ETIKAI SPIRITIZMUS 6. – A JÓ SZOLGÁLATA

A JÓ SZOLGÁLATA

Kitartás és türelem, ez a kettő rendkívül fontos az életben, mert a földi élet tele van fájdalmakkal, zavarral, nehézségekkel, meg nem értéssel és szenvedésekkel. Az az ember, aki nem tud mindezek fölé emelkedni, aki a szenvedések, a megpróbáltatások tűzében nem tud rendíthetetlenül és kitartóan hinni az Isten segítő kegyelmében és erejében, az a vihar közepette elvész és eltűnik.

Azért van oly nagy szükség a hitre,

mert az élet sok mindent hoz az ember elé, amelyeknek hatására az emberben érzések, vágyak és gondolatok ébrednek. Apró porszemei vagyunk egy nagy szellemi egységnek, kicsiny láncszemei a nagy törvénynek, mely az ellentétet a világossággal egybeköti.
Az isteni kegyelem jó előre gondoskodott azokról, akik kénytelenek a pusztaságban vándorolni, amikor az egek félelmetes dübörgéssel szólalnak meg. Munkásokat keres, hogy a fényük ragyogva hirdesse Isten dicsőségét, szeretetét és kegyelmét a tökéletlenség homályában eltévedt szenvedő lelkeknek. Ennek az elhívatásnak a részeseit megtépi a vihar a Földön, de az út végén a kegyelem felemeli, és tovább ragyogva hirdetik az egyetlen kivezető utat a szenvedések és gyötrelmek világából. Aki hallja és megérti mit mond az Úr a gyülekezeteknek az útjelzőkön keresztül, az nem dobálja sárral az úton elhelyezett világító lámpást, hanem megerősíti és hivatásában támogatja, mert a világosság már átjárta lelkét, és tud tájékozódni az úton előre.
A jóra törekvő igaz lélek nem azért jó, mert a rosszat bosszantani akarja, hanem azért jó, mert tudja annak értékét. Amíg az ember csak a látszat miatt cselekszik helyesen és jól, addig még sokszor érik kísértések, sokszor elbukik, mert nem természetes velejárója az a jóság, amiben embertársai előtt megjelenik.

Nem a cselekedetben van a nagyobb bűn, hanem a lélek természetében.

Még a jó felé haladó embert is könnyen kizökkenti a haragra, a sértődésre, a félremagyarázásra okot adó cselekedet. A jó irányba haladók igyekeznek mindent jól megbeszélni egymással, a rossz irányú bántás elől, ha lehetséges kitérni, vagy ha lehet, akkor megértetni azzal, hogy a rosszra csak rossz jön válaszul, és nem kell az ilyen tudatos rossznak azt látni, hogy az ember ki van szolgáltatva neki, mert ezzel ezek féktelenné válnak; hanem korlátokat kell annak a szabad mozgása elé is vonni, mert meg kell azt érteni egyszer, hogy nem a cselekedetben van a nagyobb bűn, hanem a lélek természetében.
Megakadályozni és megelőzni jobb és célravezetőbb, mint tombolni hagyni a gonoszt. Minden óvó és védő intézkedést, ami a féket működésbe tudja hozni, fel kell használni, kivéve a gonoszságot és az igazságtalanságot. Amíg az értelemre, az érzelemre lehet hatni, az a leghelyesebb, mert itt a lélek első fokon kapja a tanítást.
A gonosz indulatú ember ugyanis a maga dicsőségét ellenfele legyőzésében keresi, és ez a legyőzöttség megfékezi az indulatot, főképpen ha azt látja, hogy nem félelemből, vagy a bizonytalan kimeneteltől tartva nem támad, hanem azért, mert nem akar, mert alacsonyrendű cselekedetnek tartja a visszavágást.

A dühös ember ártani akar,

s ebben akarja elérni a sikert, a célt. De ez mindig fokozódik, mert egyre több és nagyobb lesz a bántás, meg kell előlegezni a győzelmet a támadónak, és a cselekvés teréről visszavonulni. Ez a bölcsebb, a magasabb rendű szellemi igazság, mert a hasonlót csak a hasonló tudja legyőzni. A gonosz érzésű és hajlamú embert a még gonoszabb fogja legyőzni mindaddig, amíg megtanulja a szelídséget.
Kitérni és inkább elszenvedni a bántást, békességes tűréssel: nagyobb győzelem, mint a még nagyobbal való tehetetlenné tevése az ellenfélnek. Minden megérik a maga idejére, és ahogy forog az idő kereke, mindenkinek találkoznia kell cselekedeteinek eredményeivel.
A megtért embernek nincs végzete leszögezve, annak Isten kezében van a sorsa, annak a törvénye feloldódik a krisztusi kegyelem törvényében, ami a szeretet, a megbocsátás, a kiegyenlítés.
Ezt a szeretetet hiányolja a világ, az élet. Ennek a szeretetnek kell kiteljesednie az emberi szívekben.
Ennek kell úrrá lennie mindenben, és akkor van befejezve a mi Urunk nagy küldetése a bűnös földre.
Azok, akik az igazság harcosai, szenvednek ugyan, de azoknak szenvedése ideig-óráig tartó, mert azoknak segítséget ad maga az igazság ereje, amely az Úr Jézus Szent lelkéből sugároz alá a küzdő emberiség sorsának megerősítésére.

