Merényi József

Merényi József (1840-1930)

Merényi József (1840-1930) 23 éven át volt az Egylet elnöke, 54 évig pedig annak vezető médiuma.

Médiumitásának történetét 1903-ban saját maga írta le, aminek lényegét az alábbiakban adjuk közre: „1875-ben, midőn családommal együtt Bécsben laktam, gyakran meglátogatott sógorom, és mindannyiszor a spiritizmusra fordította a beszédét. Ekkor anyagi viszonyaim kedvezőtlen fordulatot vettek, minélfogva kénytelen voltam 1875. október havában családommal Budapestre költözni. Itt állandó érintkezésbe kerültem sógorommal, s így parancsolóbban jelentkezett bennem a vágy a spiritiszta tanok alaposabb tanulmányozására. Dr. Grünhut Adolf már akkor elnöke volt Budapesten a Szellembúvárok Egyletének. Csakhamar hozzásimultam, s az ő irányába táplált nagyrabecsülésemmel, és szeretetemmel együtt egyengetve volt szívemben a spiritiszta tan szellemének útja is. Én akkor harmincöt éves voltam és három gyermek atyja, a természettől erős, kiválóan egészséges testalkatú, aki semmiféle komolyabb betegségen nem mentem keresztül. És most, az 1876. év tavaszán tífuszos lázba estem, és három héten keresztül aggasztó állapotban az ágyhoz szegzett. A harmadik hét vége felé, midőn egyik este már javuló állapotban az ágyban feküdtem, és gondolkozás nélkül révedeztem, hirtelen kimondhatatlan nyugalom, határtalan megelégedettség érzete fogott el. Nyitott szemmel, felfelé nézve feküdtem, és a legkéjesebb várakozás érzete szállott meg. Ekkor eltűnt szemem elől a szoba mennyezete, és kipillantottam a világossággal teli nagy térségbe. Messze a magasban ez a tér kétfelé vált, és vakító pompájú tűzkéve ereszkedett le belőle, mely midőn már elég közel volt hozzám, egy alak emelkedett ki abból, akit tiszta fehér fénynek áramai folydogáltak körül. Ily látványnál pompásabbat elképzelni sem lehet. Az én kéjittas szemeim odatapadtak erre az alakra, aki oly kimondhatatlanul vakító, oly határtalanul fényes volt, hogy azt szavakkal kifejezni lehetetlen. Eddig sohasem hittem Krisztusban, sőt makacsul visszautasítottam ezt a hitet; de azonnal tudtam, hogy ez a fénytől körülvett, ez a fénykoszorúban lebegő alak, ez a nemes, szende, édesen mosolygó, kimondhatatlan szelídséget és végtelen szeretetet sugárzó arc nem lehet más, csak Krisztus, akit ebben a pillanatban Megváltómnak, Megszabadítómnak ismertem fel. Nyitott szemekkel feküdtem, teljes öntudattal, és mégis az elragadtatás állapotában, elmerülve ennek a csodás látománynak a szemlélésében. Sohasem fogom elfelejteni ezt a képet, melyet nem az én képzeletem alkotott, hanem amely igazán és elevenen állott előttem. És még ma is, ha a magány perceiben tekintetemet befelé irányítom, tisztán és világosan látom azt a szelídséget és szeretetet sugárzó arcot, hallom azokat a bűbájos szavakat, melyeket akkor az Úr a jóság és szeretet hangján intézett hozzám: „Fiam, meg fogsz gyógyulni!
Légy erős, kövesd lelkiismereted szavát, és teljesítsd a részedre kijelölt feladatot. Tanítani fogsz!” Ezzel eltűnt minden, ismét félhomály volt a szobában, bennem azonban még élt az, amit láttam és mozdulatlanul feküdtem ennek hatása alatt az ágyban, míg feleségem lépett a szobába, kinek a legapróbb részletekig azonnal leírtam a látományt. A következő reggel, midőn Grünhut dr., aki betegségem alatt kezelt és delejezett, meglátogatott, hivatkozott az ő határozott diagnózisára, melyet a betegség kezdetén felállított, tudniillik, hogy betegségem semmi más, mint médiumitásom előkészítése és áttörése, meg hogy a látomány nem egyéb, mint médiumitásom tényleges gyakorlásának kijelentése.
A következmény megmutatta, hogy dr. Grünhutnak igaza volt. Teljes felgyógyulásom után rendszeresen látogattam a körüléseket.
