ETIKAI SPIRITIZMUS 2. – Az önismeret útján: Isten felé

AZ ÖNISMERET ÚTJÁN: ISTEN FELÉ

Mint tudjuk, a cselekedeteknek, gondolatoknak és érzéseknek következményük van. Tudjuk, hogy a jónak jó, a rossznak rossz a következménye. A megtörténtek következményének beérési ideje egyénenként változik, de ha előbb nem, utóbb mindenki számára mindenképpen bekövetkeznek. A jó egyre inkább kivonul a földi világból, mert az emberek nem az isteni parancsolatok szerint cselekszenek.

Az ember gondolatai többnyire embertársai negatív tulajdonságain járnak,

amit nemtetszésével fejez ki a történtek láttán, illetve mások megnyilvánulásával szemben. Túl kritikus, de sohasem önmagával, hanem mindig másokkal szemben. Gyenge a gondolkodása és érzésvilága, magát túlértékeli, másokat pedig elmarasztal. Mások cselekedeteiből olyan következtetéseket von le, amelyek az igazság fényénél nem állják meg a helyüket.

Emiatt önmagát sem képes helyesen látni

és helyes ismeretekre szert tenni. Gyenge, gyarló, hibás tulajdonságait eltakarja, nem kíván szemtől szembe kerülni vele, így aztán mivel beismerése és helyes önismerete nincs, a maga rossz természetén is keveset tud változtatni.
Nem tud a megfigyelés állapotára helyezkedni, mert szünet nélkül kifele kíván hatni, és mindent meggondolatlanul a külvilágba, mások lelki világába beledobni. Nem önmaga felett kíván uralmat gyakorolni, hanem mások érzése és gondolata felett. Mivel nem éber, ezért ez nem is tudatos nála.
Nem a külső világot kell az embernek alaposan megismerni, nem az a lényeges, hogy a külső, az anyagi világ mindenféle dolgai között eligazodjon és jól informált legyen, hanem az a fontos, hogy önmagát megismerje, mégpedig helyesen, és annak, aki és ami ő maga. A cselekedet már csak pecsét azon, ami tulajdonképpen ő.
Minél nehezebb, minél bonyolultabb, vagy minél távolabb áll az ember érzés- és gondolatvilágától valami, annál nehezebben képes azt felfogni, még nehezebben képes azt úgy magáévá tenni, hogy folyamatosan képes legyen azt megcselekedni, elvégezni, természetes módon úgy élni. Tehát az embernek szüksége lenne az éberségre és az élet valódi céljának megismerésére.
Mert önmagunkat megtagadni, az önmagunk nehéz, bűnös, bűnre hajló természetével szembemenni nem könnyű. Nem azok a hősök és nem azok a nagy emberek, akik másokat győznek le, hanem akik önmagukat, akik nem másokat szégyenítenek meg, hanem önmaguk szégyenülnek meg önmaguk előtt, mert annak látják magukat, akik. Akik nem képzelődnek, hogy mit tudnak, mert az igaz tudás és ismeret terén előbbre járnak, és az igazság világában az megmutatja, hogy kik és mik is ők valójában.

Akkor kezdődik a lelki javulás, amikor az ember felismeri a benne lévő bűnt,

és terjeszkedésének útját állja. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy igazán megbánta, igazán megcsömörlött, megundorodott és igazán meg is akar szabadulni tőle. Mivel az ember természete bűnnel fertőzött, azért természetes számára a bűn elkövetése. Viselkedésében, gondolkodásmódjában, életszemléletében, életfilozófiájában, ahogy berendezi az életét, mindabban töményen jelen van a bűn.
Az igazi újjászületés azonban gyökeres változást igényel; elsősorban a leglátványosabb bűnöktől, azután a lélek redőiben meghúzódó rossz tulajdonságoktól, hibáktól, vagy rossz szokásoktól is meg kéne tudni szabadulni.
Tehát, ha az ember meg akar tisztulni, és menyegzői ruhát akar felvenni magára, akkor először jól nézze meg magát. Ha jól megnézi magát, és a mennyei modellhez, vagy a számára követendő példaképhez méri magát, akkor rá kell jönnie arra, hogy milyen bűnökkel terhelt. Ha a bűnöktől meg akar szabadulni, akkor igazán meg kell bánnia azokat. Ha igazán megbánta, akkor kérnie kell Istentől a lehetőséget arra, hogy aki ellen vétkezett, azzal valami módon elrendezhesse és jóvátehesse a történteket. Ha mindez megtörtént, akkor – nem követelheti! – csak kérheti, és érezheti is az Istennek bűnbocsátó kegyelmét. Tehát az embernek több okból is ébernek kell lennie. Ébernek azért, hogy hallja lelkében a mennyei szózatot. Ébernek azért, hogy észrevegye maga körül a rá leselkedő veszélyeket. Ébernek azért, hogy meggondolatlan beszédjével és cselekedetével nehogy barátok helyett ellenségeket szerezzen magának, amíg az úton van. Mert nem elég a világon csak élni és csak elfogadni, vagy erőszakosan magához ragadni az embernek azokat a kedvező eredményeket, amelyek talán egy vagy több életen át – mint cél – lebegtek az ember szemei előtt, hanem ezekért meg is kell az árat fizetni, mégpedig lelki értelemben. Az embernek nincs semmije, amivel kifizethetné, vagy leróhatná az élettel szemben a maga tartozását. Mezítelenül, minden nélkül jön a világra, és ugyanúgy kell a Földet el is hagynia.