Csak szolgái vagyunk a nagy egésznek, és egyben részesei is, aszerint, amilyen fokban szolgáltuk az Ő akaratát. Ha eggyé lesz lelkünk azokkal az igazságokkal, és ezek az igazságok szabaddá tették a lelkünket azoktól a tévelygésektől, bűnöktől, amelyek miatt nem mehettünk be a békesség, a boldogság világaiba, az Úr országába, ahol Ő él és uralkodik mindörökké.
Önmagunkról megfeledkező törekvéssel új erőt, biztatást, hitet és reményt önthetünk azokba, akik nem a saját dicsőségüket keresik, hanem az Úr dicsőségét hirdetve munkálkodnak a sötétség és gonoszság ellen, hinni az örök igazság győzelmében, hogy tiszta, önzéstől mentes munkálkodással tudjuk ezt az isteni örök igazságot szolgálni életünkben. A sátán ezeket a lelkeket üldözi és szenvedteti ezen a világon.
Aki még nem szenvedett, nem csalódott, az még nem volt megpróbálva, az még nem ismeri az élet célját. Akik már megismerték a mennyei igazságot, és vállalják az élet terhét, harcát, – ezekből viszont kevés van, mert a sok sebesüléstől elvérezve kidőlnek, de új erőre kapva új vállalkozásba fognak, és a harcokban új sebeket kapva mégis dicsőséges pályát futva be, hazaérkeznek a diadalmas élet befejezése után.

Az Úr kegyelme nem hagyja el az övéit,

a sebhelyek beforrnak, a boldog eredmények elfeledtetik a fájdalmakat, és az örömök új erőforrásokat nyitnak meg. Elfelejtik a bántalmakat annyira, hogy még azokat is szeretettel fogadják szívükbe, akik a nagy és fájdalmas sebeket ütötték, mert akkorra már meglátják, hogy csak a bennük lakozó sátáni hatalom rabszolgái voltak, és azt kellett cselekedniük, amit uruk parancsolt. Minden elmúlik, ami rossz, ami téves, ami igaztalan, mert mindennek meg kell tisztulnia, mindennek az Isten törvénye, hatalma alá kell tartoznia, hogy az Isten legyen mindenkor mindenben, örökkön örökké.
Vannak ilyen időszakok, amikor minden úgy látszik, mintha meghalt volna, ami a jó és az igaz felé vezeti a Földön vándorló lelkek csoportjait, mintha minden a gonosz győzelmét szolgálná. Ezek az éjszakák sötétek és zordak, és az őrállóknak mégis szolgálni kell, mert felülről való meghagyásuk van erre, hogy el ne aludjanak és meg ne szökjenek őrhelyükről, mert eljön a reggel, s azok, akik alusznak, új megbízatással ébrednek, és elfelejtik a tegnap gondját-baját és rettegését. Új utakat keresnek a holnap céljait megvalósítani, és azok, akik a tegnapot és a mát magukban hordozzák emlékeikben, mint egymásból folyó következéseket, ők mutatják meg azt az utat, melyet emlékezéseikben megőriztek a tegnapból. Akik nem távoztak el őrhelyükről, tudják azt, hogy melyik út hová vezet, azok látják és hallják a körülöttük zajló harcok dübörgését, ha nem is vettek részt abban, mert hivatásuk máshová állította őket, de mégis fontos szerepet töltenek be a harcok kimenetelében, mert az egymással való találkozásban ők tudják pontosan összekapcsolni a folytonosságot.

