Egy híres médiumról a Vasárnapi újságban 1901

Gondolatok Vay Adelma Életem c. könyvéből

A Vasárnapi Úság 1901-es számában hosszú cikk jelent meg Vay Adelmáról. A cikk Adelma „Aus meinem Leben” 1900-ban Berlinben megjelent könyvéből vett gondolatokból kanyarított egy hosszú cikket. A könyv (két kötet) még nem jelent meg magyarul. (nem tudni ki írta a cikket, ki rejtőzik a V. S. szignó alatt – a szerk.)

“Ritka érdekes asszonyi életpálya tárul abban a kétkötetes naplóban, melyben az Európa és Amerika spiritiszta-köreiben széltében ismert főrangú nő, Vay Ödön báróné, született Wurmbrand Adél grófnő gonobitzi magányában összegyűjtött följegyzéseit közre bocsátja. Nemcsak a sokat emlegetett spiritiszta médium szólal meg ezekben, hanem az előkelő nagyvilági hölgy is, kinek az erdélyi és magyarországi arisztokrata családokkal való rokoni összeköttetései folytán a főrangú társaságban is ismert és tisztelt neve van.

A nagy műveltségű és jótékonyságáért fölöttébb népszerű úrhölgy révén bizonyos nevezetességre vergődött Gonobitz község a stájer hegyek közt, kies völgyben fekszik. Az országút hajlásánál kalapáló kovácslegény izmos fekete karja mutatja az utat az urasági kastély felé, a hová a rácskapu mögött szép magas fasor vezet. Föntebb a tattenbachi vár romjai látszanak, melynek ura egykor a Zrínyi és Nádasdy-féle felségárulási pörben szerepelt, mint tagja annak az összeesküvésnek, melynek résztvevői a portoré- i vártorony kápolnájában Mária képe és a hallgatagság jelvénye, egy rózsa előtt jöttek először össze, hogy titoktartást fogadjanak egymásnak. Távolabb, Gonobitz és Sternstein között, magas, meredek sziklafokon a lindecki vár áll. Még odább, Pöltschach felé, a stutenitzi kolostor van, melynek 250 évvel ezelőtt Wurmbrand Róza grófnő volt fejedelemasszonya; czímere és képe ma is ott látható a templom kórusán.

A Wurmbrandok őse különben a monda szerint szénégető volt, Prand nevű, a kit egyszer a stájer erdők rengetegében egy sárkány támadott meg, mely már az egész vidéket elpusztította.

De a bátor szénégető fölkapott egy égő hasábot, s azt a gonosz «féreg »-nek (Wurm) a torkába taszította, úgy, hogy az menten szörnyet halt. Ezért a tettéért a császár, mint ugyancsak a hagyomány mondja, lovagi rangra emelte a szénégetőt és a Wurmbrand nevet adta neki. A schwarzaui kastélyban, — most a pármai herczeg tulajdona, — melynek rengeteg vadaskertje az ott rendezni szokott vadászatokon VI. Károly császárt is gyakran fogadta vendégül, aki olajba festett életnagyságú arczképével is megajándékozta vendéglátó házigazdáját, ma is nem egy féldombormű ábrázolja az első Wurmbrand őst, a mint a lobogó fáklyát a sárkány torkába döfi.

Ott töltötte első boldog gyermekéveit a főrangú irónő is, mint Wurmbrand Ernő grófnak Tarnopolban, 1840-ben született idősebb leánya.

Innen kötött ismeretséget a közel Frohsdorfban lakó Chambord gróf (V. Henrik) családjával is.

Barátságos viszonyba lépett az angouléme-i herczegnővel, Mária Antónia leányával, a ki csokoládé-czukorkákkal tartotta jól, a miért viszont franczia dalokat kellett énekelnie és szépen meghajolnia, mely alkalommal a németül csak töredezve beszélő s a «der, die, dasz»- szal állandó hadilábon álló herczegnő kommandirozta. Ismerte V. Henriket és feleségét, a jótevő pármai herczegnőt, Berry herczegnőt és Blacast herczeget. A család gyakran látogatott át Schwarzauba, s viszont ő is anyjával, a rendkívüli szépségű Teleki Ágnessel, Teleki Ferencz gróf leányával együtt többször kapott meghívást Frohsdorfba.