Egyedül az számít, hogy ezekből az örök törvényekből mit tett valósággá e földi életében.

Az „álom”-életben mennyire tudott urává lenni a látszatnak, mennyire tudta lelki életében megközelíteni az örökkévaló igazságoknak azt a forrását, amely minden vihar felett is bőven árasztja az emberek világára a kiegyenlítődés és kiengesztelődés lehetőségeihez a világosságot és az erőt, hogy az ember ebben a világosságban bölcs előrelátással megtalálhassa az utat, amelyen haladva egyre nagyobb megértéssel közelíthessen a másik emberi lélekhez.
Az élet nagy titka ebben tárul fel az ember előtt, hogy megismerje embertársaiban önmagát, és együtt egy célért dolgozva, küzdve megoldja a rejtélyes jövőt, amely minden előre tett lépéssel tisztábban bontakozik az ember lelki szemei előtt.
Csakis az örökkévaló igazságok fényénél válik láthatóvá az a bizonyosság, amelyben bevégződik minden földi ember élete. A halálban egyenlővé válik minden lélek, aki testét levetve, mindent itt hagyva megjelenik az örök törvények sugárzó fényözönében. Addig és azután is teljes egyenlő értékben, az igazságban találkozik a kettő; a különbözőséget csak a sugárzó fény rávetítése mutatja meg, melyik tudott jobban beilleszkedni ezekbe az örök törvényekbe, melyik tudta jobban érvényesíteni életében azokat az igazságokat, amelyek onnan sugároznak szét. Minden isteni igazság fénylő és színes ragyogássá válik a lélekben, mert a lélek, mint csiszolt gyémánt, visszatükrözi az isteni igazság fényét.

Akit szomorú és sötét árnyék kísér, nem képes erre,

az ilyen lelket nem Isten ítéli el, hanem önmagában hordozta ítéletét már a földi életben.
Ítélete benne volt, mert ezekben az érzésekben nincs semmi az odafenn való szeretet és igazság törvényéből, de minden van, ami a mélységbe húzza az emberi lelket.
Mulandó eredményei ezek a földi életnek, melyet sok szenvedés árán tudott megszerezni. Ezeket a szenvedéseket először mások lelkében hinti el könyörtelenül, minden felelősség nélkül, és csak azután a saját életében, de legfőképpen az örökéletre előhívott szellemi énjében válnak tudatossá, amikor önmaga szenvedésén keresztül tanulja meg azt a nagy isteni törvényt, hogy mindnyájan „részei” vagyunk a nagy Egésznek, és ebből kifolyólag, ami fáj az egyiknek, az szükségképpen kell hogy fájjon a másiknak is. Senki nem vonhatja ki magát tartósan ez alól a törvény alól, mert bármennyire el akar zárkózni a maga külön énjében, annál nagyobb visszahatás keletkezik a megszakított közösség hiányolása miatt.
Azért van a földi élet adva számunkra, hogy a mulandó élet gyorsan leforgó változataiban a lélek bűnös hajlamai tudatossá válhassanak, azok által a következmények által, amelyeket a szellem szenvedve kénytelen szemlélni önmagában és másokban, s ezáltal megtanulja az örök törvényt, melyeknek ismerete folytán egy tisztább és igazabb élet részesévé lehet.
Az Isten örök szeretetéből nyert életet minden, ezért tehát az életet szeretni kell, mert minden élet egy szent titkot őriz magában, melyet egyszer az idők végtelenében mindenki meg fog ismerni a szeretet által. A szeretetben fedi fel az Isten önmagát.
Az isteni rend betartása nagy önismeretre neveli az ember lelkét, mert a természettörvény pontról-pontra megmutatja az embernek, mi miért van az életbe beleállítva. Az engedelmes lélek megtanulja és tudja az okozatokból, hogyan lehet az okok mélyére hatolni, és a törvénytelenségeket hogyan lehet az egyén és a világ életéből kiküszöbölni.
Mikor az egyén át meg át van itatva a szeretetlenséggel, istentagadással, akkor természetesen az ilyen nem képes átvilágosodni, ha a szellemben benne van is a jóakarat, s ha vissza akar is térni a helyes irányba, nem képes egy pillanat alatt jóvá lenni, mert a természete, amely telítve van a rosszal, ellenáll, ellenszegül. Azért mondja az Írás: „Kívánja az ember cselekedni a jót, de mégis a rosszat cselekszi; óhajtja az örökéletet, és mégis a halál cselekedetét cselekszi”.