Lényeges az igazsághoz való ragaszkodás,

az alázat, mert ebből a kettőből alakul ki a hit és a bizalom, amelyből kihajt a reménység biztató örökzöldje a lélekben. Ne akarjunk hatni, ne akarjunk semmit nagyon, mert nem tudjuk, mi válik javunkra. Ne akarjunk tanítani sem felettébb, mert a másik ember úgyis csak azt „akarja” megtanulni, ami az ő értelmi és érzelmi énjének – és ezek szerint kialakított céljainak – megfelel.
Az ember legyen egyszerű, őszinte és szeretetteljes, a jót kövesse, mások tévedéseiből okuljon, és használja ki az élet által adott tanulságokat, a jót igyekezzék követni, a rosszat, amit az úton bőségesen tapasztalhat, elhagyni.
Természetes, hogy mindenki boldog szeretne lenni, mert a bűn nem nyújt sem megelégedést, sem békességet, pedig az nagyon fontos tényezője a léleknek, hogy megelégedést érezzen, mert abban megnyugszik az egész lénye.
Az egyszerű lélek nem törődik más ember boldogságával, gazdagságával, címével, rangjával, annak nem kell a másé; nem irigyli, mert boldog abban, ami az övé. Az ilyen ember okvetlenül hasznos törekvései befolyásolják a külső világ előhaladását is, mert nem lehet boldog az, aki igazságos és együttérző a másik emberrel, amíg a másik ember boldogtalan és szenved.
Ez a munka áldozattal jár. De az Úr előttünk járt, és az Ő lépései nyomán haladva, mind egybegyűjtve, az Ő világában találkozunk. Őrá tekintve, az Ő példáját követve, eggyé olvadva, az Övéi leszünk az örökkévalóságban. Az isteni kegyelem hirdetői és megtartói az új világ lakosai, az újjáteremtett, tiszta lelkek egységének tagjai lesznek, akik legyőzik a bűnt, a tévelygést, és engedelmesen meghajolnak az isteni akarat előtt.

Akik az Úrra tekintenek, és az ő örökkévaló igazságát követik, azok részt vesznek abban az átalakulásban, amely az isteni igazságok alapján épül fel és teljesedik ki, ha csak egy rövidebb időre is, hogy irányt szabjon az egész emberiség haladásának. Aki ebben az iránymutató munkában részt vesz a földön, azonban a hit és remény előre sugárzásában megjelenő boldog vágyakozásban átérezhető, így annak nagy megelégedésében és kiteljesedésében előre részesülhet a földi ember lelke.
Csak hosszabb gyakorlat és sok fájdalmas tapasztalat után válik a lélek befogadóvá a tisztább, nemesebb eszmék iránt, mert belátja, hogy az addig lefolytatott életek nem hoztak megelégedést, sem a földi, sem az azt követő szellemi életében. Az eszmék világában lassan leválik a lélekről az anyaghoz való ragaszkodás, így lépésről lépésre megszabadul a lélek az anyag terhétől. Ez a felfelé haladás már a boldogság érzetével hatja át a lelket, mert a testtel együtt a betegségek is lemaradnak, mert, mint hatásokat, már nem kénytelen a tudat észrevenni, és ez is egy külön örömöt, boldogságot jelent a lélek számára. A szeretet is már szabadabban cselekszik jót, és önmagáról megfeledkezve veti bele magát a segítés munkájába, mert az eredmény nagy és szent öröme hatja át a lelket, és a reménység új
erőforrást nyitott meg a lélek részére.
Ezek azok a kívánatos és vonzó szellemvilági örömök, melyek a földről nézve a földön lejátszódó eseményekben csak az igazságot keresők részére érdekesek, de a szellemi világban már nemcsak érdekesek, hanem nagy hézagokat betöltő valóságokat létrehozó komoly eredmények, amelyekre építkeznek azok, akik a szellemvilágot alkotják.
Akik hűségesen kitartanak ezek mellett, és az isteni igazság ügyét előbbre akarják vinni a földön, azokat bevonja az a fény, ami abból sugárzik, azoknak tulajdonképpeni munkája az, hogy akik nem a helyes úton járnak, jó hatást gyakoroljanak, hogy velük is megkedveltessék a jót és igazat, hogy elfogadókká tegyék őket, legfőképpen a szeretet, türelem és elnézés révén.

