"Az Evangéliumi Spiritizmus, a Szentlélek kijelentése. Letisztult keresztény hit és erkölcsbölcselet, valamint lélektan: a bűn felismerésének és a bűntől való szabadulásnak mélylélektana. Nagy, értékes, és tiszta világosság, mert magas világok ismereteit, Isten akaratát és Isten törvényeit közli és mutatja meg e szerencsétlen bűnben élő világnak, észérvekkel is alátámasztva a megtérés szükségességét."
A GYÁSZ
A GYÁSZ

A GYÁSZ

A tegnapi napon kaptunk egy üzenetet. Így szól:

Tisztelt szellemi búvárok! Szeretném megkérdezni, hogy hogyan gyászoljunk? Hogyan tekintsünk innen elköltözött szerettünkre? Hogyan éljük meg a gyászmunkát?

Alá ís írta nevét a kérdező, de természetesen nem oszthatom meg, mert erre nem jogosított fel.

Ha valaki gyászol, annak jószerivel megmagyarázhatatlan a halál. Ágoston mégis megpróbálta. Mert a gyászolót nem szabad egyedül hagyni.

Gondolatok a gyászról

1./ Ha elköltözik egy szerettünk, – függetlenül attól, hogy ateisták, felekezeti hívők, vagy spiritiszták vagyunk  – komoly szenvedést jelent.

2./ Az első sokkot követi a felmerülő ügyek „rendezése”, ami még segíthet is a gyász munkában.

3./ Nincs általános recept, a szenvedés kikerülhetetlen, amit azonban az Isteni gondviselés a javunkra fordíthat.

4./ Néhány szempont:

  • Ha hívő, vagy ha nem is hívő a család célszerű a hagyományok ésszerű követése. Ami azt jelenti, hogy valamilyen egyházi szertartás keretében búcsúzzunk.
  • Kerülni kell az „alternatív” megoldásokat (pl. nyilvános spiritiszta búcsúbeszéd), mert megbotránkozást keltene az ismerősök és rokonok körében.
  • Persze ha a meghívottak egységesen a spiritizmus talaján állnak, akkor lehet szó ilyesmiről. (pap nélkül, mikró gyülekezet vezetője által lebonyolított, elmélyült megemlékezés, melyet az Istenben vetett hit, hála és alázat hatja át)
  • Kerülni kell a hatalmas felhajtást, – hintó, aranykoporsó, méreg drága síremlék, a környéken kapható összes virág felvásárlása, celebek bevonása stb.
  • Fő a mértékletesség mindenben, – a világi megemlékezések véget nem érő áradata helyett a túlvilág felé fokuszálni.

5./ Persze a temetés után kezdődik a neheze, a gyász feldolgozása. De ezt a munkát át kell hassa a remény, bizonyosság, hála (?) és optimizmus. Tehát:

  • Ne akarjuk visszahozni az elhunytat.
  • Még véletlenül se forduljunk látókhoz, gyanús médiumokhoz szerettünk megidézésére.
  • Kerüljük a notórius temető látogatást, Az elhunytunk ugyanis úgysem ott van.
  • Imánkban beszéljünk az elhunythoz, szeretettel, optimistán, a találkozás majdani öröméről.
  • Bátorítsuk a földi környezet elhagyására, és a reá váró munka majdani elvégzésére.
  • Mindenképpen Istenhez fordulva, belé vetett bizalommal.
  • Egy idő után már hálát is adhatunk – nem a halálért – azért, hogy mennyi földi évet élhettünk meg közösen, hitben szeretetben.

6./ A szellemtani irodalom elég gazdag a témát illetően, de igazából komoly elmélyedéssel találjuk meg a nekünk szóló biztatásokat, intelmeket. Íme néhány kiragadott idézet:

Adelma: Elmélkedések

Valamely szeretett lény halálakor.

Ő meghalt, könnyek áztatják arcoto­kat, s lassú léptekkel követitek koporsóját. Szívszaggató kiáltással borultok utoljára a holttetemre. De hiába, a külső burkot vissza kell adnotok a földnek, annak el kell enyésznie, amint ezt az örökké élő szel­lem elhagyta. Búsan tekintetek a helyre, amelyet legjobban kedvelt; mintha halla­nátok a dalt, amelyet olyan gyakran éne­kelt, még meleg a helye az ágyban, amely­ben szenvedett. Itt vannak a virágok, ame­lyeket szeretettel ápolgatott; a félig telt pohár, melyből utoljára ivott, itt a felnyi­tott könyv, amelyből még nemrég olvasott: ezek mind megannyi emlékeztető jelei a most eltávozott életnek. De hiába! Isten elszólította őt, és a szellemnek minden or­vosi tudomány dacára ki kellett lépnie a testből, amely most mozdulatlanul és hide­gen fekszik könnyező szemeitek előtt.