Az anyai nagyapa, Teleki Ferencz gróf, kinek másik leánya Vay Lajos grófhoz ment nőül, sokoldalúan képzett, népszerű és tudománykedvelő tagja volt az erdélyi főúri társaságnak. Érdeklődött a csillagászat iránt s az üstökösökről és állócsillagokról terjedelmes értekezéseket irt. Verseket is költött, s kutatta a fák és füvek titkait. Egy Kovács Benjámin nevű székelytől annak halálos ágyán a veszettség ellen valami reczeptet kapott, melyet a székely atyafi ősei állítólag még Ázsiából hoztak és századokon át, mint titkos szert, mindig a családban a legidősebb fiúra hagytak. A jeles Afrika-utazó, Teleki Samu gróf, Ferencz gróf unokája, mint mondják, ma is mindig tart házánál a ritka szert szolgáltató növényből. Az 1847-ik év alig 28 éves korában özvegységre juttatta Teleki Ferencz gróf leányát, s a hat kiskorú gyermek nagyatyja védőszárnya alá került Sáromberkére. De minő utazás volt ez — amint a fogékony lelkű irónő leírja, — Bécsből Maros-Vásárhelyig, télvíz idején! Akárhányszor ökröknek kellett a hóban és sárban rekedt kocsit kivontatni, s az utazóknak paprikás szalonnával beérni. Mindamellett az utazás kitörölhetetlen emlékkel vésődött be az akkor hét éves lányka lelkébe. Bécsből Pestre érkezvén a gőzhajón, először pillantotta meg fogadására ideérkezett unokatestvérét, az akkor 14 éves Vay Ödönt, akit a végzet később férjéül rendelt.

A forradalom vihara elől az árván maradt család először a Vayak ősi fészkébe, a borsodmegyei Alsó-Zsolczára menekült báró Vay Lajoshoz és neje, született gróf Teleki Lillához.

De maradásuk ott sem volt. A suhanczkorban levő Wurmbrand fiúk tüntettek osztrák és császári érzelmeikkel; kalapjaikon sárga-fekete kokárdát viseltek s «Éljen a császár»-t kiáltoztak, így történt, hogy egyszer kaszás emberek támadtak az úri hintóra s fenyegetődzések közt követelték túszul az idősebb fiút. A legválságosabb pillanatban kiszállt a hintóból a szépségben sugárzó anya, s rövid beszédet intézett a támadókhoz, hivatkozva arra, hogy ő is magyar nő s védtelen özvegy ; a tömeg lovagiasságához fordulva kérte, hogy engedjék őt és övéit nyugodtan Pestre utazni. Bátorsága, szépsége nagy hatást tett a népre, mely nemcsak hogy sértetlenül engedte tovább utazni gyermekeivel, hanem kíséretet is adott melléjök Pestig.

Ámde Pest már meg volt szállva Görgei csapatai által; a tovább menekülés lehetetlen volt, itt kellett maradniok s megszállottak a mai Erzsébet-téren. Lakásuk előtt a hóban rakott sátrak alatt és tábori tüzek mellett honvédek táboroztak. A szép Teleki grófnő és lányai tépést készítettek a sebesültek számára s maguk hordták nekik a meleg levest. Többre nem telt az erszényből, mert az öreg Teleki Ferencz csak 1000 aranyat tudott összeszedni leánya számára, Bécs felől pedig nem lehetett pénzhez jutni. Addig tartott ez az állapot, míg a császáriak, s velők a rég nélkülözött s várt nagybácsi, Wurmbrand Henrik, a daliás dragonyos kapitány is, be nem vonultak Pestre.

A császár szolgálatában találta a forradalom báró Vay Miklós két fiát is, a még csak 16 éves Vay Ödönt és a másfél évvel idősebb, de már hatalmas termetű, s erejű Henriket. Ezredük, a Nádor-huszárezred, akkor épen Csehországban állomásozott. Májusban már megkezdődtek a magyar ezredek szökései az újonnan alakult honvédcsapatokhoz. A példa mindenütt hatott, s a titkos kiküldötteknek sok helyt sikerült a tiszteket is, a legénységet is a magyar hadsereghez való átpártolásra s hazatérésre bírni.

Nem úgy a két Vay testvérnél, a kik el voltak szánva, hogy a császár iránti hűségben a végsőig megmaradnak. Vay Henrik báró, mint hadnagy, szakaszának frontja előtt állva, anyanyelvén buzdította a legénységet, hogy zászlójához maradjon hű. Látszólag sikerűlt is a lázadást elnyomnia, de a következmények megmutatták, hogy a haza iránti kötelesség érzése erősebb volt a magyar fiúkban a fegyelem kötelékénél.

Éppen, midőn a nyílt lázadás már-már kitörőben volt, az ezred parancsot kapott, hogy az olasz harcztérre induljon. Ismerve a legénység forrongó hangulatát, óvatosan, rendkívüli vigyázattal tették meg az előkészületeket az indulásra. Semmi sem engedte sejteni a legénység szándékát, csak mikor a stájer határra értek, kezdődtek meg az előbb menetelő csapatokban szórványosan a szökések, melyek nemsokára teljessé tették a fejetlenséget a mögöttük következő csapatokban is. Ezek egyikéhez volt beosztva a két Vay testvér is, kik látván a gyanús jeleket, megkettőztetett figyelemmel ügyeltek a gondjaikra bízott legénységre. Steier városa közelében volt az éji pihenő. A két fiatal tiszt már nyugovóra tért, a midőn egyszerre éjfél után két óra tájban trombita-riadó verte föl a csendet s rögtön rá puska-sortűz ropogott.