Ott Grünhut dr. mindannyiszor megdelejezett, és a delejes vonások hatása alatt kezdetben jóleső meleget éreztem, néhány hét múlva pedig egész testemnek bizonyos passzivitását, mely rövid idő múlva érzelmi és gondolkozási tevékenységemet is hatalmába kerítette. Ebben az állapotomban azután folyton arra éreztem magamat ösztökélve, hogy közbeszóljak, vagy pedig válaszoljak azokra a közleményekre, melyek a jelen volt médiumok útján jöttek, de én dacára a reám gyakorolt delejes hatásnak, még mindig elegendőképpen ura maradtam személyes akaratomnak, úgyhogy ezeket a befolyásokat, bármily hatalmasan ostromoltak is, visszautasítottam vagy elnyomhattam, mert nem akartam fogva lenni, nem akartam médium lenni. Azonban ebben a harcban, melyet heteken keresztül folytattam, mégiscsak alul maradtam, mert azok a befolyások és áramok, melyek a delejes állapotban reám hatottak, oly mértékben fokozódtak, hogy ellenállásom megtört, és néhány héttel később az egyik egyleti ülésben, mintegy vaserőtől hajtva, transzállapotban beszélni kezdtem. Transzállapotban való lelki, vagyis kedélybeli állapotomról nem vagyok képes felvilágosítást adni. Néha úgy érzem, mintha felváltva keserűség, harag, gyűlölet és szeretet töltenének el, de nem vagyok képes ezeket az érzelmeket sem megrögzíteni, sem elemezni. Keletkeznek, elenyésznek anélkül, hogy tudnám, mikor és hogyan; nem tudom azokat összhangba hozni a helyzettel, mert erről a helyzetről nem bírok világos öntudattal; mindezek az érzelmek váltakoznak sebes játékban, miként a kaleidoszkópban a színek. Szellemi állapotomról pedig a transzban csak halvány fogalmam van; úgy rémlik, mintha egy gép előtt állnék, melyet láthatatlan kéz hajt, és előttem teljesen ismeretlen munkát végez. Érzek ugyan valami tevékenységet az agyamban, de ez nem az én tevékenységem, mert én tétlen vagyok, és gondolat nélkül hallok szavakat megcsendülni, de nem tudom, honnan jönnek azok, idegenek előttem.
Látok keletkezni gondolatokat, de azok nem az enyémek, én sohasem gondoltam azokat; tudatában vagyok annak, hogy valamiféle tevékenység forog fenn, csakhogy abban nincsen részem, csak szemlélőként nézem. Tudatom nélkül, de saját érzékszerveim segélyével végeztetik valami munka, melytől a saját énem teljesen távol áll. S épp ezek az állapotok képezik azokat az ellenőrző eszközöket, melyeknek segélyével vizsgálom még most is médiumitásomat, és az ennek réven keletkezett nyilatkozatok valódiságát. A legélesebb gyanakvással és a legnagyobb szigorral ellenőriztem kezdettől fogva médiumi állapotaimat és nyilatkozataimat, s élesebb bírálója lettem önmagamnak, mint bárki más lehetett volna. Médiumitásom kezdetétől szándékosan tartózkodom spiritiszta könyvek olvasásától, hogy az olvasmányok ne befolyásolhassanak, és hogy ne az idegen forrásból merített gondolatokat adjam – esetleg öntudatlanul – vissza a transzállapotban.
Tapasztaltam továbbá, hogy az előadott elméletek és elvek igen gyakran nem egyeztek, hanem homlokegyenest ellenkeztek az enyéimmel, és hogy néha heves ellenállásom dacára oly természetű nyilatkozatok jöttek, melyek engem testileg és erkölcsileg megtántorítottak. Meggyőződtem tehát, hogy transzállapotomban kétségtelenül és biztosan rajtam kívül álló, a saját akaratomtól teljesen független, idegen intelligenciának hatása alatt állok.
