ETIKAI SPIRITIZMUS 1. - Evangéliumi Spiritizmus

Szeretet az igazság tükrében

Érkezett hozzám egy cikk, amiről úgy gondolom nem is elég az egyszeri olvasás. Nem hosszú, 10 perc az egész, a mondanivaló azonban egy életre szól. Úgyhogy érdemes akár sokszor olvasni. Régóta várok erre a típusú gondolkodásra, ami az Evangéliumi spiritizmus esszenciális gondolatait röviden, tömören adja át nekem/nekünk a hétköznapokra – egy-egy téma tükrében. Nem oktatva, fenyegetve, hanem segítségképpen – és mintegy mankóként. Olyan időket élünk és fogunk megélni, hogy óriási szükségünk is lesz erre a gondolkodásra. Ismerjük meg hát ezt az életszemléletet. Az ETIKAI SPIRITIZMUST.

Az ember életének legnagyobb részében nem kíváncsi az igazságra. Nem kíváncsi, mert meg van elégedve a maga igazságával, amely pedig hihetetlenül messze van a valós igazságtól.

Az igazság a meglévő dolgok valósága.

Az ember azonban abban sem biztos, mi az, ami meglévő, így állandóan kérdezi és bizonytalankodik, hogy hol is az igazság. Az igazságot az ember szünet nélkül keveri a maga elképzelésével vagy szándékos hazugsággal, azaz az igazság részleges vagy teljes megváltoztatásával. Hazudik, elkendőzi a valós dolgokat, vagyis az igazságot.

A földi világ nem az igazság világa.

Igazság nélkül viszont nincs helyes szeretet, e kettő nélkül pedig nincs boldogság. Tehát rosszul ismeri az ember a dolgokat, vagy a valóságot szándékosan megváltoztatja, elferdíti, és követelményeket támaszt a másik emberrel szemben. Az igazság viszont kétélű kard, aminek forgatását jól meg kell tanulni annak, aki azt használni akarja, különben megsebezhet vele másokat és természetesen önmagát is.

Fontos, hogy az ember keresse és kutassa az igazságot, és ha a megtalált igazság gyengeségeire, hibáira, bűnös mivoltára világít rá, akkor is fogadja el és tartsa be, mert mindenki az igazság törvényének felelősséggel tartozik. A mai emberek az igazsággal azért sincsenek tisztában, mert többségük nem idealista. Úgy gondolják, hogy az idealisták túlságosan eltávolodnak a valóságtól, ezért nem állnak két talpukkal a földön. Az anyagot tartják valóságnak, ezért a materialista világnézet nem az igazságra épül.

Tehát az igazság, a szeretet, az az elv, az az eszme, amelyik Istenből származik, azok magáé az Istené, magának Istennek tulajdonságai, attribútumai. Tagadni sok mindent lehet, de azért az még létező valóság, és ez vonatkozik az igazságra is. Az igazság az ember számára színtelen, szagtalan, megfoghatatlan valami, erre hivatkozva hiába mondja, hogy az nincs, – az mégis van, létezik.

A valódi Igazság pedig az, amit önmagunkban kell éreznünk,

az Istennel való összekapcsolódás folytán. Az ilyen öntudatos lélek mindig a magasabb rendű igazságot tartja szem előtt, a szeretet igazságát; amely behatol a részletekbe, behatol az életbe, és a legkisebbnek, a leghitványabbnak látszó helyzetet is megragadja, megtisztítja, feljebb emeli magasabb világokba, törekszik Istennek engedelmeskedni. Aki így gondolkozik, az eleven kapcsolatot nyer a láthatatlan világgal, a Gondviseléssel, az isteni kegyelmet hordozó őrszellemekkel. És ezeken keresztül és ezek segítségével a lélek olyan világokba, olyan érzésbeli magaslatokra tehet szert, amelyekben mindig megkapja a neki legszükségesebb erőt és világosságot, hogy azt cselekedje, ami javára válik, még akkor is, ha az talán szenvedést, vagy megpróbáltatást jelentene számára. Mert még ilyenkor is mindig a leghelyesebb, a legjobb megoldást találja meg úgy önmaga, mint mások részére.

A szeretet a legmagasabb rendű törvény, a legboldogítóbb hatalom.

Mert ha villágosságot nyerünk, ami már megvilágítja, és járhatóvá teszi az utat, máris könnyebben tud tájékozódni és sokkal könnyebbnek érzi az életet, mint hogyha a rideg igazság mennydörgő törvénye sújtana feléje.

Akiben jóakarat van, az mindenképpen közelebb van az Istenhez, mint aki a betű igazságához ragaszkodik és hidegen, mereven elzárkózik attól a kegyelemtől, amely a rosszat is jóvá teheti. Ezeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a kegyelem, mi a szeretet, mi az Isten szeretete, amely a világot fenntartja. Tehát megrögzítették az igazságot, de ezzel önmagukat is lerögzítették egy ponthoz. S mindaddig ebben a helyzetben is maradnak, amíg a lelkük meg nem óhajtja az igazságnak egy nagyobb, magasabb rendű fokozatát, ameddig a lelkük meg nem keresi ebből a rideg igazságból való kiszabadulást.

Mikor ezeket megtanulja és maga is megpróbálja nem csak okozni, de elviselni is a szenvedést, akkor látja a lélek, milyen nagy szükség van az Istenre, a szerető Atyára, azaz arra a magasabb rendű törvényre, amely hivatva van arra, hogy az alacsonyabb rendű igazságot feloldja és eloszlassa.