Mire a Vayak a helyszínére értek, a rend már teljesen felbomlott. Hat-hét elszánt legény egy tizedes vezetése alatt élesre töltött karabélylyal fogta körűl a századost, s követelte tőle az ezred zászlója, pénze és municziói kiadatását. Emez vonakodott s megrovó szavakkal illette a fegyelem megszegőit. De ez még jobban daczra ingerelte az összebeszélt katonákat, kiket, hogy fellépésüknek nagyobb hatást adjanak, most tüzelésre vezényelt tizedesük, Kovács Bandi. Mielőtt azonban a végzetes vezényszó elhangzott volna, Vay Henrik, ki a sarokba szorított lovasszázados mögött foglalt állást, kardját kirántva, egy csapással tőből leszelte a lázadó tizedes fejét, s azzal sarkantyúba kapva «zsivány» nevű lovát, elvágtatott az éjszakában, mielőtt még üldözésére kelhettek volna.

A bátor fellépésnek, mely elrettentő példát adott, sikerült némileg helyreállítani a rendet.

A legénység egy része azonban mégis elmenekült, magukkal vivén a tisztek lovait. A mi a halálos kardcsapást illeti, a mely után Vay Henrik bárónak heteken át felkötve kellett hordania a karját, a fölvett orvosi látlelet azt jegyezte meg róla, hogy az «egy gyakorlott hóhér precizitásával* hajtatott végre. 1851 novemberében Teleki grófnő második házasságra lépett Solms-Baruth herczeggel s gyermekeit is magával vitte új otthonába, a porosz Gohsenbe, a hol az emlékírónőnek 1858-ban alkalma volt nagynénjével, Witzlebennével jelen lenni Viktória angol királynő magdeburgi ünnepélyes fogadtatásán, a melyen ugyanakkor részt vettek a későbbi Vilmos császár, akkor még csak regens-herczeg és neje, Auguszta, a badeni nagyherczeg és nagyherczegné, Viktória királynő és férje, Albert szász királyi herczeg. Az előbbinek és Auguszta herczegnőnek fogadásukkor ő nyújtotta át a díszbokrétát is. Két évvel utóbb oltárhoz vezette az, a kire gyermekkora óta híven várt, s a kivel ma is boldog házaséletet él, Vay Ödön báró.

Jellemző az akkori állapotokra nézve, hogy mikor esküvője előtt, mint jó katholikus, meg akart gyónni Berlinben, a katholikus pap vonakodott gyónását meghallgatni, mivel egyházi fölmentvény nélkül protestánshoz megy férjhez és az egyházból kizártnak jelentette ki. Az esküvő azért megtörtént s a Vayak ősi birtokán, a Zemplén megyei Golopon meleg fogadtatásban részesült az ifjú pár, mely házassága első tíz évét Tisza-Lökön (ez valójában Golop, a golopi udvarház – a szerk.) töltötte. De Vay Adelina bárónőt nem ingatta meg mély vallásos meggyőződésében a második excommunicatio sem, mely spiritista működéseért érte. (Legalább — úgymond -— kényszerűlve voltam a katholikus egyház intézményeit és állapotát jobban megvizsgálni s érett megfontolás után drága anyám és szeretett férjem egyházába, a református felekezetbe léptem át, a mit soha sem volt okom megbánni.*

Érdekes, hogy spiritista tanulmányaira is, melyekkel 25 éves kora óta kezdett foglalkozni, az első buzdítást anyósától, Vay-Geymüller Katalin bárónétól kapta, a ki halála előtt egy évvel összes médium-följegyzéseit átadta neki.

Ez a ritka nő, ki bécsi eredetű létére teljesen magyarrá lett, 54 éven át valóságos jótékony nemtője volt Golop vidékének, orvosa és vigasztalója a betegeknek. Ugyanez az emelkedett, humánus gondolkozásmód jellemzi Vay Adelina bárónőt is, a kiben nemcsak a világhírű médium érdemli meg érdeklődésünket, hanem mint írásainak minden sora tanúsítja, a finom és gyöngéd asszonyi lélek is. Erre a tökéletesen harmonikus lélekre vall gonobitzi otthona is, terjedelmes park közepette, melynek szelíd őzeit ő maga eteti. A dolgozószobából a kastély nagy kettős ablakán át a tattenbachi romokra, az országútra és kertre, nyílik szép kilátás. A szoba indiai vászonnal van behúzva, a falakon sorjában 16 tükör, a bútorok rokokó-korbeliek.

Érdekesek az üvegszekrényben a ritka szép meisseni és ó-bécsi porczellánok, melyeket a grófnő nagy gonddal gyűjt ép úgy, mint a régi órákat is, melyekből 28 különböző darab van birtokában, köztük egy márvány empire óra, melynek mutatójáról azt tartják a családban, hogy mindig megáll, valahányszor a család valamely tagja meghal. A kandalló mellett barátságos zugoly fogadja bizalmas társalgásra az úrnő gyakori vendégeit; odább egy rokokó íróasztal, s kényelmes kerevet, előtte asztalka, melyen képek, virágok hevernek szerteszét . . .”

V.S.