Aki jó és igaz életet él, annak mindig többet kell tűrnie,

mint másnak, mert több fejletlen lélek van testben a földön, mint fejlett, és ezek a fejletlenek nem értik meg aki felettük van, mert nem tudják áttekinteni a magasabb fejlődési fokon levőnek gondolat- és érzésvilágát.
Az az ember, aki uralkodik érzései és gondolatai felett, aki tudja, hogy minden egyes önmagán aratott diadal az őt követő élősdi erők és szellemek felett is győzelmet jelent, az vigyáz az elhullatott erőire, s nem válik játéklabdájává az élősdi szellemek szenvedélyeinek, sőt jó példaadásával meg is szabadul tőlük.
Ha az ember minden igazságnak gyökerét Istenben látja, és az ítéletet Istenre bízza, meggyógyul lelki betegségéből, és a béke áldott, csendes vizén siklik tovább előre élete hajója. Tehát egyedül a béke az, amely, a csendes tóhoz hasonlítva, visszatükrözi az eget a földön. A béke az, amely a mennyek örömét és boldogságát mutatja, mint a csendes tó vize a holdat és a csillagokat.
Ha egyszer eljutott ide, akkor a saját céljait már a mások boldogításában találja meg, mert ez az igazi cél, mely eleitől kezdve vonzotta az ember lelki természetét. Ezt a magasztos célt csak a lemondás által érhetjük el.

Mindenről lemondani annyi, mint minden felett rendelkezni.

Meg van írva a szentírásban, hogy „azoknak, akik az Istent szeretik, minden javukra válik.” Az alázatos lélek mindenben megismeri Isten kezét, és bizonyossággal látja, hogy az, amit neki Isten adott, mindenben az ő javát szolgálja.
Az Istentől való függés, az Istenbe vetett reménység és bizalom érzete az, mely az ember lelkét az események fölé emeli, és a megbizonyosodás megvívhatatlan várába juttatja őt. Az ilyen lélek érzi, hogy az élet célja nem a hányattatás, a súrlódás, hanem annak a pozitív érzésnek, vagyis annak az igazságnak a megismerése, amely őt közelebb hozza Istenhez. Ennek tudatára azonban csak akkor ébred a lélek, amikor elfáradva keresi a békét, a harmóniát Istennel és az egész természettel.
A léleknek ez a békességre való igyekezete tartós és nagy örömöket terem, úgy itt, a mulandó világban, mint az örökkévalóságban. Ezek az örömök nem múlnak el, még ha a gonosznak minden számítása, cselvetése sikerül is, mert a fájdalmakban és szenvedésekben is pozitívum marad a lélek bensőjében levő öröm és béke. Senkit nem lehet és nem szabad erre a szent elhívatásnak a szolgálatára kényszeríteni, mert annak magából a lélekből való odaadás öröméből kell feltörnie.
A szolgálat által válnak egyre nagyobbakká, erősebbekké és az ismeretekben gazdagabbakká.

A Szolgálatnak Lelke teszi nemesebbé, igazabbá és magasabb rendűvé az ember lelkét. A lemondás, az áldozathozatal emeli fel a bűnök és tévedések zajló hullámzásai fölé, hogy többé ne sodorhassa le a mélyre az az áramlat, amely időtlen idők kiszámíthatatlan hosszúságáig rabságában tartja a lelket.
Szükséges, hogy tudjon különbséget tenni jó és rossz között, hogy ezzel az ismerettel bizakodva indulhasson el a cselekvések terére. Bátran kiállhasson a jó és igaz mellett a földi életben, megvédelmezze a jót, és elűzhesse a rosszat az életből. Természetesen az ütközéseket nem kerülheti el, mert a gonosz erősen védi a maga várát, és minden eszközt jónak ítél, hogy célját elérje, de az Istenben élő lélek nem bizonytalankodik, amikor a jó és rossz között választania kell, hanem habozás nélkül a jónak és igaznak ítélt eszme mellé áll, és kitart mellette. Nem keresi az elismerést, a felmagasztalást, de szerényen és alázatosan el tudja hordozni az emberek megbecsülését, ha ez keresés nélkül kijut neki. Ugyanolyan szerényen és alázatosan tudja elviselni is a megszégyenítést és a gúnyolódók tudatlanságból, vagy rosszakaratból származó bántásait, ha ez elkerülhetetlenné válik.