Az élet, ami őt körülveszi, nem egyebet, mint csupán az Ő lelkét tükrözi vissza. Tehát az embernek meg kell tanulnia az igazságot; nem az igazság külsejét, formáját, hanem az Igazságot.

Az Igazság pedig a szeretet, az élet szeretete.

Aki az életet szereti az Istent szereti, mert az életben Isten ajándékozza önmagát az embernek azokban az örömökben, amelyeket nem a test és vér érez, hanem amelyekre a felébredt szellem eszmél rá.

A szellemi világ pedig minden formájában az igazságot vetíti ki a maga fokozata szerint. Azért minden fokozaton másképpen látszik az igazság. Addig mindig lesznek eltérések az igazság ismerete szerint, mert minden azon múlik, hogy hogyan képes azt felfogni és megérteni. Az ember bűntől terhelt, a tévelygések és a félreértett és félremagyarázott igazságok miatt szenved annyit mai napig.

A kívánatosnak látszót mindenki szeretné, de amiért meg kell dolgozni, azt elkerülik. Az igazságért pedig igen sokat kell dolgozni, tűrni és szenvedni. Az igazság nem szavakból áll, nem lepecsételt törvények külső formájából; Az igazság a szeretetben áll. A lepecsételt igazság korlátokat képez. Az igazság lélekről lélekre hat.

Az isteni igazság útja, a Krisztus útja, a szeretet útja.

Ezen az úton minden tévelygésnek, minden homálynak és félreértésnek meg kell semmisülnie. Az ismeret és a hit kötelez.

A szeretet, a jóakarat, a becsületes, igaz jóra való törekvés és az igazságos bánásmód azok a példák, amelyekkel az embereket a jobbnak megismerésére elvezethetik. Az ilyen magatartás hatással van azokra is, akik még a jobbat nem ismerik, mert az ő lelkükben még nincs meg, és a másiktól várják annak megnyilvánulását. Viszont mindenki azt adhatja a világnak, amije van; és mindenkit az ő cselekedeteiről, eljárásairól, a próbákban való viselkedéséről lehet megismerni.

Az igazság felemel.

Az igazság juttat el arra a pontra, hogy felfogjam értelmileg is, hogy a fejlődés bizonyos szintjén a szeretet gyakorlását a törvény még kötelezőnek írja elő.

Tehát a szeretet gyakorlásában is lépcsőfokok vannak, mert a fejlődésben ugrások nincsenek, de az a fontos, hogy a szív érzéseitől indíttatva, szeretetből cselekedjen az ember, ahogy az Írás mondja: „Szív teljéből szól a száj.”

A léleknek tapasztalatokat kell szereznie és meg kell érintenie, mert szükséges, hogy a törvények bennünk igazsággá váljanak.
Lényeges, hogy amit olvasunk, amit tanulmányozunk, bármennyire is egyetértünk vele és igazságnak tartunk az még nem a miénk. A gyakorlat teljesen mást mutat. Fel kell tudnunk áldozni a hibás természetünket, mert csak önmegtagadás útján vagyunk képesek az isteni igazságot érvényesíteni önmagunkon. Nagy feladat ez ami időt és munkát vesz igénybe ami miatt éppen eléggé el vagyunk foglalva ahhoz, hogy a világ dolgaival nagyon keveset, vagy éppen semmit se törődjünk.

Ameddig valaki Istent nem tudja a lelkében megvilágítani, ameddig önmagát nem tudja Istennek átadni, hogy Ő cselekedjék általa, addig semmi maradandó jót nem cselekedhetik, addig a felebarátjának igazán javára nem szolgálhat, mert hiszen addig még önmagával sincs tisztában, nemhogy más lelkében meg tudná ítélni, hogy annak mi válik javára. Hiába minden elmélet, jóakarat, bölcsesség; ameddig az ember mulandó életében számot nem vet tévelygéseivel, és Isten igazsága szerint át nem formálja a lelkét, addig a kárma hatalma kergeti örökkévalóságokon keresztül.
Egyetlen szabadulás: megtérni Krisztushoz.

Az egész földi élet célja az, hogy a lélek megtanuljon a maga lábán járni,

amely előtte áll a maga akadályaival, próbáival, körülményeivel amelyekkel a léleknek sorra meg kell ütköznie. Tulajdonképpen nem mindig a cselekedetek azok, amik elítélnek, vagy fölemelnek, hanem az a benső megismerés, amely egy még magasabb törvényvilágba emelkedve mond ítéletet az elgondolások, cselekedetek és érzések felett. Ezért nem mindegy, hogy ki miben hisz, ki miféle igazsághoz kapcsolódik, ki mit tart helyesnek és igaznak, mit tart szépnek és jónak, mi előtte az ideál, amelyet követni akar. Ez mutatja meg kinek-kinek a fokozatát, az értékét, hogy ki milyen irányt választ magának itt ebben a földi életben.

Ezért kell az embernek idejében megismernie az Isten igazságát, hogy amikor minden lépésnél szemben találja magát a sátán csábításával, elég erős legyen, elég világos legyen a lelki szemeinek látása, hogy felismerje a vágyat is a kígyó suttogásában és csábításában, amely neki ugyan kedvezni látszik, viszont másoknak fájdalmat, megpróbáltatást és szenvedést okozna.