Azokra nézve, akik nem hisznek a viszont­látásban, rettenetesek ezek a gondolatok, és szinte elviselhetetlen egy ilyen drága lény elvesztése feletti fájdalmuk; de a jámbor hívő ilyen alkalomkor feltekint az égre, ahol mindnyájan újból találkozunk, és eb­ben a tudatban megvigasztalódik. Sajnos a földi vallások gyakran nem képesek a fájdalmat és vigasztalanságat enyhíteni, és az embert felemelni! Szenvedélyes vagy lobbanékony emberek, akik nem tudnak vigasztalódni és mindenáron követni akar­ják elhunyt kedvesüket, hányszor rohan­nak őrületbe, vagy követnek el öngyilkos­ságot, hányszor végződik lassú elsorvadás­ban a reménytelen és elfásult emberek két­ségbeesése!

A szellemi ember egészen másképp vi­selkedik a drága halott halálos ágyánál. A legnagyobb fájdalmat is fel tudja Istennek áldozni; megnyugszik abban, hogy a szere­tett lény valódi hazájában eléri megérde­melt fokozatát, és arra a hatalmas vigaszra támaszkodik, amelyet Isten minden szel­lemi embernek megad: a szellemi közleke­dés reménységére. Az emberi, testszerinti szeretet csakhamar szellemi, tökéletes sze­retetté változik át, és közöttük szellemet, és embert egyaránt nemesítő érintkezés kö­vetkezik be. Milyen vigasztalás, hogy a halál után is közlekedhettek szeretteitekkel! Ha tehát a fájdalom még oly mély sebet üt is, viseljétek el azt szellemi emberek bát­ran, hiszen megvan számotokra az érintke­zés vigasztalása, ha Isten azt megengedi. Igyekezzetek érdemesekké válni erre a ke­gyelemre, hogy ilyen esetben ne álljatok minden segítség nélkül. A szeretett lény elvesztése nem fáj nektek úgy, mint a többieknek, ha elszomorít is titeket, ha­nem mindinkább az igazi szellemi otthon felé vonz, ahol már nincsen elválás.

Hephata:

Aki győzedelmeskedett a halál borzalmán, annak életkedve megkétszereződik.

Azokért imádkozom, Istenem, akik most fájdalomtól megtörten állnak elhunyt kedveseik koporsójánál. Percről-percre születnek és percről-percre halnak emberek; egyrészről az öröm deríti fel, másrészről a fájdalom szorítja össze az emberi szíveket minden pillanatban. Végtelen jóságú Atyám, én ez utóbbiakért imádkozom. Óh küldd el azokhoz, akik most egy szeretett lény halálos ágyánál állnak, a Te vigaszodat, amelyet senki más nem adhat: a viszontlátás hitének vigaszát. Nem halottak azok, akik éppen most haltak meg, ők élnek, nem elhunytak ők, hanem feltámadottak. A szeretet honában élnek most, és az irántuk való szeretet kapcsa vonz minket is oda utánuk. Nem akarunk sírni és panaszkodni, hanem örvendezni megszabadulásukon. Óh Istenem, küldd el a Te vigaszodat a kétségbeesettek szívébe, azokéba, akik azt hiszik, hogy a halál örökre elválasztotta őket az elhunyttól. Engedd, hogy ennek a vigasztalásnak bizonyossága egészen elfoglalhassa szívüket. Ámen.

Keresztény hittan:

„A szenvedés és halál nem Isten büntetése, ha­nem a bűn következményeinek „mun­kába állítása” az ember javulása érde­kében. A halál a tökéletlen és bűnös élet múlandóságát és tarthatatlansá­gát hivatott „tanítani”. A múlandóság megtapasztalása során feltámad az ember vágya az örök életre, …

… A szenvedés képes el­homályosultságukban Isten lé­tét is tagadó emberek szemének felnyitására (megtérésére), nagy el­határozások „pálfordulások” kiváltására. A halál fájdalmas elválás és átalakulás, melynek hatalmas erejét, megrendítő vol­tát jól érzékelteti Megváltónk könnyekre fakadása Lázár sírjánál. (annak ellenére, hogy Jézus örök életbe vetett hite, tudása megkérdőjelezhetetlen). Mélyre süllyedt világok fejlődésének törvénye, mely dicső és tévelygő élete­ket egyaránt a múlt „süllyesztőjébe” teszi. Egyrészt a feltámadás és öröklét iránti vágy felébresztését szolgálja, másrészt elválasztja ugyanazon szellem különböző életszerepeit egymástól, – biztosítván a sokoldalú tanu­lás és megtisztulás lehetőségét.

ÁGOSTON

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Follow by Email
Facebook20
fb-share-icon