett lényt, de a szellemi lényére gondolnak, azért imádkoznak. Csaknem úgy lehet mondani, hogy test találkozik a testtel, de egy magasabb síkra emeli fel érzéseit és találkozásait. Ezért előfordulhat, hogy a sír körül készített fényképen – meglepődéssel – néha egy-egy alak látható. Lehetséges, hogy ezek az alakok nagyon hasonlatosak azokhoz, akiknek a sírban nyugvó testét látogatták, de nagy valószínűséggel ez egy olyan elmosódott forma, hogy csak azt hiszik, hogy az. Közben odavonzódott másvalaki, aki az eleven, jó szándékkal és szeretettel telt fénylő emberi lelkeket észreveszik, és valahogy a közelükbe surrannak. Tehát nem feltétlenül az a szeretett lény, aki azon hant alatt nyugszik. Kivételt képez, ha annyira éles lenne az a kép, hogy az arcvonások felismerhetőek, de ez nagyon ritka. Inkább csak beleképzeli az ember, mert valamely jelenség, furcsa folt az, amely ezeken a fotókon észlelhető.
Az is igaz, különösen ilyen alkalmakkor, – és itt nem naptári napról van szó! – hogy a temetőkben ilyenkor nagyobb a szellemi nyüzsgés, az alsó szintek szellemi forgalma, éppen azért, mert nagyon sok olyan, szeretettel és gondoskodással telt emberi lény keresi fel ezeket a helyeket. A messzi szféraszintekről és oldalsó sávokról is, szinte összegyülekeznek ilyenkor a nem állandóan ott tartózkodó szellemi jelenlévők, akik egy picit alacsonyabb szinten vannak még, az úgynevezett zónások. Hiszen ti sem egyetlenegy napot használtok fel arra, hogy a temetőkbe menjetek, mert több napra elosztódik ez, a temetők ilyenkor akár egy egész héten át igen forgalmasak, részben testesült emberekkel, részben pedig testesületlenekkel, akik odavonzódnak ilyenkor. Vezetőnk annakidején, sok-sok évvel ezelőtt kifejtette, hogy a nagy temetőkultusz, a különlegesen hivalkodó, aranyozott síremlékek a méregdrága virágokkal, meg egyebekkel borított hantok feleslegesek, ezek földies kifejezések. Az igazi megemlékezés és drága kincs az a szívetekből kisugárzó érzés, ami nemcsak napokhoz van kötve, hanem hogy állandóan foglalkoztok kedves és szeretett elhunytjaitokkal. Ez a lényeg: utánuk küldeni a szellemi síkra, bármelyiken is lennének, a magatok szerető szívű gondolatait!
Azt hiszem, erről a kérdésről elég ennyi, de valamit még csatolnom kell ehhez.
A legalsó zónákból feljebb került emberszellem már vissza-visszatérhet, nagyon sokszor vissza is tér az ő szerettei közé, akár úgy, hogy érzékelhető, akár úgy, hogy álomsíkon találkoznak egymással. Az utóbbi időkben egyre többször fordul elő, hogy csaknem fizikai valójukban jelennek meg. Ezeknek a megjelenéseknek mindig engedélyezett oka van, mert a hozzátartozók számára ez tulajdonképpen egy tanítás. Az akár pillanatokra megjelenő, akár esetleg még hangosan meg is szólaló, a szellemi síkról odakerült látogató bizonyságot szolgáltat: látjátok, élek, való igaz, hogy halál tulajdonképpen nincs, az élet örök, a szeretetünk és összekapcsoltságunk örök, vegyétek már tudomásul! Ezek a szinte fizikális megjelenések mindig ilyen bizonyítékok. Hogy azután az ember maga ezt hogy fogadja: megijed, eltakarja szemeit, vagy ünnepel és boldog, hogy látta az ő szerettét, vagy már egy haladóbb szellem, aki ebben tanítást lát, és szíve vágyának megfelelően bizonyítékot kap arra, hogy ez valóban így van, nem vagyunk elválasztva egymástól, és az élet örök, a találkozás igenis lehető, ez már az ő egyéniségétől függ. A már alsóbb sávoktól eltávozott és bizonyos fokig felfejlődött emberszellem mindig Tanítójával, kísérőjével, felkészítések után érkezik, és nem a temetőben. Általában mindig ott van a szerette körül, nemcsak a temetői látogatás alkalmával. Bár hozzá kell tennem azt is, hogyha ott a sírnál valaki nagyon erősen imádkozik, nagyon rávágyódik az ő szerette jelenlétére, előfordulhat ritkán, hogy valóban ott van az, akit annyira szeretne a közelébe érezni. Nem feltétlenül biztos, hogy megérzi hogy ott van, de van ilyen.