A belső bizonyosság tudata adja meg azt a biztonságot a léleknek,

amelyből kiindulva szilárdan ki tud tartani az Igazság mellett. Aki elérte ezt a bizonyosságot, és van egy szent cél a lelki szemei előtt, ami felé törekszik, és áldozatot tud hozni érte, az nem tartozik a tömeglelkek törvényébe. Azt bárhová vezesse sorsa, mely a külső szerint kapcsolatos ugyan a tömegek sorsával, de azt kiemelik az egyéni sorsokat intéző Gondviselés Angyalai, mert az már nem tartozik a szorosan vett tömegek karmájához.
Szükséges az, hogy az emberi lélek még akkor is lássa és érezze az elrontott dolgok következményeit, ha nem is szolgált rá, ha nem is volt része a szenvedtető következmények létrehozásában, hogy lelkében az Igazság mérlege egyensúlyban maradhasson. Amikor már a jó és igaz a természetévé vált, akkor már nem jelent kísértést részére a helytelen, vagy igaztalan eshetőség előnyösnek látszó kihasználási lehetősége, mert a lélek bizonyos megvetéssel fordul el az ilyen lehetőségektől.
Az ilyen lelkek látszat szerint ki vannak szolgáltatva azoknak, akiknek az igaz jóról fogalmuk sincs. Szomorú a látszat képe, és kétségbeejtő az árnyék, mely az embert elijeszti és elvakítja a valóságos dolgok felismerésével szemben, a bűn következménye a földön.
Az igazság nem küzd erőszakos fegyverekkel, ráér várni: őt nem sürgeti a változandóság, és eléri célját, mert ami jó és igaz, az túléli a koporsót, túléli az új bölcsőt.
Kicsiny lelkek ezek, mert az Urat tartják mindenek felett nagynak, azért szegények, mivelhogy a mindenek felett rendelkező isteni kegyelemben bízva tudják és hiszik, hogy az Úr nem feledkezik meg azokról, akik Hozzá folyamodnak segítségért. Ez a hit ereje az, ami közvetlen kapcsolatban van az isteni kegyelemmel.

Ne csodálkozzunk azon, hogy éppen azoktól szenvedünk a legtöbbet, akik az Isten útján haladók soraiból jutottak hozzánk. –

Az Úr is nem azoktól ítéltetett-e halálra, akik a nagy „törvény” igazságának a szolgálatában álltak és cselekedtek? Ez a nagy „törvény” megmerevedett halott volt már akkor is, mert eltért az „Igaz Isten” útjáról az emberi tévelygés útjára, a tévelygés pedig rosszabb, mint a bűn a maga alantas mivoltában. A bűn a maga alantas mivoltában felismerhető, mert szenvedtető, de a tévelygés mindig az erény és a szentség ragyogó köntösében tetszeleg önmagának, és másokat is azzal vezet félre, hogy önmagát felemelje.
Nagy a felelősség az isteni törvény előtt, mert nemcsak magunkért, hanem a velünk együtt élőkért, a hozzánk kapcsolódott igazságra vágyódókért is felelősek vagyunk. A magunk feddhetetlen életével, az igazság ismeretével, a szeretet gyakorlásával, az alázatosság mindenben való egyszerű alkalmazásával könnyebben tudunk előre jutni. Legyen a ti beszédetek egyszerű és Istenben bizakodó, aki vitázni akar, az elől térjetek ki.
Isten Szentlelke vezérli egybe azokat, akiket érettnek talál az igazságra, és azokat egybetakarja az utolsó időkre, hogy legyen egy erős szellemi város, akiket megtart majd, hogy legyenek magvetők az eljövendő világ emberei lelkében. Ez a hivatás vár minden szellemileg megtisztított gyülekezetre és annak minden tagjára, akik felöltöztek az Isten igéjének kívül egyszerű és alázatos, de belül ragyogó fényt sugárzó köntösébe, mert ez az egyszerű igazság a legnagyobb bölcsesség is egyben, amit az emberi bölcsesség fel nem mérhet és vele meg nem mérkőzhet.
Krisztus evangéliumának igazsága bevilágítja az utakat azoknak, akik bizonytalankodva járják azt.
Amikor azt hiszed, nem lesz semmi, akkor lesz a legnagyobb megbizonyosodás.

Ez az igazi isteni szolgálat.

A szeretetnek, a türelemnek, a hitnek és reménységnek teljes diadalra jutása a testben.

Ez a kemény munkaalkalom, ahol mindenkinek meg kell mutatnia, mennyit ér a földön. Itt van az a harcmező, ahol küzdeni kell mindaddig, míg az Úr fel nem váltatja arról a helyről, ahová állította.
Legyünk mindenkor hittel és reménységgel telve, mert miénk az élet értékesebb része: a jövő, mert a mi hitünkkel, reménységünkkel és szeretetünkkel a jelenben megvetítjük az alapját a jobb jövőnek. Legyünk egyszerűek, természetesek, őszinték és igazak, türelemmel és alázatossággal telve, és bízzunk a jónak örökké ható erejében, és reménységünk nem lesz hiábavaló!

Szemlézve a következő könyvekből: Zita közlései, A maradékhoz I-III-IV, Az út végén I-II, Úton hazafelé I, Ha a só megízetlenül, Örökértékű igazságok, Névtelen Szellem közleményei II.

Az Etikai Spiritizmus írásait és képeit Lillától kapjuk. Ő írja és szerkeszti ezt a rovatot