Ha az emberi szellem helyesen fogja fel az igazságot,

és helyesen tud gondolkozni, és még hogyha a legjobbat és a legigazabbat tudja és akarja is, akkor is csak a saját környezetét, az őt körülvevő dolgokat értheti meg, a tőle távol eső dolgokat már nem értheti. S hogyha a saját környezetébe eső dolgokat helyesen ítéli meg, akkor már a bölcsességnek bizonyos fokára eljutott, és csak ha már ide jutott, akkor képes önmagában is felismerni azokat a hibákat, amelyek az életében a rosszat eredményezték.
Azonban, ha sok ütközésen és szenvedésen keresztül már eljutott az önismeretnek bizonyos
fokára, akkor messzebb tud tekinteni önmagánál, s akkor már a szeretet szálain keresztül bele tud tekinteni más ember lelkébe is, érezni tud a másik ember érzésével is, gondolkozni tud a másik ember értelmével is. Csak ekkor kezdi megérteni az őt körülvevő világot, az őt körülvevő embereket!
Amikor másoknak az érzésével is tud már érezni, másoknak az értelmével is tud gondolkozni, és önmagában a jót és igazat választotta uralkodó elvül, akkor tud csak jót adni, akkor tud csak jó hatásokat kibocsátani, akkor tud másokat boldogítani. Mindenesetre szükséges, hogy mikor idáig eljutott, akkor az a jó, amit mások boldogítására odaad, a lelkében már teljesen külön legyen válva a rossztól, ami azt jelenti, hogy annak, amit másnak ad, igaz jónak kell lennie. Ekkor már külön kell válnia az igaz szeretetnek az önző szeretettől!
Mert kinek van bátorsága az emberek közül abban a tudatban lenni, hogy eljön az idő, amikor ujjal mutatnak majd rá, kinevetik, lesajnálják, sőt a társaságból is kitaszítják őt? Kinek van bátorsága ezek után is nyugodtnak maradni és így szólni: „Itt, szívemben hordom Istenemet, öntudatom szilárd, tudom, hogy neki szolgálok, tudom, hogy az ő tanítása igazság, és az emberek tévelyegnek.

Erős váram – az én hitem, nincs vihar, amely megingathatna;

gondoljatok és higgyetek, amit akartok, én hű maradok meggyőződésemhez, mert én Istent szolgálom, nem úgy, ahogy az emberek ezt előírják, hanem ahogy Ő akarja azt!”
Aki ezt elmondhatja magáról, az hű marad, a többiek azonban meg fognak hajolni a közvélemény bálványa s az emberek ítélete előtt abban a hiszemben, hogy jól cselekszenek.

Egyek kell legyünk lélekben és igazságban.

Senki és semmi más meg nem menthet és el nem vezethet bennünket a boldogság világaiba, mint csakis az Úr, a Szentlélek munkásai. Szükséges, hogy mindig és minden körülmények között igaz emberek maradjunk, az igazságot szolgáljuk, az igazságot beszéljük, az igazságot éljük tudatosan. Ennek az igaz tudásnak a megszerzésére és betöltésére törekedjünk az élet minden pillanatában.

Szemlézve a következő könyvekből: Égi világosság, Titkos tanítások, Ha a só megízetlenül, Zita közlés, A maradékhoz.