KV: Van-e olyan lélek, aki tudva a helyzetét, nem is akar elmenni, a Földön akar maradni, akár segítségből, vagy talán nem mindig jó szándékból. Most nem a megszállókra gondolunk…
TSZ: Tudom és látom, hogy mire gondoltok, nem erről van szó. Van ilyen is, és azt kell mondanom, hogy nem a Földön marad, hanem a Föld-körüli alsóbb zónákban. Találkozásotok volt már velük, nem is eggyel. Ők azok, akik tulajdonképpen már úgy érkeztek le földi inkarnációjukba, hogy eltávozásuk után, amikor szellemi szemeik felnyílnak, és tudatukba kerül az, hogy ők már a helyükre eltávozhatnának, egy előzetes, születésüket megelőző köztesléti vállalásuk folytán, éppen azért, mert ők már tapasztaltabbak, – talán nem is annyira csak tapasztaltabbak, mint nagyobb szívűek – zónában maradást vállalnak, mégpedig az úgynevezett szellemi segélyszolgálatosok melletti kiegészítőül. Őket ugyanúgy foghatjátok fel, mint a szellemi segítőket. Másabbak ugyan, még egy kicsit sűrűbbek az erőik, mert ők még nem távoztak el a maguk helyére, nem tökéletesen tisztultak és intézték el dolgaikat, és kerültek vissza szolgálatba, hanem még ki sem emelkedtek onnan, de már természetesen magasabb szintűek. Vannak ilyenek, nem olyan szép számmal, mint az igazi segélyszolgálatosok, de igen sok és szerteágazó a tevékenységük, és nagyon sokat jelent a szolgálatuk. Ők nem töltenek túl hosszú időt – évszázadokat – ebben a szolgálatban, de nagyon sokat tudnak támogatni, sok körülöttük lévő sorstársuknak tudnak az erőikkel segítséget adni.
W. T. STEAD: JÚLIA LEVELEI
ELSŐ SOROZAT – Júlia – barátnőjéhez – I. A határ átlépése
Mikor én téged kedvencem elhagytalak, azt gondoltad, hogy örökre elmentem, vagy legalább is arra az időre, míg te is átjössz ide. Pedig sohasem voltam közelebb hozzád, mint attól a pillanattól kezdve, mikor – mint ahogy te nevezed – „meghaltam”. Éreztem, hogy megszabadultam a testemtől. Ez igen sajátságos érzés volt. Egész közel álltam az ágy széléhez, amin testem feküdt és láttam mindent a szobában, éppen úgy, mint még mielőtt szemeimet lezártam. A legkisebb fájdalmat sem éreztem, amikor „meghaltam”, de ahelyett végtelen nyugalmat és békességet. Aztán fölébredtem és ott álltam a szobában régi testem mellett.
Először senki sem volt benn, csak én és régi testem.
Önkéntelenül csodálkoztam azon, hogy oly különösen jól érzem magamat, csak aztán jöttem rá, hogy hiszen én már átjöttem. Egy ideig vártam, aztán kinyílt az ajtó és H. asszony lépett be. Nagyon szomorú volt és szavait szegény testemhez intézte, mintha az én volnék. Én mellette 1 Ezek a levelek azokból a kivonatokból vannak összeállítva, amiket Júlia kezem által írt barátnőjének 1892-93-ban, egybevetve oly levelekkel, melyeket hozzám intézett. Miután ez utóbbiak az Ellenhez írottak révén keletkeztek, ezért az első sorozatba helyeztem őket.
álltam és néztem, hogy mit csinál, de minden gondolata csak az én itt hagyott burkommal volt elfoglalva. Nekem ez annyira komikus volt, hogy nevetnem kellett rajta. Először nem kíséreltem meg a beszédet; vártam, hogy ugyan mi fog történni? Egyszerre úgy éreztem, mintha valami nagy világosságnak meleg áramlata özönlenék be a szobába és amint megfordultam, egy angyalt láttam magam előtt. Felém jött és én mindjárt felismertem, hogy egy női lény, ki így szólt hozzám: „Én azért küldettem, hogy megtanítsalak téged az új élet törvényeire.” Amint felnéztem rá, könnyedén megérintett és ezt mondta: „Mennünk kell.”
Ekkor elhagytam a szobát s szegény régi burkomat és kiléptem. Minden oly különös volt; az utcák tele voltak szellemekkel. Egész jól láttam őket, amint mellettük elmentünk; épp úgy néztek ki, mintha emberek lettek volna. Először áthaladtunk az utcákon, aztán felemelkedtünk a levegőbe és mindaddig lebegtünk, míg arra a helyre nem értünk, ahol azokkal a barátainkkal jöttünk össze, kik már előbb átjöttek. Itt találtam M. urat, A. Etelt és több másokat. Sokat beszéltek nekem a szellemvilágról; azt mondták, hogy most meg kell tanulnom az ő törvényeiket és azon kell igyekeznem, hogy amennyire tudom, hasznossá tegyem magamat. Az angyal, ki egész idő alatt mellettem maradt, segített ezt megértetni velem. Aztán nagy szomorúság vett erőt rajtam és vágytam vissza hozzád.
Az angyal azonnal visszavezetett a légen át oda, ahonnan jöttem. Beléptem halottas szobámba, ahol testem feküdt. Ez engem már legkevésbé sem érdekelt, de nagyon elszomorított, hogy titeket mindnyájatokat az én elhasznált burkom mellett sírni láttalak és igen szerettem volna szólni hozzátok. Láttam, amint téged kedvencem a könnyek szinte elárasztottak és igen fájt, hogy nem tudtalak megvigasztalni. Mindig jobban kívántam, hogy beszélhessek és megmondhassam neked, mily közel vagyok hozzád, de nem tudtam magam észrevétetni veletek. Bármennyire iparkodtam is, ügyet sem vetettetek rám. Kérdeztem az angyaltól, hogy „ez mindig így lesz?” Azt felelte: „Várj, majd eljön annak az ideje is, hogy beszélhetsz vele. Most azonban nem képes téged sem hallani, sem megérteni.”