Spiritiszta hitemet pedig így vallom meg: Az a spiritizmus,melynek én hódolok, melynek oltárt emeltem a szívemben, az forrása a megelégedettségnek és a tiszta hitnek, melyből fakad mindenvtudás, mely engem boldogít. Ezen az úton tudom én megcáfolhatatlanul,
hogy előző életem (préexisztenciám) van, és hogyvjelen földi életem következménye és folytatása annak az előző életnek; hogy ebbe az életbe magammal hoztam azt az egyéniséget,vmelyre előző életemben saját munkám révén tettem szert, és hogy itt és mindenütt azoknak az okoknak következményei és hatásaivelőtt állok és fogok állani, melyeket saját cselekedeteim általvteremtettem. Tudom, hogy ez az egymásutániság nemcsak avmúltra és a jelenre szorítkozik, hanem vas szükségszerűséggel vonja maga után a jövendőt, mely csak logikus folytatása lehet a jelennek, éppúgy, mint a jelen a múltnak. A spiritizmus meggyőz bennünket arról, hogy ezzel a földi élettel létünknek csak egy rövid fejezete ér véget, és hogy mint öntudatos egyének tovább élünk más tájakon, melyeket földi érzékeinkkel megismerni képesek nem vagyunk, de ahová átvisszük magunkkal teljes egyéniségünket, eddig végzett szellemi-erkölcsi munkánk egész eredményével, azaz mindazokkal a hibákkal, melyek még bennünk vannak, és mindazzal a megismeréssel, melyre az önmagunkon végzett munka árán tettünk szert. A spiritizmus nem helyez kilátásba semmiféle jutalmat, és nem fenyeget bennünket semmiféle büntetéssel; nem ismer a szónak vallási értelmében sem mennyet, sem poklot. Az ő mennyországa a jól végzett munkának, és diadalmasan végrehajtott erkölcsi haladásnak tudata. Az ő pokla pedig aljas cselekedeteink fölötti fájdalmunkból és bánatunkból, erkölcsi gyengeségeink és eltévelyedéseink megérzéséből áll. Ezt a mennyországot és a poklot önmagában hordja az ember már itt a Földön, s ezek elkísérik őt új otthonába is, melybe e földi élet után fog bevonulni. A szónak nincs maradandó hatása az emberekre; csűrik-csavarják és magyarázzák azt, ahogy éppen szükségük van rá. Azért kellett jönnie az ige megvilágítása végett az élő példának, és íme eljőve Jézus Krisztus személyében. Akinek kétsége van aziránt, hogy mi a szeretet; aki tudni akarja, miként kell bánnia felebarátjával, mennyi elnézést, türelmet, mennyi alázatosságot és odaadást kell gyakorolnia az életben; aki látni akarja, hogy meddig mehet az odaadás, az önmegtagadás és az áldozatkészség az emberiség szolgálatában: az tekintsen fel erre a legmagasabb és legmagasztosabb alakra, e Föld Megváltójára. Ő, aki tökéletességénél fogva nem szorult rá a földi testet öltésre, elvállalta ezt, alávetette magát a földi élet kínjainak és nyomorúságának, elszenvedett üldöztetéseket, megaláztatásokat és mártírhalált azért, hogy ne csak hirdesse a szeretet igéjét, hanem azt húsra és vérre is váltsa; csak azért, hogy példában mutassa meg az embereknek, hogyan kell a szeretetet érezni, gyakorolni és megvalósítani; csak azért, hogy bebizonyítsa, miszerint a szeretet az egyetlen út, mely a teremtményt Teremtőjéhez, a gyermeket Atyjához vezeti. Ebből áll az az áldozat, melyet Krisztus testvéreinek hozott, s ily értelemben Ura és Megváltója Ő a Földnek. És most íme elérkeztem oda, ahol tulajdonképpen kezdenem kellett volna, a minden kezdet kezdetéhez: igenis tudom, hogy van Isten, mert sejtem Őt magamban, megérzem Őt magamban; minden idegszálam Hozzá vágyódik, Hozzá vonz. Igenis, van Isten. Aki ősoka minden létnek, ősforrása minden életnek, teremtője és kormányzója a világegyetemnek, összfoglalata a feltétlen tökélynek, kiapadhatatlan tartálya a legfőbb szeretetnek. Hiszek Őbenne, sőt mi több: tudom, hogy Ő van! Semmi nem volt képes eleddig megingatni bennem ezt az eleven meggyőződést; mint hozzáférhetetlen szentély él ez érintetlenül az én lelkemben. Fejlődési elmélet, monizmus, Speneer, Hacckel, Bürke, teozófia, mindezek hozzájárulhattak emberi tudásom gyarapításához, de hitemet megingatni nem valának képesek, ehhez a sziklához az ő hullámverésük nem ért el.
Hiszek Istenben, az Ő mindenhatóságában, az Ő legfőbb igazságosságában s az Ő legfőbb szeretetében! Hiszek Jézus Krisztusban, Isten fiában, s az Ő megváltó munkájában; hiszem lelkem-szellemem halhatatlanságát, egyéniségem személyes továbbélését és az örök fejlődést; hiszek a spiritiszta tan igazságában és tisztító erkölcsi hatásában! Óh, Istenem, adj nekem erőt, hogy ezen hitem szerint élhessek és annak szellemében végezhessem földi feladatomat! József.”

Az „Égi Világosság” 1931-ig megjelent 32 évfolyamának talán egyetlen száma sincs József médium által közvetített manifesztáció nélkül. Az 1899-es évet megelőző manifesztációi pedig az Egylet 1922-ben kiadott „Manna” című könyvben található.